"Másolni könnyű, de amúgy is minek?" - A Cry Free énekese a tribute zenekarok körüli tévhitekről

írta Hard Rock Magazin | 2014.12.05.

„Elterjedt vélemény, hogy emlékzenekart csak az alapít, akinek nincsen saját egyénisége, és nem tud számokat írni. De amúgy is feleslegesen teszi ezt, hiszen ha a rajongók szeretnek egy együttest, majd megnézik eredetiben; vagyis az egész tributekodást nyilván csak a könnyű pénzkereset motiválja, és amúgy is könnyebb más tollával ékeskedni, mint saját eredményt elérni.” Írásában a Cry Free énekese, Scholtz Attila oszlatja ezeket a tévhiteket oszlatja el a hazánkban is elterjedt tribute-jelenség kapcsán.

Az igazság kedvéért el kell ismerni, hogy a tribute zenekarokat övező rosszindulat nem mindig teljesen alaptalan, hiszen a műfajon belül tényleg akadnak olyanok, akik tehetségtelenek, nincsen saját imidzsük, és a biztosnak vélt bevételre hajtanak. És bizony szép számmal vannak olyan majmolók is, akiknek nagyon kínos az az igyekezete, hogy megtévesztésig hasonlítsanak az eredeti előadóra. Tehát számos esetben a tribute-ostorozóknak igazuk van, de a szórakoztatóipar (sőt az egész élet) összes területén jellemző, hogy jóval több a gyenge és közepes színvonalú szereplő, mint a minőségi, nem igaz? Ez még nem a műfajt minősíti. Ha így lenne, akkor néhány hazai NB1-es labdarúgó mérkőzés megtekintése után kijelenthetnénk, hogy a futballnak mint sportágnak nincs létjogosultsága. De csak addig mondhatnánk ezt, amíg el nem tévedünk egy Real Madrid–Bayern München meccsre…

De hagyjuk a focit, mert ahhoz keveset konyítok. A tribute/cover világban viszont már lassan két évtizede tevékenykedem. Ennyi ideje tolom ugyanis a Cry Free – Deep Purple Cover Band szekerét töretlen hittel, és bő 3 éve a Zep Sessionnel közösen létrehozott Purple Zeppelin Jam élén a Led Zeppelin vokális tolmácsolásának izgalmas kihívása is megadatik nekem. De azt kell mondanom, hogy az emlékzenekarosdi egy harc. 20 évvel ezelőtt azért volt harc, mert szinte még nem is létezett a műfaj, és mindenki – szervezők és koncertlátogatók egyaránt – nagy szemeket meresztett, amikor bejelentettem, hogy mi csak Deep Purple-t játszunk, nem pedig a szokásos feldolgozás-mixet. Ma meg azért harc, mert mostanra már tényleg boldog-boldogtalan emlékbandát alapít, ezért óriási a túlkínálat.

Mivel a tribute zenekar színtérre közelebbről rálátok, mint a kívülről kritizálók, ezért ezúton tisztáznék néhány közkeletű tévedést. Nézzük sorban!

1) „Emlékzenekart csak az alapít, akinek nincsen saját egyénisége, és nem tud számokat írni!”

Biztosan akadnak ilyen zenészek is, de akiket én ismerek, azok szinte mindannyian írnak dalokat, vagy legalábbis kísérletet tettek rá a múltban – sokszor világszínvonalúakat is, akár egyéb produkciókban, akár magával a tribute bandával. Talán utóbbi a nehezebb feladat, hiszen abban az esetben a stílus behatároltabb. A dalszerzés és a feldolgozás egyáltalán nem zárja ki egymást: szerzői zenekarok is tarthatnak tribute esteket, ahogy emlékzenekarok is szerzői esteket. Szoktak is.

2) „Felesleges tribute zenekart alapítani, hiszen ha a rajongók szeretnek egy együttest, majd megnézik eredetiben.”

