"Optimista korszak, felemelő atmoszféra": Interjú Gellér Tamással

írta Hard Rock Magazin | 2015.03.25.

2015. április 25-én egy különleges koncertre kerül sor a Club 202-ben: magyar rock és metal zenészek a 80-as évek dallamos metal, hard rock, glam és AOR alapvetéseit játsszák egy kb. 3 órás koncerten. Ezzel kapcsolatban beszélgettünk Gellér Tamással, akit már pelenkázni is egy Rod Stewart-poszter alatt pelenkáztak, és kisgyerekként is Motörhead koncertre vitték. Az Avatar gitáros mesélt a 80-as évek zenei világáról, új AOR formációjáról, és arról is, mire számíthatunk majd az áprilisi koncerten.

 

 

Hard Rock Magazin: Ha azt mondom, hogy a 80-as évek dallamos hard rock és metal zenéje, mi az első, ami az eszedbe jut?

Gellér Tamás: Húha! (nevet) Hol is kezdjem? Voltaképpen a gyermekkorom, a legszebb emlékek, a felnőtté válás – bár ez inkább fizikailag és körülményileg értendő, lelkileg sosem szeretnék felnőni –, az egész eddigi életem. Voltaképpen nem egyszerűen valami kellemes nosztalgiával gondolok erre vissza, hanem ebben élek kicsit még mindig. Ott ragadtam valahol, és ezen nincs mit szégyellnem. Beletörődtem a helyzetbe, ez van. Gyakorló családapukaként most is ugyanolyan élmény Kiss maszkokat rajzolgatni a lányommal a füzetébe, meg Van Halen logókat firkálni, mint akkor volt nekem, mikor én voltam harmadikos. Na, akkor jött ki kb. az egyes Danger Danger! A barátaim mondták is sokszor, hogy a páromnak két gyereke van, pedig a lányunk egyke! (nevet)

Véleményem szerint az egyetemes könnyűzene – de főleg a rock – a 80-as években érte el a hatvanas évek elején kezdődő fejlődésének csúcsát. Ha megnézünk egy 1985-ös hivatalos, mondjuk Billboard sikerlistát, ott objektív mércével nem volt rossz zene. Egyébként sosem voltam az a keményvonalas „bőrbe-vasba” típusú rocker arc, én ugyanúgy hallgattam a Tears For Fearst vagy a Duran Durant, a Simple Minds-t meg úgy egészében a new romantic és a sophisti pop vonalat is nagyon bírtam. Rengeteg stílus alakult ki 1979-81 között, és csúcsosodott ki aztán az évtized végére. Egy rendkívül színes, életvidám légkörre emlékszem vissza, annak ellenére is nagyon tisztán, hogy kisgyerkőc voltam akkor. Csodálatos volt minden olyan pillanat, mint mikor először hallottam meg egy téli reggelen, az MTV-n (amikor még zenetévé volt) Saraya Back to the Bullet-jét, vagy amikor először hallottuk a lehengerlő Youth Gone Wildot, vagy amikor a kissrác felteszi a walkmant az After the Rain elején! Borzasztó boldog vagyok, hogy ezeket átélhettem.

Ezért is érintett annyira rosszul az utána következő, szándékosan destruktívra vett 90-es évekbeli világ. Amikor mindenki elkezdett cipőt bámulni, meg csúnya gitárokon hamisan játszani, mélyen művészinek tartott, disszonáns marhaságokat. Hozzátenném ugyanakkor, hogy az a valami, amit mainstream rockzenének hívtak 1991 körül, mint egy túlfújt lufi kipukkadt, tehát valahol önmagát tette tönkre az akkori színtér, a harácsoló kiadók és a zeneipar rendkívül hathatós segítségével. Ami utána jött, azt nem vette be a gyomrom, hogy egy csapásra ciki kellett, hogy legyen minden, ami jó és szép, és az lett a követendő, ami csúnya, depresszív és direkt disszonáns. Mielőtt félreértenéd, nem a sötét és borult zenékkel volt/van bajom, mert a mai napig imádom pl. a zseniális Type O Negative-ot is és az Alice In Chainsszel sem volt semmi gondom, sokkal inkább az akkori, mindent eltörlő hozzáállással. Az igazi rockzenét ezzel sikerült is megölni ott valahol és később ez gyűrűzött be totális ízlésficamként a 90-es évek pumpa diszkójával együtt…

