Annyira szeretni, hogy az már fáj - A groupie a '60-as évektől napjainkig

írta baumann | 2015.01.23.

Áramvonalas, fehér hátával a backstage zuhany csempéjének feszül, hajára puha vízcseppek hullanak, a forró gőz védelmezőn terjeng körülötte. Halkan, ütemre nyöszörög, míg E. korát megszégyenítő lelkesedéssel pumpálja belé az elpocsékolt potenciált, a turnézás monotóniáját, a világtól való elzártságot, a zenészlét kiszolgáltatottságát, laboratóriumi körülmények közt gigászira növesztett fontosságtudatot. Meg még ki tudja, mi mindent, amitől megszabadulna, legalább erre a 15 percre, ha tudna. Az elemi szükségletek közül messze nem csak a fajfenntartásét próbálják kielégíteni, bármennyire is megtévesztő (és felindító) a látszat. Az aktus (amelyet majd több másik, meztelen és hozzájuk hasonlóan gátlásos személy bevonásával léptetnek a következő szintre) se nem új, se nem meglepő: több mint  fél évszázados, és a mára extrém módon jól dokumentált, körbeanalizált, agyonmagyarázott és demisztifikált történelme a legelképesztőbb, izgalmasabb, sokkolóbb, vagy megindítóbb megoldásokat vonultatja fel. Rocksztár-szexről és a groupie életformáról beszélek, mi másról.

Ez az idők során sokak által sokféle névvel felruházott jelenség a szexuális forradalommal vette kezdetét, az 1960-as évek elején, Amerikában és az öreg kontinensen körülbelül egy időben. Ki ne ismerné Woodstock vagy ’69 nyarának történetét, a hallucinogének és a „szabad szerelem” alapmítoszát – a mocsok fészkét, avagy a női egyenjogúságért való törekvések első komoly testi manifesztációját, fontos stációját – kinek-kinek ízlése szerint? Az ítélkezést, hiszen emberek vagyunk, itt sem tudjuk és sosem tudtuk félrerakni. De akár undorít, vonz, taszít, vagy lenyűgöz a téma, a rock rajongóinak körében általánosan ismert és érdeklődést kiváltó kérdésről beszélünk, ami a női emancipáció előrehaladásának tükrében máig keveset vesztett aktualitásából. Gazdag történelme és a mögötte megbújó pszichológia mindenképp megér egy misét.


Pattie Boyd, George Harrison és Eric Clapton első felesége

Magát a groupie szót Bill Wyman (Rolling Stones basszer) kreativitásának köszönhetjük, vagy legalábbis ez az általánosan elfogadott konszenzus. Maga Wyman nem igazán emlékszik rá, hogy ő találta volna ki, de persze abból az időszakból elég sok emlék törlődött. Már a bitliszek is LSD, fű és egyéb drogok állandó használatával tették elviselhetőbbé a létet, a Stonesnak már kokain és heroin volt az alap, az utánuk jövőkről pedig nem is szólva, így a ránk maradt homályos, legenda jellegű emlékek, történetek, talán sosemvolt sztorik, talán igazsemvolt hallucinációk között bolyongva kevés dologban lehetünk biztosak.

A groupie szó szűkebb (és legrelevánsabb) értelmezésében nőnemű rajongót takar, aki a zene iránti szeretetét a zenészre vetíti; nem feltétlenül, de az esetek legnagyobb többségében imádatának transzcendens jellege mellett fizikai vetülete is van. Ahogy Sapphire mondja Cameron Crowe klasszikus mozijában: „Igazán szeretni egy buta kis számot... vagy egy bandát... annyira szeretni, hogy az már fáj”. A témát – vitathatóan – legjobban feldolgozó film, a Majdnem híres íróinak kezéből származik egy másik, romanticizált definíció is az eredeti groupie-generációról: „Mi nem vagyunk groupiek. A groupiek azért fekszenek le rocksztárokkal, hogy egy híres emberrel lehessenek. Mi a zenéért vagyunk itt, mi ihletjük a zenét.”


