"Egy öreg hippi vagyok": Interjú John Norummal, a Europe gitárosával

írta Tomka | 2015.04.02.

„Mindegyik számot jól fogadja a közönség, de az új dalokat még kicsit hallgatniuk kell, hogy beérjenek” – mondta nekünk március közepén a már elindult lemezbemutató turné kapcsán John Norum. Tény, hogy a ’War of Kings’ jól illeszkedik az újjáalakulás utáni lemezek sorába: ez is a 70-es évek bluesosabb, hard rockosabb világához nyúl vissza, és ez is megosztotta a rajongótábort. Az egyébként beszédes és jókedvű Norum viszont nem nagyon akarta feszegetni az új album és a Europe stílusának kérdését. Öt lemez után már rég túl van ezen a témán. Az alsóőrsi Harley Davidson Fesztiválon fellépő Europe gitárosa mesélt viszont sok minden másról: arról, hogy milyen családapának lenni és miért késik a szólólemeze, de azt is megkérdeztük, mit szólt ahhoz, hogy Kee Marcellóval álljon színpadra, és miért nem került be végül az UFO-ba.

Hard Rock Magazin: Szerinted milyen lett a ’War of Kings’ az újjáalakulás utáni lemezeitekkel összevetve?

John Norum: Szerintem nagyon jó lett a lemez, de nincs semmiféle átfogó tervünk arról, hogyan kéne csinálni a dolgokat. Csak haladunk az árral, és játsszuk, amit szeretnénk. Nem igazán lehet erről többet mondani.

HRM: Az új lemezt új producerrel, Dave Cobb-bal vettétek fel, aki többek közt a Rival Sonszal is dolgozott. A gitárosuk, Scott Holiday mondta, hogy olyan jó köztük a kémia, hogy náluk a dalszerzésből is aktívan kiveszi a részét Dave. Ahogy látom, ez a ’War of Kings’-en is így volt.

JN: Dave a legjobb producer, akivel valaha dolgoztunk. Szórakoztató együtt lógni vele, és nagyon pozitív a kisugárzása. De ami a legfontosabb, hogy nagyon jó ötletei és meglátásai vannak a zenével kapcsolatban. Dave egy régisulis srác, aki a hetvenes évek keményebb zenéit szereti. Ahogy mi is. Ezért is tudtunk jól együtt dolgozni. Remélem, fogunk még máskor is, ugyanis sokat hozzáadott a dalokhoz, három-négy számban társíró is volt.

HRM: A reunion utáni első lemezetekre, a ’Start From The Dark’-ra még több dalt írtál, nem csak kettőt-hármat, mint a későbbiekre.

JN: Mert akkor még nem voltak gyerekeim. Most viszont már három is van. Ami azt illeti, azzal szoktam tölteni az egész napomat, hogy rájuk vigyázok. Nem is nagyon szoktam gitározni, mert nincs rá időm. Nincs már meg a lehetőségem, hogy egész napra elzárkózzak a stúdióba és zenéljek. Otthon kell lennem, és gondoskodni a tiszta ruháról, pelenkáról, ételről. Ez a családi élet realitása. (nevet)

HRM: Azért kérdeztem, mert a szólólemezeidből ítélve sok rajongó gondolja, hogy tőled ered az újabb albumok bluesosabb, klasszikus rockos iránya, pedig mindig is Joey Tempest volt a fő dalszerző a Europe-ban.

JN: Már nem az. A nyolcvanas években tényleg ő volt a fő dalszerző. Mi akkoriban nem nagyon foglalkoztunk a dalírással, mert azzal törődtünk, hogy megtanuljunk a hangszereinken játszani. (nevet) Én nem a legjobb dalszerző, hanem a legjobb  gitáros akartam lenni. Közben pedig volt egy nagyszerű dalszerzőnk Joey személyében, aki a dalok többségét írta. De manapság mindenki belefolyik a dalszerzésbe. Amikor van időnk, lemegyünk a próbaterembe, és csapatmunkában írjuk a számokat. A ’War of Kings’-zen négy dalom is van, ha az instrumentális bonuszt is beleszámoljuk. Mic is többet tett hozzá a lemezhez, mint korábban. Szeretnénk kicsit visszatérni a gyökereinkhez, az olyan hetvenes évekbeli bandákhoz, mint a Deep Purple, a Black Sabbath, az UFO, vagy a Thin Lizzy. A hetvenes években még jó volt a zene, nem úgy, mint a nyolcvanas években, ami a legrosszabb évtized volt a zene szempontjából. Nem akarunk semmiféle nyolcvanas évekre emlékeztető dolgot csinálni. Bluesos hard rock zenét szeretnénk játszani, sok lélekkel. De ki tudja, talán a következő egy thrash metal lemez lesz. (nevet)

HRM: Az interjúidban gyakran hangoztatod, mennyire nem szereted a nyolcvanas évek hangzását. Gondoltatok arra, hogy újrakeverjétek az akkori Europe-lemezeket?