Na de felejtsük el a vészkorszakot. (nevet) Nekem az tetszik nagyon a 80-as évek rock- és egyetemes könnyűzenéjében, hogy rendkívül változatos volt a zenei világ. Ha odakapcsoltok egy korhű internetes rockrádióra, hallhatjátok, hogy simán elfért a mainstream rockban egymás mellett a thrash, a glam, a klasszikus hard, az AOR, voltaképpen bármi. Optimista korszak volt, nem fenyegettek válságok, egyebek, hiszen én még emlékszem arra is, mekkora riadalmat okozott egy olyan addig nem ismert dolog, mint pl. az AIDS.

A színessége, változatossága – és nagyon fontos kiemelnem – az igényessége az, ami rendkívül széppé tette azt a korszakot a zenében, a divatban. Itt most nem a Vasfüggönyön inneni dolgokra gondolok, mert itt egy picit torzan alakultak ki dolgok, legalábbis én így látom. Azokat az éveket egy jóval szerencsésebb körülmények közt lévő országban, Jugoszláviában volt szerencsém átélni gyermekként, és láttam az óriási különbséget mindennek a felfogásával kapcsolatban, mikor az anyaországi rokonokhoz látogattunk, vagy mikor 1991 őszén ideszakadtunk, végleg.

Visszatérve az akkori rockzenére: amellett, hogy fontos volt nagyon jó dalokat írni, és nagyon jól zenélni, az elsődleges cél a szórakoztatás volt. A Kiss és Alice Cooper által elindított megalomán rockmonstrumok akkor értek be, óriási himnikus nóták, érzelemgazdag zenék jellemezték a színteret, egyfajta felemelő atmoszféra, ami a rock/metal műfajt sosem látott csúcsokra emelte, hiszen mikor a 90-es évek elejére a metalban is kialakultak olyan csapatok, mint pl. a Pantera, akkor már nem volt hova továbbfejlődni, és nem is volt miért.

HRM: Ezek közül ki tudsz emelni olyat, amit különösen kedves a szívednek?

GT: Rengeteg ilyen együttes van. A legnagyobb hatást a Bon Jovi 95-ig tartó korszaka, a Europe első öt lemeze, a Def Leppard életműve és a KISS gyakorolta rám, de annak is főleg a ’Creatures of the Night’-tól a ’Revenge’-ig tartó korszaka. Emellett a Whitesnake-t és a hatalmas, mindenek felett álló Van Halent említeném. (Érdekes, hogy nálunk Jugóban mekkora ordas nagy Van Halen-kultusz volt, míg itt Magyarországon totális rétegzene, még az ún. rockerek sem hallgatták/szerették sokan.) Ez volt az első vonal nálam, minden ezek után jött picit lemaradva. Az AOR vonal – élén a Foreignerrel természetesen, mert nekem pl. a Toto vagy a Journey sokkal kevésbé jelentős, és sokkal később kapott el –, aztán a Poison volt még a hatalmas kedvenc, meg nyilván a Mötley. Aztán a dallamos metal vonal olyan képviselőit is imádtam, mint a Dokken vagy a Bonfire, hogy a sleaze-anyaszomorító Skid Row, Bulletboys, Dangerous Toys vonalról már ne is beszéljünk. És még ezer másik a Queensryche-tól a kutya füléig, amit most nem sorolnék fel feleslegesen. Aki eljön a bulira, pontosan ebben a szellemben fogja kapni a válogatást!

HRM: Hol és mikor kaptál ezektől a zenéktől ilyen mértékű „fertőzést”?

