Az í­géret Thaiföldje

írta Hard Rock Magazin | 2015.04.27.

Thaiföldről tényleg keveset tudunk. Oké, szexturizmusról már mindnyájan hallottunk: fillérekért kapható mandulaszemű csajokról, frivol műsorokban pingponglabdát lövöldöző cuccosokról, csillogó kosztümös Tiffany show-ról vagy a Lótusz lányokról, akik a habókos fejű bonvivánoknak tényleg ordas meglepetést tudnak okozni. Mert bármennyire szépek, karcsú derekúak, formás combúak és eper szájúak, sanszos, hogy a bugyijukba tévedő kéz valami keménybe akad. Viszont keményet – bármennyire hihetetlen – Thaiföldön lehet hallani úton-útfélen. Ha nekiindulsz Bangkok, Chiang Mai, Phuket vagy Pattaya sűrűjébe, perceken belül belebotlasz élőzenébe. Egyszerű rockkocsmák ezek; az állandó hőség miatt homlokfalak nélkül a járdáig kiérve szoronganak 7-Eleven közértek, éttermek, ruhaüzletek, optikusok, cipőboltok, kifőzdék, kávézók, patikák és masszázsszalonok között. Ahol kemény thai srácok a hét, a hónap, az év minden napján este 8-tól hajnalig non-stop tolják a rock-klasszikusokat.

Zaj. Ez fejel le, ez üt be először Bangkokban, amikor kikecmergek végre a túlhűtött reptérről – csak aztán rúg gyomorba a hőség. A közlekedést terelők fülsértő sípjai, autók dudálása, buszok mély hörgése, a kismotorok zümmögése, tucatnyi tuk-tuk dupla tülkölése. A közlekedés fülsértő kakofóniája, mintha az élet itt sohase csillapodna. Nem is, mert brutális méretű város; többen lakják, mint egész Magyarországot. De egész Európában sincs összesen annyi felhőkarcoló, mint itt, ezen az ötven négyzetkilométeren. Forró, fülledt, idegőrlő, zsúfolt, szmogos, zajos – az első elkapott busszal nyugodtabb helyre húzok. Persze Pattaya is felbolydult méhkas, nyüzsgő hangyaboly, de déli kerülete (a hajdani Yom Tien) még őriz valami emléket az édenről. Csend itt sincs, de a nyitott erkélyajtómon a közlekedés tompa moraját túlharsogja a csacsogás, zsibogás, csivitelés, csicsergés. Napközben a madarak ezer féle éneke, füttye, rikoltozása, trillája, éjjel a városi dzsungel szüntelen neszezése a természet életjele. Baljós békakrottyolás, éhes kuvik kölykök éles sírása, bagzó macskák idegtépő vonyítása. Ha lenne légpuskám, a telihold fényében megfektethetnék párat, de nem célba lőni jöttem.

A szélben karaoke-foszlányok keverednek tuc-tuc diszkóval, thai népzenével, kemény rockkal, rock and rollal. Mivel minden este élő zene szól, itt Jomtien Beach tengernek futó kétszáz méterén, a Thappraya Road végén is négy helyen tolja élőben banda. Tucatnyi, fejét csóváló ventilátor alatt, pult mellé állított dobogókon nyomják a Jack Sparrow forma maláj figurák. Azt hinnéd, Thaiföld még mindig a múltban él, pedig dehogy! A föld 21. legnépesebb országában már 2558-at írnak. Csak a felső tízezer több ember, mint a világ összmagyarsága. Ők akkora terepjárókkal közlekednek, amibe mozgólépcső visz föl, vagyonuk magasabb, mint a mi éves GDP-nk – de esténként ők is sörözve, a világ minden tájáról ide látogató fehérekkel együtt rázzák a fejüket. Rockkocsmákban a lányok fürtökben, behatóbb ismerkedésre készen lógnak a turistákon, de ez üzleti kérdés. A mandulaszemű groupiek ingyen – viszont sűrű felhőkben szállnak a szépfiúk alkotta csapatokra.