Marianne Faithfull és Mick Jagger

Valóban így is indult a mozgalom: korabeli bandák csak kevés, kiváltságos nőt engedtek maguk közé, akiknek ezzel aztán státuszt és tiszteletet kölcsönöztek. A korabeli „szupergroupiek” a zenészek mellett maguk is ismertségre tettek szert, és a korszellem elfogadó, kísérletező, a tradicionális családmodellt megkérdőjelező jellegével összhangban aztán zenészről zenészre vándoroltak. Ezek a nők gyakran hosszútávú, többé-kevésbé (leginkább kevésbé) monogám kapcsolatokat folytattak híres zenészekkel, sőt előfordultak házasságok is. A 18 évesen férjét és egyéves fiát Mick Jaggerért hátrahagyó Marianne Faithfull a kor kifogyhatatlan tollú rock’n’roll krónikása. Ő szolgáltatta a hírhedt Mars csokis legendát, amely szerint a Rolling Stones tagságra rátörő drogelhárító osztag anyaszült meztelenül találta fenti hölgyet egy szőrmetakarótól eltekintve, amint épp Jaggert „etette” az – öhmm – mondjuk úgy, hogy lába között tartott Mars szelettel. Chris O’dellt Ringo Starr, George Harrison, később Bob Dylan szeretőjeként tartják számon, eredetileg (a Beatles-féle) Apple munkatársa, valójában leginkább hihetetlen drogfogyasztásának köszönhetően a korabeli bandák kegyeltje. „Úgy kábítószerezik, mint egy férfi”, nyilatkozta róla a legfelsőbb elismerés hangján Keith Richards, aki maga sem volt épp nyeretlen kétéves ezen a téren.


Bebe Buell

A modell szépségű, 1974-ben a hónap playmate-je címet is elnyert Bebe Buell, Liv Tyler édesanyja is a hőskorban kezdte pályafutását: Todd Rundgren után olyan ’70-es évekbeli rocksztárok garmadáját jegyezte, mint Jagger, Iggy Pop, Jimmy Page vagy David Bowie, csak hogy a nagyobb neveket említsük. A kor egyetlen sötétbőrű groupieja, Devon Wilson, aki elsősorban Hendrix és Jagger szeretőjeként vonult be a köztudatba (bár ő sem két rocker után húzta meg a határt), 1970-ben ugyanazon Chelsea Hotel tetejéről leesve (?) lelte halálát, amelynek 100-as számú szobájában Nancy Spungen, Sid Vicious korábban többek közt az Aerosmith-szel is összefüggésbe hozott csaja 1978-ban majd késszúrás áldozata lesz. Bár a fenti nevek közül is többhöz fűződik autobiográf jellegű, a groupie-életformát dokumentáló könyvkiadvány, a legismertebb név mégis Pamela Des Barres, az I’m With the Band (magyarul A banda cicája) és más mókás történetek szerzőjéé. Pamela a Los Angeles-i Girls Together Outrageously (GTO-s) nevű csajbanda tagja volt, amelyet Frank Zappa hozott létre, és amelynek tagjai a zeneinek csak jóindulattal nevezhető tevékenységük mellett főként rocksztárokkal való szocializálódással foglalkoztak.

A Miss Pamela, Miss Sparky, Miss Lucy, Miss Christine (Christine Frka), Miss Sandra, Miss Mercy és Miss Cynderella felállás közösen gyakorlatilag a teljes 60-as évekbeli Sunset Strip színtérrel, illetve rengeteg nemzetközi rocker névvel is összefüggésbe hozható, köztük Jim Morrisonnal, Alice Cooperrel, Keith Moonnal, a Led Zeppelinnel, sőt magával Zappával is. A szexuális jellegű tevékenységeken túl effektíve hátországot szolgáltattak a helyi rockzenész kasztnak: színpadi ruhákat varrtak nekik, főztek, takarítottak rájuk, mindezt az inspirálás, úgymond múzsaként való működés jegyében. A valóság viszont, ha hihetünk Des Barres leírásának, nem ennyire csillogó: A banda cicája lapjairól egy rossz hátterű, erősen önbizalomhiányos, tanulatlan és naiv lány alakja emelkedik ki, aki lelki közelséget keres, de helyette csak – időnként gyenge, időnként fantasztikus – szexre lel. Annyiszor követi el a „végzetes groupie bűnt”, ahányszor új férfival találkozik: mindannyiszor szerelmes lesz. A groupie életmód és a szerelem pedig nem igazán kompatibilis dolgok. A Majdnem híres kulcsfigurája, a groupie-csapat vezetője – az egyébként gyaníthatóan Pamela Des Barresről formázott – Penny Lane szavaival: „Mindig mondom a lányoknak, nem szabad komolyan venni. Ha nem veszed komolyan, nem fog fájni, ha nem fáj, mindig jól fogod érezni magad, és ha magányos lennél, csak menj le a lemezboltba, látogasd meg a barátaidat.”