GT: Egyértelműen még babakorban, a jóédesapukám által, aki hatalmas rockfanatikus, és ma is ott van a bulijainkon, és a legnagyobb támogatóm ebben az egész hülyeségben, amit a rockzene művelésének hívnak. Rádiós, újságíró szüleim és nagyszüleim imádták a zenét, mindig szólt otthon valami. Óriási lemezgyűjteménnyel rendelkeztek már akkor, amikor én szocializálódtam, és a bölcsőtől kezdve kaptam az adagokat. A pelenkázó asztalom felett pl. egy óriási Rod Stewart-poszter volt a falon a ’Foot Loose and Fancy Free’ korszakból. Apu fiatalon muzsikált is, és a gimis osztálytársa később az egyik legnagyobb jugó hard/glam banda, a Griva billentyűse, orgonistája lett, így lett az első koncertem egy – azt hiszem, Iron Fist turnés – Motörhead buli még apám nyakában, ahol nagyon megijedtem, de utána nem volt megállás. A szüleim imádták pl. a Kiss ’Dinasty’ lemezét, aztán az egyes Bostont, a Foreigner ’4’-et, a Styxtől a ’Grand Illusion’-t meg a ’Pieces of Eight’-et, a The Carstól a ’Heartbeat City’-t, és ezt hallgatták is eleget, úgyhogy valahol ezek az első emlékek, ezekkel indultam el a zene felé. A két első lemez, amit viszont pusztán önös érdekből kihisztiztem anyukámtól a limani (Újvidék egyik városrésze) óvodából hazafelé, az az Iron Maiden ’The Number of the Beast’ és a Europe ’The Final Countdown’ c. lemezei voltak. A Bon Jovi-féle ’Slippery When Wet’ (ez bizonyára a leges-leges-legfontosabb lemez számomra az összes közül) pedig úgy lett meg nekem is, hogy a szüleim egyszerre vették meg mindketten. Aztán kaptam egy kis Yamaha meg Casio szintit, később az apukám Höfner gitárját, és a többi adta magát. A korai, tipikus gyerekpéldaképeket (nálam ez szobafestő, autószerelő, Michael Jackson) azonnal felváltotta Jon Bon Jovi, John Norum, David Lee Roth, Steve Clark, Adrian Vandenberg, Bret Michaels vagy Rikki Rockett.

HRM: Április 25-én egy nagyszabású hajmetal fesztiválnak lehetünk részesei. Mi alapján válogattad ki a dalokat erre az estére?

GT: Több szempontot is figyelembe vettem: egyrészt vannak olyan alapvetések, amik kihagyhatatlanok. Aztán volt egy olyan szempont, hogy tegyük a programot színessé és érdekessé. Így az adott zenekartól nem a mindenki által agyonjátszott dolgokat vettük elő, ahol csak lehet, igyekeztünk becsempészni kultikusnak számító ritkaságokat is. Ugyanakkor szempont volt, hogy olyat vállaljunk fel, amit lehetőleg tökéletes minőségben meg tudunk szólaltatni, ami az akkori világra jellemző módon kifejezetten karakteres hangszeresek és énekesek esetében igen komoly kihívásnak bizonyul, de élvezzük. Szempont volt nyilván az is, hogy belecsempésztem a kedvenc dalokat is, ahol csak lehetett, és mindezt úgy, hogy az amerikai, 80-as éveket nyomató rockrádiókat hallgattam, és megfigyeltem, mik azok a dalok, amiben a legnagyobb a lejátszási listák közti átfedés. Aztán ezt megfejeltem egy olyan csavarral, hogy az egészet egy hangulatcsomagba szeretném öltöztetni, hogy átvitt értelemben olyan fotómontázsszerűen mutassa be a korszakot, mint a pár éve megjelent Mindörökké rock (Rock Of Ages) című film és musical. Ennek kapcsán sok-sok duettet, medley-t is eldugtunk a programban, így próbálunk minél több dalt belesűríteni. A szűkítések és néha négydalos medley-k ellenére is csak 36 dalra sikerült csökkenteni a repertoárt, tehát nagyon sokat kell futnom vagy úsznom előtte, hogy bírjam a bulit. (nevet) A paletta a dallamos, klasszikus metaltól az AOR-ig terjed majd – most inkább a számomra kedvesebb melodikus vonal fog dominálni, mint a sleaze –, úgy érzem, hogy nagyon erős programot hoztunk össze, legalábbis rendkívül kíváncsi vagyok majd a végtermékre. Gyakorlatilag múlt ősz óta ezen dolgozom.

