Dimeológia / Ride For Dime - Dürer Kert, 2015.01.02.

Tíz év telt el a tragikus Damegplan koncert óta, amelyen Dimebag Darell, a Pantera zenekar ex-gitárosa életét vesztette. A kerek évforduló okán várható volt, hogy idén nagyszabású buli keretein belül kerül megrendezésre a Ride for Dime emlékest, ahol a hazai szakma leróhatja tiszteletét a fenomén előtt. Január 2-án a Dürer Kert nagytermében ez meg is történt, az este kapcsán jöjjön most egy beszámoló és néhány gondolat az elhunyt gitáros jelentőségéről…

Mielőtt belevágnánk, tisztázzuk, mitől is olyan elképesztően fontos személy Dimebag a rock történetében. A ’80-as évek elején járunk, amikor a gitáros-dobos testvérpár bandájának, a Panterának karrierje kezdetét veszi. Abban az időszakban, amikor tombol a thrash és a glam metal, amikor az elektromos gitárt technikailag a csúcsra járatják a neoklasszikus orientáltságú szólókkal, gigaerős csöves erősítőkkel és reszelő hangú, új típusú torzítókkal. Ritchie Blackmore a Deep Puple-lel már a ’70-es években lefekteti az új barokkos irány alapjait, és északi reakcióként feltűnik a tripla olyan gyors és klasszikamániás Malmsteen, az újhazában nedvesednek a bugyik a Van Halenre és lassan útjára indul a Metallica és a Slayer is. Mindenki gyorsan és bonyolultan akar játszani, a legtöbb, azóta is használt és mára a végletekig klisére koptatott pengetési trükk, mint a tapping, a sweep, az arpeggio mind ennek a kornak a termékei. Ekkoriban gyakorlatilag minden valamire való zenekar rendelkezik egy (vagy kettő) géppuskakezű gitárossal, a fiatal Dimebag sem lóg ki a sorból, elképesztő technikai tudásról tesz tanúbizonyságot, azonban a piac telített, az átütő siker mégis viszonylag későn érkezik, a kérdés miért? Mitől volt olyan különleges a Pantera és legendává érett gitárosa?

1) A Groove, avagy vissza a gyökerekhez

Ne felejtsük el, hogy a metal a kezdet kezdetén – többek közt a Black Sabbathnak köszönhetően – erősen bluesorientált volt: ha meghallgatjuk a Wizard, a Wicked World, vagy a War Pigs szerzeményeket, érezzük a „fekete” hatást és még a swinges lüktetést is. Ez az éra a második generáció, a Judas Priest, Iron Maiden zenekarok felfutásával felejtődött el, és helyükre lépett a szólóorientáltság, a neoklasszika, az ikergitárok használata. Amikor 1990-ben piacra került a ’Cowboys From Hell’, a Pantera gyakorlatilag újraértelmezte a metal fogalmát. Persze Dimebag szólóstílusa már az előző korongokon is felismerhető, az 1988-as ’Power Metal’-on már ugyanazt a sikítós, agyonkórusozott gitárhangzást halljuk, ami akkorát fog ütni ’90-ben. Csupán egy valami hiányzott korábban: a groove. A ritmus, a riff előtérbe helyezése nemcsak előrevetíti a nu metalt és más szélsőséges műfajokat, de a blues skálák direkt használata, a délies folk hatások hosszú idő után itt jelennek meg először a fémzenében. Persze ehhez nagyban hozzá járult a zseniális Phil Anselmo énekes, aki képes volt rávenni zenekarát és vele Dime-ot is a durvulásra, játéka átgondolására, így születtek a groove-os riffek, az ének pedig egyszerre elkezdett távolodni a brit metal hagyományoktól és húzott a thrash, death műfajok irányába.

2) Technika

Panterát játszani nehéz, nagyon nehéz. Dimebag világa nemcsak futamok és skálák összessége, hanem egyedi gondolkodásmód. Karrierje fejtörő ritmikák, hangnemváltások egész sorozata, és ne felejtsük el a technika adta lehetőségek intelligens használatát. Ahogy Jimi Hendrix volt az első, aki a kor újításának számító wah-pedált szervesen be tudta építeni a zenéjébe, olyan slágerekkel, mint az All Along the Watchtower vagy a Voodoo Child, Dimebag ugyanezt tette az elképesztő sikításokra képes Whammy-vel. A Becoming vezérriffjének ötletére épül a két évvel később feltűnő Korn egész karrierje.