Ezt a kijelentést gyakran lehet hallani, de kétféleképpen is fals. Akik ilyet állítanak, nyilvánvalóan nem gondolnak Jimi Hendrixre, Jim Morrisonra, Janis Joplinra, Bob Marleyra, Kurt Cobainre, és sajnos ezt a sort még nagyon hosszan lehetne folytatni olyan előadókkal, illetve az általuk képviselt zenekarokkal, akiknek a muzsikája már csak akkor élvezhető élőben, ha van szerencsénk elkapni egy igényes tribute/cover produkció koncertjét a közelünkben. A másik probléma a fenti kijelentéssel, hogy a még aktív kedvencek többségére is jellemző, hogy hosszú évek telnek el két magyarországi (vagy akár bécsi/prágai) koncertjük között, így a hardcore rajongóknak kimondottan jóleshet közben tombolni egyet-egyet valamelyik jobbfajta hazai interpretációra. És ha az tényleg jó, akkor elég csak behunyni a szemeket –sőt, néhány sör után már arra sincs szükség –, és szinte az eredeti élményt kapva „szállhat el” az erre fogékony rockrajongó. A mára már megszűnt vagy a Led Zeppelinhez hasonlóan csak virtuálisan létező zenekarok esetében pedig tényleg a tribute estek az egyetlen lehetőség erre.

3) „A tribute előadók nevetséges kopírozó bohócok!”

Nos, ezzel nem minden esetben vitatkoznék, mert a színpadi megjelenést lemásoló tribute-ok között tényleg akadnak nagyon gáz, „farsangi bálba” torkolló megemlékezések is. Ugyanakkor mit érne egy Kiss tribute arcfestés és kosztümök nélkül, vagy mennyire lenne hiteles egy AC/DC emlékzenekar szólógitárosa az ausztrál suliegyenruha nélkül? Én úgy gondolom, hogy ez zenekarfüggő, és ahol az eredeti banda karrierjében kiemelt szerepet játszott a külső, ott a hiteles tribute-nak ezt is figyelembe kell vennie, ahol viszont nem, ott teljesen felesleges bután másolni. Mi például a Cry Free-ben biztosan nem fogunk soha álbajuszt ragasztani a billentyűsnek, hogy „jonlordosabb” legyen! De azt szintén nem szabad elfelejteni, hogy a hiteles megjelenés nem feltétlenül a maskarákon múlik. Az autentikus tribute karakter a zenész kiállásánál kezdődik, és ha valaki nem színpadra termett rockfigura, az könnyen nevetségessé válik, amikor beáll egy imádott rockisten helyére. Szerencsés dolog, ha vannak természetes hasonlóságok, de legalább ne legyenek nagyon kontrasztos megjelenésbeli eltérések! Angus Youngnál maradva, őt nem tudja hitelesen megjeleníteni egy hatalmas, kigyúrt, kopasz óriás, mert ő egy pici, vézna, hosszú hajú fickó. Előnyös, ha a külső terén is vannak legalább minimális hasonlóságok, mert a teljes átszellemüléshez a közönségnek valamelyest a látványra is szüksége van. De ha valaki magára akarja erőltetni a hozzá nem illő imázst, annak vicces vége lesz.

4) „Az újabb és újabb tribute bandák születésének oka a könnyű lóvé ígérete.”

Én mindig meglepődöm ezen, időről időre mégis felbukkan ez a teljesen nonszensz kijelentés. Aki valaha is eltöltött legalább néhány hónapot egy rockegyüttesben, az pontosan tudja, hogy az inkább viszi a pénzt, mint hozza. Ha becslésekbe kéne bocsátkoznom, azt mondanám, hogy az emlékzenekarok kb. 5%-a jut el olyan magasra, hogy már kézzelfogható pénzt is tud a produkcióval keresni. De ha végiggondolom a folyamatosan belefektetett/visszacsepegtetett összegeket is, akkor talán ők is inkább a nulla közelében járhatnak. Egy kezemen meg tudom számolni azokat, akik egy (majdnem) korrekt havi fizetést keresnek azzal, hogy emlékkoncerteket adnak. Úgyhogy a fő motiváció szinte soha nem a pénz, hanem a feltétlen rajongás az „anyazenekar” iránt, vagyis nem egy számító érdek, hanem egy őszinte és ártatlan vágy.