HRM: Már most nagy az érdeklődés a buli iránt. Hitted volna, hogy lényegében minden korosztály rajong ezekért a zenékért?

GT: Őszinte leszek: a bulit totális fiaskónak sejtettem még ötlet szintjén is, de Boltsek Andrea, az ötletgazda rábeszélt, és úgy voltam, hogy vágjunk bele, miért ne. Imádom ezeket a dalokat játszani, és új zenekarom (amit hamarosan bemutatok a nagyérdeműnek) „összejátszására” is kiváló alkalomnak bizonyul a buli. Amikor meghirdettük a közösségi portálon az eseményt, azonnal elkezdtek érdeklődni az emberek, és nagyon meglepődtem, hogy legalább 10 fiatal (értsd: tizenéves kölykökből álló) zenekar keresett meg, hogy fellépnének. Köztük hatalmas rőzsékkel megáldott gyerkőcök, 1984-es Kramer Baretta gitárral. (nevet) Tehát mozgolódik valami a színtéren, de nincsenek már illúzióim… Ugyanakkor hiánypótló ez a koncert, hiszen itt nem csak egy zenekar, vagy egy adott műfaji szegmens tribute-ja (nem szeretem ezt a szót, de nem találok mást…) jelenik meg, hanem egy időszak, amit mi, akik kicsit is átéltük, nagyon szerettünk, és a fiatalabbak is nagyon megszeretik, ha a mélyére ásnak. Mert más, mint a mai, a színek, a dallamok és az életigenlés árad a zenékből.

HRM: A saját csapatod, az Avatar hasonló stílusban zenél. Játszottál valaha más zenét? Szeretsz egyáltalán más zenét?

GT: Természetesen, nagyon-nagyon sok zenét hallgatok és szeretek. Nálam jó és rossz zene létezik, szinte műfajtól függetlenül. Meglepődnétek, otthon mennyire más zenéket hallgatok mostanában, mint a fentiek. Újabban pl. nagyon rá vagyok kattanva az úgynevezett heartland rockra, ami a klasszikus amerikai pop-rock zene, és a 70-es 80-as évek folyamán volt a legnépszerűbb, pl. Jackson Browne, Huey Lewis, John Cougar Mellencamp, Bruce Springsteen, Bob Seger, Rick Springfield stb. Most ezeket élvezem leginkább, meg néhány régi westcoast–AOR lemezt, pl. John O Baniont hallgatam sokat az elmúlt hetekben, miközben dolgoztam. Aztán nem olyan rég egy borzasztó érdekes Dave Gahan életrajz elolvasása közepette beleástam magam a brit szintipop és new wave bugyraiba is, úgyhogy felkerült pl. a napokban a lemezjátszóra a ’Construction Time Again’ a Depeche Mode-tól, mert borzasztó érdekesnek találtam a sampling technikákkal létrehozott dalokba belemélyedni, úgy, hogy olvastam, hogy készültek azok a dalok.

A kérdés első felére reflektálva: játszani mindig is a dallamos rockot szerettem és tudtam, ehhez értek a legjobban, ha mondhatom ezt. Persze próbálkozom nyitni a smooth jazz dolgok felé is, az utóbbi években elkezdtem foglalkozni Jay Graydon gitáros dolgaival, és előszeretettel játszogatom Neal Schon szólólemezeiről a témákat, csak úgy magamnak. Előbbi nagyon nehéz, mert rendkívül képzett, jazz alapú gitározásról van szó, amihez nekem nincs meg az az előképzettségem, ami kellett volna, de tanulni egy életen át lehet. (nevet) A mai zenék között kevés van, ami tetszik, még a dallamos színtér is valahol túl sok unalmas produkciót hoz a régiekhez képest. Az amcsi rádiórockot változatlanul szeretem, de a Nickelback és a Daughtry legutóbbi anyagai sem nyerték el a tetszésemet annyira, mint az 5-6 évvel ezelőttiek. Amire újabban felkaptam a fejem, az a télen megjelent Harem Scarem ’Thirteen’ volt.