Pamela des Barres

Az idők során számtalan magyarázat született a groupie-jelenségre. Mi vonzza ezeket a nőket a zenészekhez? Miért hajlandók gyakran megalázó körülmények között szexuális objektummá degradálni magukat? És hogy hihetik közben, hogy a viselkedésük bárkit megihletne? A válasz azonban közel sem annyira monokróm, mint a kérdésfeltevés sugallná. A teóriák a legnevetségesebbtől a legösszetettebbig terjednek. Egy kutató szerint (a nevét inkább hagyjuk) a történelem előtti időkben a zenélés csak a férfiak, közöttük is az életképes, erős férfiak kiváltsága volt, így a zenészben a nők a mai napig ösztönszinten a fajfenntartás zálogát látják. Mások lelki sivársággal magyarázzák: a hírnév, a lehetőségek, az anyagi jólét felülírja az önbecsülés szavát. Megint mások a művészet tiszta vonzerejét, az alkotás varázsát teszik felelőssé. Az emberi sokféleség azonban nem hagyja, hogy bármelyik magyarázat kizárólagos jelleggel érvényesüljön. Paul Bloom, a Yale Egyetem pszichológus professzora által kidolgozott teória, az ún. esszencializmus segíthet talán leginkább megértenünk. Bloom szerint mindennek és mindenkinek van egy különleges esszenciája. Bizonyos emberekben ez az esszencia nagyon erős, és az ebben való osztozás vágya hajtja a többi embert feléje.

„Van egy úgynevezett élet-erő az eredeti művészeti alkotásokban, amely a másolatokban nincs, ugyanúgy, ahogy egy tárgy, ami egy híres ember tulajdona, rögtön a birtoklására ösztönöz. A művészetben ez az erő nagyrészt magából az alkotás tevékenységéből származik – a művész által előadott mutatványból. (...) Bizonyos mutatványok – többek között az előadóművészet – hasznos és pozitív információval szolgál felénk a másik emberről. Úgy fejlődtünk ki, hogy ezekből  a mutatványokból élvezetet merítünk.” Mindez viszont a mi szubjektív megítélésünk által nyeri el értékét: „Nem az számít, hogyan érzékeljük a világot. Sokkal inkább az érték, amelyet mi rendelünk hozzá egy bizonyos dologhoz. (...) A dolgoknak van egy mélyen fekvő valódisága, avagy igaz természete, amit nem érzékelünk közvetlenül, és ez az igaz természet az, ami jelentőséggel bír számunkra. Ennek a felderítése vonz minket, kíváncsiak vagyunk, és ha rábukkanunk, a jutalmunk egy pillanatnyi elégedettség.” Tehát a valódi élvezet – nyilván jó esetben a szexen túl – a zenész különleges belső természetének a felfedezése, az abban való osztozás, ami a fizikai kontaktus során talán a legsanszosabb. Persze lehet éjszakába nyúlóan beszélgetni, és talán eredményre is vezet, de az emberi kapcsolódás egyik alapköve, a szex, itt is gyorsvágánynak bizonyul. Nem szükséges tehát, hogy a groupie halmozottan hátrányos háttérből jöjjön, nem kell önbizalomhiánnyal küzdenie, sőt lehet gyönyörű, jótermészetű és okos, meg persze ezeknek az ellenkezője is. A legnagyobb közös nevező a másik ember esszenciájában való osztozás tudatos vagy tudatalatti vágya.


Sweet Connie

Vannak aztán extrém formái is a groupie létnek, amelyekre talán kilátástalan is magyarázatot keresni, de amelyeket semmiképp sem szabad reprezentatívként kezelni. Egy példa „Sweet” Connie Hamzie, akinek a nevét világszerte ismerik: az arkansasi Little Rock városán jó ideig nem haladt át banda anélkül, hogy Hamzie ne találta volna meg őket (vagy fordítva). A Grand Funk Railroad We’re An American Band című számával tette halhatatlanná ezt a még nagyon is élő legendát: „Sweet, sweet Connie, doin’ her act, she had the whole show and that’s a natural fact” („Sweet, sweet Connie, tette a dolgát, az egész enturázs megvolt neki, de ennél mi sem természetesebb” – szabad fordításban). Természetesen az ő kezét is dicséri egy önéletrajzi kiadvány, valószínűleg katalógus formátumban, de ennek az olvasására még ezen cikk tabukat nehezen tűrő szerzője sem vállalkozott. Sweet Connie ugyan már nem kopogtat backstage ajtókon, de – bár idén tölti be a 60-at – a mai napig kap felkéréseket, amelyeknek örömmel tesz eleget. Egy másik legendás alak Cynthia Plaster Caster, aki rocksztárok péniszének gipszöntéséből kovácsolta hírnevét. Jimi Hendrixet, az első zenészt, aki nem bánta, hogy erekciója bevonul az örökkévalóság csarnokába, rengetegen követték; Cynthiát olyan számok ihletőjeként tartják számon, mint a Kiss Plaster Castere, vagy a Five Short Minutes Jim Croce tollából, sőt 2001-ben film is készült az életéből. Ilyen értelemben, bár nem éppen a klasszikus, éteri típus, de mégis beszélhetünk róla mint múzsáról.