Pattaya – thai módra koszos – négy kilométer hosszú homokos öbölét a Beach Road íveli. Ezt a panorámát uralja a tízemeletes Hard Rock Hotel, és mellette a relikviákkal telezsúfolt Hard Rock Cafe. Hogy van-e lejjebb? Nem tudhatom. De mára oda csúszott a történet, hogy szerte a világban fogszabályzós tinédzserek kokakólás-hamburgeres szülinapi partikon diszkóznak ezekben a szentélyekben. Szerencsére itt még élőben is tolják rockbandák. Mondjuk nekünk talán furcsa mandulaszemű, kerek arcú, fehérre pingált Kiss tribüt bulira villázni, ráadásul a basszeros nyelve sem hosszabb, mint a... de hát ez Ázsia. A HRC rendszeres fellépője Lam Morrison rocklegenda, őt szerényen csak Thailand Guitar King névre koronázták. A csóka bluesban utazik, és gépágyúra hajazó gitártest a védjegye. Az év legnagyobb bulijait is itt, a Hard Rock Cafe előtti Beach Road szakaszon tartják. Márciusban például a Pattaya International Music Festival rock, pop, jazz, hip-hop és country csapatokkal, egyszerre több színpadon hasít.

Walking Street a város szíve, de ez nem csendben dobban! Hangosan, zajosan, zakatolva, dübörögve ver. Diszkók, Go-go bárok, éttermek, sztriptíz bárok, thai boksz ringek, sörözők, rockkocsmák, éttermek és kiülők kétoldalt, két kilométer hosszan összezsúfolódva. Rolling Live Bar az utca mindkét végén működik: itt a cover csapatok a Stones-, Eagles-, Queen-féle slágervonalat tolják. A Blue Sky maira hangol: System of a Down, Metallica, Rammstein a fő csapás – és bár a thai ábécében nincs R betű, itt az énekes csóka úgy énekli az Ámérika-t, amivel még egy Tigris tank páncélját is át lehetne köszörülni. Én a Hot Tuna Bar bandáját villázom legjobban. Évről-évre itt-ott változó felállásban Led Zep, Purple, Doors, AC/DC programmal zúznak – döbbenetesen élethű megszólalásban. Szűcs Alfréd, a már évek óta Thaiföldön élő menedzser is itt vár, hogy letoljunk néhány sört.

– Frédi, Te a nyolcvanas évek elején a Csepeli Papírgyár klubot és a strand-színpadot vezetted – olyan zenekarokat szerződtetve, mint a P. Mobil, HBB, Beatrice, Mini, Edda, Bikini. Mi volt erre a hatalom reakciója?

– Ma már vicces, de akkor csak kínomban nevettem. Kijöttek a BM-ből, aztán behívattak és kérdezték: Szűcs elvtárs, biztos, hogy a csepeli fiataloknak Beatricére van szükségük? Most tüntettük ki KISZ díjjal, ön mégis Nagy Ferenc zenekarával próbálja a dolgozó ifjúság zenei ízlését formálni? De legnagyobb bűnöm az volt, hogy a klub komoly bevételt termelt, amit nem tudtak hová lekönyvelni – így aztán a szocializmus logikája szerint engem küldtek el.

– Már hat éve Pattayán élsz. Ebben a városban minden este legalább száz cover banda nyomja. Ez a thai nép nyitottsága, vagy a rockzene imádata?

– Thaiföldön hál’istennek nem haldoklik a rock. A kocsmákban játszó bandák közönségének nagy része turista, de a menőbb zenekarok stadionokat töltenek meg és több tíz- vagy százmilliós letöltéseik vannak. 

– Három éve dolgozol azon, hogy az Omegát kihozd ide. Ez még az állandó nyárban se pillanatnyi hőguta eredménye...

– Az Omega olyan legenda – és ezen a földrészen egyáltalán nem ismerik őket –, hogy mindent megmozgattam egy itteni fellépés érdekében. Molnár Gyurival ültünk le tárgyalni, és csak az volt a feltételem, hogy várjanak türelemmel – és tartsanak ki! Hetven évesek, csak akkor lehet koncert, ha megélik. Bejártam a városházára, a polgármester meghívott a lakásán adott partijára, jótékonykodtam gyermeknapon, a helyi rádióban már nyomták a Fekete pillangót, nyilatkoztam róluk a Pattaya TV-ben, amikor jött a katonai puccs.

– Azt hallottad, hogy az Omega tagok még egy buszba se hajlandók együtt beülni? Tavaly például Lublinban játszottak, oda 5 külön mikrobuszt szabtak feltételül és egyesével utaztak.

– Lehet, tán nem csak a katonák lőttek az ügynek? Hahaha… mert 5 repülőjáratot tényleg nehéz lett volna megfinanszírozni. Ma már ez csak illúzió, de szívügyem, hogy egyszer még magyar zenekart kihozzak. Most Mirkovics Zserbóval egy Hard buliról tárgyalok és a Hit Rock Pink Floyd tribütjével – ha ők nyaralás apropóján megveszik a repjegyeket, én szervezek nekik bulikat.

– Szerinted van olyan, hogy túl öreg a rock and rollhoz, de túl fiatal a halálhoz?