JN: Nem igazán. Én nem szoktam visszafele tekintgetni. Az a múltban volt, most pedig most van. Inkább az új dalokkal szeretünk foglalkozni, és haladni előre.

HRM: Azt is mondtad, hogy mindig is bluesgitárosnak tartottad magad.

JN: Igen, nálam minden a blueszal kezdődött. Először bluesgitárosokat kezdtem el hallgatni, aztán a hetvenes években kaptam rá a hard rockra, a Deep Purple-re. Ritchie Blackmore volt az első gitáros, akinek levettem a szólóit. A ’Made In Japan’-ről az összes szólóját lemásoltam. Blackmore is nagyon bluesos gitáros, még ha később el is ment egy klasszikus zenei irányba. Én mindig is bluesgitáros voltam, mert a legjobban a bluest szeretem pengetni. Egy idő után unalmas ezt a fajta rockzenét játszani, mert hangos, zajos és gyors. (nevet) Szeretem néha lelassítani, lazára venni a dolgokat. Ezért is készítek szólóalbumokat, mert azokon nem kell igazodnom semmiféle stílushoz, és azt csinálhatok, amit csak akarok. Ha 25 perces gitárszólóhoz van kedvem, akkor azt játszom. A Europe más: ott van egy bizonyos forma, amihez tartanom kell magam. A gitárszólóra például nagyjából 20 másodperc van, és kész. Az utolsó albumra több szólót sikerült becsempésznem, és hosszabbak is a szokásosnál. Például a Light It Up végén, ott percekig csak szólózok. (nevet) És van egy instrumentális számom is a lemezen, legalábbis a limitált verzión. Hiába, egy öreg hippi vagyok, aki szereti a véget nem érő jammeléseket, amik átcsúsznak egy másik dimenzióba, és amik alatt el lehet szállni. (nevet)

HRM: Az új szólólemezedet eredetileg 2013-ra ígérted. Mi lett vele?

JN: Megszülettek a gyerekek. Csak potyognak ki folyton, nem értem, hogy történik. (nevet) Minél több gyerekem van, annál kevesebb a lehetőségem dolgozni. De idén már tényleg meg fog jelenni, jelenleg is dolgozok rajta. Ha el tudok szakadni pár órára otthonról, akkor felveszek ezt-azt. De ez csak hetente, kéthetente történik meg. Egyébként otthon kell segítenem, mert a lányom még csak hét hónapos. Az egyik fiam kétéves, a másik tíz. Ha pedig családod van, akkor a gyerekek a legfontosabbak. A zene hátrébb szorult, ezért telik el öt év két albumom között. Ha nem lennének gyerekeim, már vagy húsz szólólemezem lenne. (nevet)

HRM: 2013-ban viszont megjelent a Europe 30 éves jubileumát ünneplő DVD-tek. A Sweden Rock Festivalon a Lights Out című UFO-számot együtt játszhattad példaképeddel, Michael Schenkerrel.

JN: Elképesztő élmény volt. Számomra az volt a koncert csúcspontja, hogy egy színpadon játszhattam vele és Scott Gorhammel a Thin Lizzyből. Mindketten nagy hatással voltak rám. A koncert előtt találkoztunk az öltözőben, jammelgettünk kicsit, régi Lizzy- meg UFO-számokat játszogattunk. Jól éreztük magunkat.

HRM: Az UFO-ba te is majdnem bekerültél, de végül mindig közbejött valamit.

JN: Konkrétan a Europe reunion. Választanom kellett. Beléphettem volna az UFO-ba, ahol mások dalait kellett volna játszanom, és ebben az esetben Michael Schenker és Paul Chapman gitárszólóit. Még ha nem is hangról hangra, de igazodnom kellett volna egy már létező szerkezethez, hiszen a dalokat már megírták. Amikor viszont felmerült az újjáalakulás ötlete, könnyű volt választanom, mert a Europe-ban a saját dolgaimat játszhatom, a régi szólóimat. Szoros döntés volt, de örülök, hogy a Europe-ot választottam. Ők a testvéreim, együtt nőttünk fel.