Chris O'dell és Keith Richards

A ’80-as évekre a klasszikus értelemben vett groupie mint jelenség eltűnt; a korábban „örökbefogadó barátnő” vagy „átmeneti otthon” szerepét betöltő lányokat nagyrészt felváltották a strigulákat halmozó skalpvadászok, akiknek gyakran mindegy volt, kinek a hotelszobájában végezték, amíg híres rockzenészről volt szó. Cserébe egyre kevesebbet is kaptak vissza a bandáktól, míg a groupie jelenség elérte legmélyebb repülését: a tisztelet elveszett az egyenletből, a lányok szexuális tárgyként kezelték magukat, csakúgy, mint a zenészeket, és viszont. A szexuális forradalom az AIDS felfedezésével hamvaiba halt, a női emancipáció pedig az új groupie generációval időlegesen U-kanyart vett. A ’90-es évek még felvonultatott egy-egy ismertebb nőalakot, mint Courtney Love vagy Pamela Anderson (aki Tommy Lee után Kid Rock feleségeként is megpróbálkozott), azonban ők már nem vállalták a groupie jelzőt, és a zene nem feltétlenül játszott fontos szerepet a kötődéseikben.


Roxana Shirazi

A ’80-as és ’90-es évek kicsorbították, eldeformálták a groupie korábban modern, vakmerő és alapvetően szimpatikus fogalmát. Nem meglepő, hogy az ily módon lealacsonyított szerepet az új évezredben vállaló nők elsősorban nem a magasabb kategóriás osztályokból kerültek ki, és nem is jutottak ismertséghez vagy köztisztelethez (leginkább az ellenkezőjét sikerült kiváltaniuk). Nyilván, hogy a rockzenészek továbbra is nők tömegeit vitték és viszik ágyba, buszba, backstage zuhanyzókba, de ezekből az aktusokból már hiányzik a lelki töltet. Azért itt-ott még kiemelkedik egy-egy karakter, amilyen például Roxana Shirazi, a mai napig aktív, elképesztően szabados, „Iránban született, backstage-ben nevelkedett”, szexőrült groupie, akinek memoárjai a ritka, mind irodalmi, mind pszichológiai, gondolati szemszögből is jó szívvel ajánlható témabeli olvasmányokat képezik.

És marad a női egyenjogúságért folyó küzdelem. Ha a ’60-as években modern és előremutató dolog volt alkalmi szexpartnereket választani magunknak, 2015-ben ellenkező előjellel illetnénk ezt a típusú viselkedésformát: a szex már nem minősül polgárpukkasztó témának, önmagát feministaként jellemző nő pedig nem rendeli alá magát más kénye-kedvének, sőt gyakran a sajátjának sem. Hogy így kevesebb az önfeledt,  varázslatos, következményektől mentes szex, vitathatatlan – hogy egyenlőbb világot teremtünk, vagy elefántcsonttoronyba falazzuk magunkat, ki-ki ítélje meg maga.

A számtalan film (Örök lányok, Majdnem híres, Rocksztár stb.), dokumentumfilm, tucatnyi groupie-önéletrajz mellett az internet is segít elmélyedni a témában: a Metal Sludge Donna’s Ho Board-ja, a Groupie Central üzenőfala, avagy a Reddit egy bizonyos vitafóruma csak néhány azon helyek közül, ahol virtuálisan bármilyen kérdésre választ kaphat az érdeklődő. Mekkora Marilyn Manson hímtagja? Meddig bírja Tommy Lee az ágyban? A személyesnek szánt, ehelyett a világgal megosztott információk tárháza végtelen és végtelenül kiábrándító. A groupie kortól, generációktól elválasztott fogalma eredeti formájában viszont örök, a rockéletforma szerves részeként magabiztosan lebeg a közönségesség és obszcenitás fölött.

A Texas Blondes groupie csoport vezetőjének, Margaret Mosernek kérdésére, hogy tényleg csak rock’n’roll kurvák-e mind, Kim Fowley (Grammy-díjas producer) fogalmazta meg a legszebben: „Gyönyörűek vagytok. Nincs szebb dolog a világon, mint egy zenésznek adni magadat. Kivéve két-három zenésznek adni magadat, egyszerre."

Szerző: baumann