– Én már 64 éves vagyok, de még bármi megtörténhet! Ráadásuk nem csak a magyar bandákat,  az itteni rockzenét is szeretem. Legtöbbjük persze puhány, nyálas – mégis (vagy pont ezért?) 100-200 milliós a nézettségük, de rengeteg jó csapat is van. Kedvenceim a Body Slam, Potato, Big Ass, Endorfin, Silicon – és Preeti Barameeanant Clash nevű csapata. Őket fél millió emberrel együtt néztem meg Bangkokban – szinte hihetetlen, az mekkora tömeg…

Getsunova (Fujitsu Nova, thai nyelven: ŕš€ŕ¸ŕš‡ŕ¸•ŕ¸Şŕ¸śŕš‚นวา) Milyen messze van a legközelebb? (ŕš„ŕ¸ŕ¸Ľŕšŕ¸„ŕšˆŕš„ŕ¸Ťŕ¸™ คมอ ŕšƒŕ¸ŕ¸Ľŕš‰) című szerelmes vallomásánál a YouTube számlálója már csapágyasra forgott, jelenleg 157 millió klikknél tart. E sorok írója Amphol Lumpoon, a Rayong tartományban született színész énekes Micro nevű csapatának koncertjét látta. Erről dupla CD is kijött ’Put In The Right In The Right’ címmel, ahol 70 ezer thai kiscsaj és csóka úgy sikítozza végig a kétórás bulit, amihez képest a Beatles New York-i Shea Stadium koncertje csak egy szimpla óvodai csendes pihenőnek tűnik. Sek Loso (Seksan Sookpimay) egy vándorló rizsgazdálkodó család tagjaként vergődött fel faluról Bangkokba, ahol a srácnak már 12 évesen dolgoznia kellett. Az ő kalapácsa, amikor először meghallotta a Guns N’ Rosest, egy légkondikat összeszerelő üzem olajos földjére hullt. Az addig összegyűjtött  pénzecskéjéből gitárt vett, és 17 évesen, Loso (ŕš‚ŕ¸Ľ ŕš‚ŕ¸‹) néven zenekart alapított. Összedobott tíz dalt, amit egy éjszaka alatt felnyomtak demóra és elküldték Thaiföld legnagyobb kiadója, a GMM Grammy címére. Azonnal szerződést kaptak, amit meg is háláltak. Másfél millió ment el a debütalbumból – de a következő 8 lemezük mindegyike is kétszeres, háromszoros platina lett. Loso 2004-ben pár évre Londonba költözött, és többek között fellépett a South By Southwest, a Glastonbury fesztiválokon, a Royal Festival Hallban Patti Smith Meltdown műsorában, de turnézott Nyugat-Európa számtalan országában is. Koncertjein rendszeresen vendégzenélt az Oasis gitárosa, Paul „Bonehead” Arthurs is: 2007. április 7-én például  Bangkokban a Hollywood Awards feszten 150.000 fős közönség előtt. Akik még nem hallottak thai balladát, most karaoke üzemmódban Loso szövegét is bebiflázhatják.

A nu metal vonal vezércsapata a Quake, legnagyobb dobásuk címe: ŕ¸—ŕ¸łŕ¸”ŕ¸ľŕšŕ¸—ŕ¸šŕ¸•ŕ¸˛ŕ¸˘ (Haláli jól sikerült). A skandináv hardcore vonalat pincemélyre hangolt gitárokkal és hurutosan hörögve a Drenched viszi. A Last Hoppers metalcore dühöngésben elkövetett ŕ¸Žŕ¸´ŕ¸Şŕ¸—ŕ¸ľŕš€ŕ¸Łŕ¸ľŕ¸˘ (Hysteria) vagy ŕ¸Şŕ¸´ŕ¸šŕšŕ¸›ŕ¸” (18 éves) receptjéért akár még az ördög is sorba állna. 2004 óta szintén sátáni erővel zúz a Bonne, Tom, Pob, Eak és Mong felállású Annalyn Bangkokból. Aki még ennél is véresebb torkú hörgést hallgatna, annak Mr. Buatong ŕ¸Şŕ¸ąŕ¸•ŕ¸§ŕšŒŕ¸—รยศ (Az állat elárulja) a garancia. De ha ez a thai kínálat sötét oldala, akkor a legnépszerűbb csapatok kivétel nélkül minden dalt nyálasan kezdenek – mert ez jön be a közönségnek. A thai emberek mélyen Buddha-hívők, szelídek, mosolygósak, szolgálatkészek – és a végtelenségig kedvesek. Ugyan szirupot, nyálat, könnyeket és szerelmet diktál a közízlés, de azért a tökösebb rocker arcok minden sláger közepére becsempésznek valami keményet. Sweet Mullet, Retrospect, Slot Machine, Ten To Twelve, Alzheimer – ők kivétel nélkül több tízmilliós nézettséggel és népszerűséggel futnak, közéjük tarozik a Musketeers is. Szinte még kölykök Chiang Maiból, bár ilyen alkatnál és arctípusnál ezt sose lehet tudni. Magukat indie-ként aposztrofálják, én szimplán csak thai sziruppal nyakon löttyintett populáris rockra lövöm be a Seed Awards legjobb új előadó, legjobb zenekar, legjobb producer és a legjobb bemutatkozó album kategóriáit begyűjtő csapatot. Mivel a thai rajongókat pont ez a stílus hozza eksztatikus lázba, mostanra már 65 millióan klikkeltek a Muskétásokra. Ennél nagyságrenddel keményebb vonalat visz az Ebola; ezt kivételesen a nevük is mutatja. A skacok 1994-ben Bangkokban, a Thonburi Rajabhat University hallgatóiként alapítottak bandát és 2547-ben kapaszkodtak fel a csúcsra. Előzenekarként felléphettek a Linkin Park és a Slipknot thaiföldi turnéján – és ezt a hullámot meglovagolva máig a post-hardcore színtér dühödt harcosai.