3) Sokszínűség

A Panterának mindig maradt egy lírikus oldala, bár a nagy ívű rockballadákat – mint az egyébként zseniális Cemetary Gates – maguk mögött hagyták, egy lassú akusztikus nóta gyakorta befigyelt, ezzel is erősítve a blues zsigerig ható ősképét muzsikájuk mélyén.

4) Minimalizmus

Bár Dimebag elképesztően innovatív stílussal rendelkezett és óriási virtuóz volt, az sosem ment a zene kárára, ha a dal megkívánta, a lüktetés a groove érdekében a végletekig egyszerűsítette a riffeket. A Hellbound nyitányával a ’Reinventing the Steel’ minden idők talán egyik legtökösebb és legjobb metal lemeze. A Pantera egész munkásságának esszenciája, zenei ötleteik csúcspontja.

Az újonnan hazánkban fénykorát élő stoner irányzatnak alapvetése Dime és az egykori Pantera. Várható volt, hogy óriási buli van készülőben a sajnálatos haláleset évfordulóján. Leróni tiszteletemet a mester iránt és persze kíváncsiságtól fűtve elindultam hát utószilveszterezni a Dürer Kertbe január 2-án. Sajnos vagy szerencsére óriási tömeg verődött össze, ennek köszönhetően némi problémát okozott a bejutás. A félórás sorban állás okán már nagyban ment a buli, mikor a terembe jutottam, és éppen az Apey and the Pea aprított a színpadon Pityesszel kiegészülve. Az I’ll Cast the Shadow egyébként is az egyik kedvenc nótám és a minimálra vett, de annál mélyebb gitár és Pityesz különleges, magas regiszterben használt ordítása igazi unikumnak hatottak az este. Nagy meglepetés akkor ért, mikor Vörös Attila felkerült a színpadra, a többi Pea tag pedig nem indult el lefelé, vagyis láthattuk azt, amit rég nem: a klasszikus Remembering the Steel tribute band teljes legénységét, ahogy a Revolution Is My Name-et nyomják. Nem tudom mennyit próbálhattak rá, lehet semmit, de kijelenthetem: most láttam őket a legösszeforrottabbnak és energikusabbnak, láthatóan örültek, hogy együtt játszhatnak.

Aztán a Vulgar Diplay of Cover legénysége sorakozott fel, és onnantól nem volt megállás, özönlettek a Pantera-slágerek. Az est egyetlen zavaró tényezője a technikai problémákban rejlett. Sajnos, ha ennyi zenész ennyire sűrűn váltogatja egymást a színpadon, az jelentős átszerelési idővel jár, amelyet nehezen sikerült kitölteni, a közönség is türelmetlenkedett. Az estébe gyakorta belezavart egy kontaktos mikrofonkábel vagy elszálló gitár, de sajnos ez is a szakma velejárója, a zenészek kifogástalanok voltak. Énekfronton egyébként az est oroszlánrészét Mári Péter, a Vulgar jelenlegi énekese és Apey vitték nagyjából egyenlő arányban. Az est lassúbb tételei Apey-nak jutottak, igazi kuriózum volt, a leanderes Joesey-val előadott Suicide Note Pt. I akusztikus balladája. A This Love óriásit rúgott, a hosszú perceken át ismételt középrészre eszméletlenül tombolt a közönség. Külön örültem a ritkán játszott Primal Concrete Sledge-nek, a Floods című dal alatt még Attila gitárja is a lehető legjobb helyen adta be a kulcsot. Nem tudom, mi történhetett, de a záróakkordoknál lelkét kilehelő hangszer (vagy kábel) miatt még különlegesebb hatása volt a dalnak.

Az est legmókásabb pillanata egyértelműen Attila kisöccsének megjelenése volt a színpadon, aki tizenegynéhány éves létére nagyon frankón nyomta a Walk főtémáját. Külön szórakoztatóak voltak a csordavokálok, néha egy fellépő kikolbászolt a backstage-ből a színpad oldalán elhelyezett mikrofonhoz beleüvölteni, vagy énekelni egy vokálrészt, a közönség pedig folyamatosan ugrált le a színpadról a biztonsági őrök legnagyobb örömére. Az egész azt mutatta, hogy ez a zene mindenkié, mindenkinek jelent valamit, mindenki hozzátesz valamit, és hogy az egész estét valójában egy nagy baráti kör alakítja, akiket összeköt Dimebag Darell. Köszönöm, hogy ott lehettem, és a zenészeknek, hogy ennyire elevenen őrzik a gitáros emlékét. Remélem, találkozunk jövőre.

Szerző: Bunkó úr
Fotók: Zsiga Pál (NOWmagazin)