5) „Könnyebb más tollával ékeskedni, mint saját eredményt elérni.”

Ebben egyrészről van igazság, ugyanis saját zeneanyagból egy életképes karriert felépíteni és számottevő közönséget toborozni manapság szinte lehetetlen (bár régen sem volt könnyű), ezért minden tiszteletet megérdemel, aki ebbe a kvázi-szélmalomharcba belefog. Másrészről viszont emlékszem még az első kis diákzenekaromra, amelynek sajátszámos koncertjein az egész évfolyam őrjöngve tombolt a suliban, amikor 14-15 évesek voltunk. A kezdetleges hangszeres tudásunkkal és a nulla zeneelméleti előképzettségünkkel is össze tudtunk rakni atomegyszerű, mégis hatásos dalocskákat, amikkel zajos sikereket arattunk, miközben egy Smoke On The Watert sem tudtunk eljátszani még megközelítőleg sem.

Úgyhogy azt mondanám inkább, hogy igazán kiemelkedő saját produkciót létrehozni valóban nagyobb kihívás, mint egy vállalható emlékműsort összerakni, de a viszonylag működőképes sajátszámos bandák nagy többsége soha még köszönőviszonyban sem lesz azzal a zenei tudással, felkészültséggel, virtuozitással, fegyelemmel, alázattal és színpadi előadásmóddal, amivel a (hazai) top tribute zenekarok muzsikusai rendelkeznek. Külön kihívás egy világsztár stílusát, hangzását, kelléktárát maximálisan elsajátítani, nem akármilyen készségekre van hozzá szükség. Egyébként pont ezért szerencsés, ha egy zenész/együttes a saját dalszerzési időszakát megelőzően is alapos tapasztalatokra tesz szert a feldolgozások terén. A legnagyobb rocklegendák is bejárták ezt az utat. Amikor Ian Paice dobossal (Deep Purple) együtt léptünk színpadra, maga Paicey mesélte, hogy saját stílusának kialakítása előtt egy az egyben elsajátította a figurákat korának dobos legendáitól, amiket aztán feldolgozás-koncerteken színpadon is kipróbálhatott, mielőtt saját stílusára formálta volna őket, és a világ egyik legnagyobb dobosává vált volna, természetesen már a Deep Purple saját zenei világán belül.

Lehet utálni a tribute-ot, a néhány általam elismert hátulütője miatt is, egyéb személyes preferenciák miatt is, sőt, „csak azért is”. De olyan nagyon haragudni rá felesleges, mert a széles zenei palettán az emlékzenekarok gyönyörűen megférnek a szerzői együttesek mellett. Van rájuk kereslet, mert kiválóan szórakoztatnak, és sokszor az átélhetetlent teszik átélhetővé. Tagjaikat általában őszinte indíttatások vezérlik, és jó esetben minőségi produktumot tesznek le az asztalra úgy, ahogy azt kevesen tudnák utánuk csinálni – néha már az eredeti előadók sem. Ettől függetlenül nyilván folytatódnak majd az értetlenkedők és rosszindulatúak gyalázkodásai, de ha a fentebb idézett ostobaságok és féligazságok egy kicsit is ritkábban fordulnak elő a kritikákban, akkor máris megérte ennyit szaporítanom a szót. Amúgy meg én is annak szurkolok, hogy minél több ütőképes, új szerzői rockzenekar bukkanjon fel, mert az önkifejezés mindig is a reprodukció előtt kell, hogy járjon. De az áttörés elmaradása miatt butaság a tribute-ot okolni. Annak egészen más okai vannak…

Szerző: Scholtz Attila
(Cry Free / Purple Zeppelin Jam)

Scholtz-képek: Tóth-Kiss Katalin, Rausch Tamás, Mayer Kornél