Valami mozgás lesz a szí­ntéren: Leander Rising, Blind Myself, Apey and the Pea -Barba Negra, 2015.03.07.

Kevés az olyan metál buli a városban, ahol három egyaránt plafont verdesően magas színvonalú zenekar egymás után lép fel, zéró üresjáratot hagyva a nagyérdeműnek. Ezért is vettem örömmel utamat a Barba Negra felé múlt szombaton, az Apey and the Pea–Blind Myself–Leander Rising triász közös koncertjére.

Kicsit korán érkeztem, így volt időm az első sör alatt szemlélődni és megfigyelni a közönség rendkívül vegyes összetételét. Kései harmincasok, festett arcú darkosok, tinirokkerek, magamfajta átlagfazonok. Az egésznek a hangulata leginkább az ezredfordulós időszakra emlékeztetett, amikor hirtelen mindennemű rockzene újra a figyelem középpontjába került és ez rendkívül vegyes közönséget generált a bulikon. Ebből leginkább azt tudtam leszűrni, hogy az olyan, viszonylag új (de sikeres) zenekaroknak, mint a Leander vagy az Apey, még formálódik a közönsége, több szférából csipegetik össze az embereket és ez lehet valami újnak a kezdete.

Hogy a rendezvénynek tényleg mennyire nem volt üresjárata, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az este egyik legarcbavágóbb momentumával indult el a buli. Az Apey and the Pea-t még sosem láttam ekkora méretű koncertteremben és színpadon, ezért külön kíváncsi voltam, mit alkotnak a srácok. Valahogy a hasonló stílusú stoner-koncertélményt fejben mindig a kisebb, füstös klubokhoz kötöm, amikből sajnos egyre kevesebb van (a füstről ne is beszéljünk). Egy biztos, pozitívan csalódtam. Egy különleges hangzású új intró után elgördült a stílszerűen fekete függöny és beindult a The Four Horseman. A hangzás egyszerűen tökéletes volt, a minőséget pedig bizonyítja, hogy a küzdőtér a fél kilences időpont ellenére szinte már tele volt. Ha most láttam volna őket először és Apey negyedóránként nem ejtett volna el egy-két fűről szóló magyar nyelvű kommentet, le se esett volna, hogy hazai zenekar buliján vagyok. A műfaj védelmében a sláger titulust inkább hanyagolnám, de volt minden, ami kötelező: Nazareth, Leprechaun Skin, Judas, Abraham, az unikumnak ható Hashman Blues, megérdemelt visszataps és személyes kedvencem, az első EP legnagyobb tétele, az I, The Rope Eater. A közönség (és persze én is) nagyon lelkesen fogadtuk a bulit: még sok ilyet, még nagyobb színpadokra, minél több ember elé, a srácok tudják, mitől törik a koponya.

A szünetben megpróbáltam magam visszaverekedni a bárpulttól, de félelmetesen megtelt a hely. Kissé távolabbról sikerült megcsodálnom a Blind Myself buliját. Annak ellenére, hogy sosem voltak személyes kedvenceim, láttam már őket jó párszor az évek alatt. Ahogy felcsendült a nyitó Két karodban, azonnal meg kellett állapítanom, hogy a bandának minden bizonnyal ez a legprofibban szóló és legenergikusabb felállása, amit valaha is láttam-hallottam. Bár sosem hallgattam igazán a lemezeiket, a kötelező slágereket természetesen ismerem, így könnyen magával ragadott a buli. Az olyan dalok, mint a Lost in Time, a rendkívül szórakoztató Fásy Ádám intróval ellátott Veszélyes hulladék, vagy a Testem a vászon nagyon energikusan szóltak, talán az egész este ők tudták a legkönnyedebben gerjeszteni a hangulatot a közönség soraiban.

Gergőék buliját kissé rövidnek érzékeltem, mindenesetre némi várakozás után (szégyen, vagy nem) életemben először élőben is sikerült elcsípnem a Leander Rising zenekart. Persze tisztában voltam vele, mennyire profi előadókból áll össze, hiszen a tagok korábbi projektjeit jól ismerem, a Leander populáris-csajozós vonala, talán korból, talán ízlésből adódóan nem fogott meg különösebben. Igyekeztem a színpad közelébe verekedni magam, ahol legnagyobb meglepetésemre egyre több szerelmes pár turbékolt, de ne essünk túlzásba, az est metal jellegén nem esett csorba.

A konklúzió: Köteles Leander és vérprofi zenekara egy jelenség. Ugyanúgy gerjednek rá a motoros kinézetű metalarcok, mint a sikítozó tinilányok. Ízlésesen tudják kezelni a médiát úgy, hogy kapjanak is elég figyelmet, de a rajongókat se árulják el. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a Lőjetek fel című, Eurovízióra jelölt dalnak a felkonferálása, amelyben leginkább a rajongók elképesztő erejű támogatását köszönték meg. Leander nagyon jól tud bánni a közönséggel, nem lepne meg, ha figyelmüket még nagyon hosszú évekig meg is tudná tartani. Elég erős lírai dalszerző vénával van megáldva a srác és persze maga mellett tudhatja az ország egyik legkarizmatikusabb gitárosát, Vörös Attilát.

Az egész produkció egyébként egy egészen elképesztő showműsor volt, a frontember egyik pillanatban basszussal feszít, majd zongorához ül, néha pedig tehetséges vendégelőadókat invitál a színpadra, mint a Két világ közt című szerzemény alatt Polyák Lillát, vagy az Apey and the Pea fél legénységét egy közös Panterázásra. Igen, felcsendült az I’m Broken is, Leander és Apey üvöltöttek, mint a sakál, Prepelicza Zoltán (az Apey and the Pea basszusgitárosa) pedig újra együtt nyomta egykori Remembering the Steel zenésztársával, Attilával. A közönség egyébként végigtombolta a bulit, az olyan dalok, mint a Csak te, Az ördög naplója, vagy a Szomorú vasárnap átdolgozás nem csak a Youtube számláló szerint népszerűek, az este volt számomra a bizonyíték, hogy élőben is működnek.

Lényegében három csúcsformában lévő zenekart láthattam, kiváló hangzással, igényes helyen, sok fiatal rajongóval, ami azt vetíti elő, hogy hamarosan valami mozgás lesz a színtéren. Még sok ilyet.

Szerző: Bunkó úr
Képek: Mahunka Balázs