Visszatérve a kérdés első felére: szerintem az Avatar kifejezetten nem ez a stílus, csak a hatások jelennek meg bene. Az Avatar hagyományos, magyar hard rock, amibe nyilván én belevittem rengeteg hatást, de az a zenekar egy teljesen más szegmens. Tervezünk amúgy hasonló feldolgozósdit Avatarékkal is, de szigorúan magyar és nem agyonjátszott bandáktól, és visszanyúlnánk a Senator, V’Moto-Rock, Color, VM Band és a barthás LGT felé. De ez még a jövő zenéje, majd jelentek. (nevet) Egyébként Krisz [Paróczy Krisztián dobos – a szerk.] ott lesz velem a bulin, ő imádja ezeket a dalokat, a buli jó felét ő dobolja majd le. Új zenekarom, amit hamarosan bemutatunk a koncert Facebook oldalán, egy keményvonalasan AOR irányba tartó csapat, ahol fantasztikus zenészekkel és egy óriási énekessel dolgozom együtt. Velük még soha nem muzsikáltam azelőtt, alig várom, hogy bemutathassam nektek őket, erre hamarosan sor kerül.

HRM: Mire számíthatnak azok, akik április 25-én tiszteletüket teszik ezen a fesztiválon?

GT: Elsősorban egy bő háromórás koncertre, ahol a fent említett szempontok szerint válogattam, válogattunk. Az előadók az én korosztályomból és a pesti dallamos metal színtérről jönnek majd, és jön egy-két olyan előadó is, akivel régóta szerettem volna együtt muzsikálni. Kétféle zenekar fog kísérni, az én új bandám, és egy alkalmi, ahol megfordul majd Kéri Zoli a Cherokee-ból, Krcsmarik Steew az In Dockból, Krisz az Avatarból, Vincze Zoli és Herr Pisti a Snake Heartból, Szávai Gery a Twisterből,  Szabó Dani, aki egy csomó bandában játszik, billentyűn Nagy Gyuri kísér az egykori Wellingtonból és az Age of Nemesisből, én pedig gitározom szinte végig. Hozzánk csatlakoznak az énekesek: Ethna, Horváth Ákos, Lőrincz Karcsi, Sidd, Mókos Tomi, Izbéki Bálint, Körmendi Roland, Talán Atti, és Raczkó Balázs. Bővebben az esemény oldalán és a plakáton megtaláltok mindent. Érdemes csatlakozni, nagyon jó kis közösség van kialakulóban, és folyamatosan csöpögtetjük az infókat a buliról. Rengeteg megvalósítandó ötlet merül fel még mindig, és nagyon közel a buli. Afféle rockünnepet tervezünk, igyekszünk a látványra is adni, hogy tényleg egy időgépbe ülhessetek. Aztán egy egész éjszakás eseményről lévén szó, a rockdiszkót is erre fogjuk felfűzni, tehát egy egész estés, őrületes rockbulira várunk mindenkit, ahol nem az egyénekről szól majd a koncert, hanem a kedvenc zenénk ünnepéről. Hogy mi várható? A koncerten – és utána – a legnagyobb dallamos rock, glam, sleaze, AOR és hard rock slágerek, rock történeti jelleggel. Gyertek el, nagy szeretettel várunk mindenkit, ha sokan leszünk, talán hagyomány lehet a buliból, hiszen annyi mindent ki kellett hagyni, hogy már holnap összeírnék egy új műsort, amiben semmi átfedés nem lenne a mostanival, és csak nagy slágerekből állna. Szóval elő a hajlakkal, a lányok meg nyugodtan öltözzenek lánynak újra, és hagyják otthon az ormótlan bakancsokat, meg a vámpírruhát! (nevet)

Vezércikk-kép: Török Hajni

Legutóbbi hozzászólások