HRM: Az újjáalakulás környékén arról is pletykáltak, hogy egy turné erejéig Kee Marcello is csatlakozik hozzátok, és két gitárossal játszotok. Végül nem lett belőle semmi. Mit szóltál ahhoz, hogy megoszd Marcellóval a színpadot? [Norum 1986-ban lépett ki a zenekarból, mert nem volt kibékülve a populárisabb irányvonallal, amelybe elment a Europe – a helyére Marcello érkezett, aki az ’Out of This World’ és a ’Prisoners In Paradise’ lemezeken gitározott.]

JN: Először támogattam az ötletet. Tartottunk róla egy megbeszélést, és azon még csak egy turnéról volt szó, amin a régi slágereket játszottuk volna. Ezt jó ötletnek gondoltam, bele is mentem. De mint kiderült, nem ezt akarták. Hanem azt, hogy vonuljunk be a stúdióba és csináljunk egy új lemezt. Én ezt viszont már nem akartam még egy gitárossal. Mert az nem a Europe lenne. A Europe-ban mindig is egy gitáros volt, és mellette egy billentyűs. Ez olyan, mintha a Deep Purple-ben egyszerre állna a színpadon Ritchie Blackmore és Steve Morse. El tudod képzelni, milyen hülyén nézne ki? (nevet) Úgyhogy utána azt mondták, hogy „oké, akkor téged választunk”. Mert az eredeti tagot, és a ’The Final Countdown’ felállását akarták.

HRM: Amikor a színpadon állsz, teljesen belemerülsz a gitározásba. Mi zajlik ilyenkor benned?

JN: Nekem nehezemre esik pózolni. De dolgozom rajta. (nevet) Nem vagyok egy nagy futó, nem szoktam felszántani a színpadot. Inkább a gitározásra koncentrálok. Az pedig szerintem egy érzelmi dolog. Minden egyes hangot érzel a testedben. Nehéz elmagyarázni, de nagyszerűen érzed magad tőle. Becsukod a szemed, és teljesen máshol jársz. Amikor szólózok, teljesen elszállok, nem vagyok tisztában azzal, hogy mi történik körülöttem. Olyan, mintha transzba esnék. A gitározás az érzésekről szól, de van olyan, hogy a koncert előtt nem vagy a megfelelő hangulatban. Ilyenkor pár sör segíthet. (nevet) Bárkinek, aki megiszik pár sört, sokkal több kedve lesz rock and rollozni, meg fel-le ugrálni. Velünk ugyanez a helyzet: lehet, hogy valamelyik nap nincs kedvünk játszani, de ha megiszunk egy vagy két sört a koncert előtt, akkor készek vagyunk a rock and rollra. (nevet) De ezt nem javaslom fiatal kölyköknek. Én már nagyon sok koncertet lenyomtam pia nélkül, de akkor több időbe telik, mire teljesen beleélem magam, általában három-négy szám is kell hozzá. Ha viszont iszok egy sört fél órával a koncert előtt, akkor már az első számban ráhangolódok a koncertre. Egy sörben pedig nincs semmi rossz, sőt, még egészséges is. Gyorsabban nő tőle a hajad! (nevet)

HRM: A kívülálló számára úgy tűnik, Joey Tempest a Europe hajtómotorja a kifogyhatatlan lelkesedésével. Mesélnél arról, hogyan oszlanak el a feladatok a zenekaron belül?

JN: Ez egy demokratikus zenekar, minden zenész részt vesz a döntésekben. De tagadhatatlan, hogy Joey a hajtóerő. Nagyon jól ismeri a zeneipart, Iannal mindig az üzletről beszélgetnek, amiben én sosem veszek részt. (nevet) Jó, hogy van egy ilyen ember a zenekarban, aki hajt minket, és mindig mondja, hogy mit kéne csinálnunk. Mi pedig hallgatunk rá. Én olyasmiken szoktam gondolkodni, hogy lecserélem valamelyik gitárkábelemet a koncertre, vagy más csövet dugok az erősítőbe, esetleg húrt cserélek, hogy megnézzem, hogyan szól. Ő pedig közben azon agyal, hogy mi van a sajtóval, vagy az internetes megjelenéssel. Joey és Ian [Haugland dobos] inkább az üzleti résszel foglalkoznak, mi hárman pedig inkább azzal, hogy fejlesszük magunkat és a zenekar hangzását. Ha pedig összerakod ezt a két szemléletet, az jól kiegészíti egymást. Nagyon jó köztünk a kémia, mert már tinédzserkorunk óta ismerjük egymást. Ezért is tudtunk ilyen sokáig együtt maradni. Ami azt illeti, az újjáalakulás óta már több időt töltöttünk együtt, mint a nyolcvanas években.

Készítette: Tomka