Ebben az országban 7 Bath-ért (1 Bath most durván 8 forint) már vehetsz egy tálca zöldséges üvegtésztát, tízesért visz a tuk-tuk, 29-ért 12 makis sushit adnak. A piacon 30 Bath egy mézédes ananász, az utcán 40 egy nagy tál leves, a kocsmákban pedig 45-55 egy kisüveg Shinga, Tiger vagy Chang sör. Az élőzenés helyeken ez már 90-120 Bath-ba fáj – ebből a felárból fizetik a fellépőket. Mivel ez még elég karcsú bevétel a megélhetéshez, így minden színpad tartozéka a középre állított 20 literes befőttes üveg. Élő jukebox üzemmód: aki dalt kér, annak egy kilóért boldogan letolják. Vannak persze belocsolt bugrisok, akiket matarészegen mindig kienged a palackból a léggitárosok szelleme; ők pár százasért már színpadra léphetnek, énekelhetnek vagy egy kölcsönkapott gityóval eljátszhatják a tutit – lényeg, hogy csengessenek. Viszont akik ki tudnak törni az állandó éjszakából, azok Thaiföldön brutális pénzeket kereshetnek. Az 1997-ben alakult Big Ass (ูิ๩ ก แอ ส – thai-angol szójáték, jelentése: Nagy Szamár) már besöpört minden jelentős díjat. Lemezeik több millió példányban fogynak, filmzenéket írtak, tévéműsorokban szerepelnek és stadion léptékű koncerteket adnak. Ők ma már úszómedencés villáikból, szponzorokkal a hátuk mögött szövik tovább a színes thai álmot.

Amíg csak a föld kerek, mindig lesznek rockerek – tartja a bölcs csöves közmondás, és ez bizonyára így is lesz. Bár lassan már múlt idő, de tény: ahol ringott a rockzene bölcsője, onnan származik a nyelve – és a rock angolul lett a zenei világörökség része. De mivel a föld lakosságának 60%-a már ma is Ázsiában él és a fejlett nyugatinak nevezett világ vészesen fogy, lassan eltolódnak az arányok. A jóléti társadalmakból nézve hajlamosak vagyunk alábecsülni és lefitymálni a tőlünk távoli kultúrákat, pedig a rockzene a legnagyobb tömegeket már ma is Japánban, Délkelet-Ázsiában, Brazíliában mozgatja. Tiszta sor: a rock örök és elpusztíthatatlan, de sajnos az is tény, hogy a nagy Fehér Bölények lassan a kihalás szélére sodródnak. Tisztelem és elismerem a thai rockzenét; a nyugati kultúrákban egy új csapat fényesre csókolgatná Buddha lábát, ha az ő letöltéseiknek akár csak a tizedét hozhatná, engem mégis az én istenem óvjon attól, hogy öreg koromra cunamiként zúdítsák szerelmes szirupos rockzenéjüket a nyakamba. Pedig harminc éven belül 800 millió nyuggeredő fehérre 8 milliárd ázsiai, afrikai, dél-amerikai fiatal fog rányomulni. Hogy akkor ki, hol és mire fog ördögvillázni, merre tart a rockzene fősodra és hol áll majd a szentélye?

Na az a jövő zenéje!

Szerző: Drebin Hadnagy