Sallang nélkül a metalját: Trouble, Wall of Sleep, Stereochrist - Dürer Kert, 2014.11.13.

írta Tomka | 2014.11.18.

„Aki mindenféle modern sallang nélkül szereti a metalját, az mindenképp fizessen be egy zúzdára Chicago legügyesebb riffgyárosainál” – írtuk a Trouble tavalyi „visszatérő” albumáról, amelyet már nem Ozzyjukkal, Eric Wagnerrel, hanem az ezerhangú Kyle Thomasszal vettek fel. „Nyugodtan fizessen be a koncertre is” – fűzhettük volna hozzá, ha tudjuk, hogy a megújult és felfrissült metal alapcsapat hazánkat is útba ejti. Ha nem is a ’The Distortion Field’, hanem az idén 30 éves ’Psalm 9’ turnéján, de végül kipipálhattuk a harmadik magyar Trouble-koncertet is, amely pont olyan volt, amilyennek vártuk: súlyos, sejtelmes és letaglózó.

Előtte azonban még a magyar doom színtér két fontos zenekara is játszott – meg egy perui, énekesnős pszichedelikus doom rock banda (Reino Ermitaño), akiket sajnos lekéstünk. Bevallom, Stereochrist-korong nem fordult meg gyakran az otthoni lejátszómban, mert ha már hazai doom, akkor a Magma Rise- és Wall of Sleep-féle klasszikus vonal közelebb áll hozzám. De koncerten még sosem kellett csalódnom a Stereochrist déli ízű, sludge-os zenéjében: Hegyi Kolos riffjeivel, akár itt, akár a Magmában dörrenti azokat, mindig vasalni lehetne. A magyar Kirk Windsteint ezúttal magmás csapattársa, Herczeg László egészítette ki, és érződött is rajtuk az összeszokottság. A legnagyobbat talán a Good Old Wayben játszottak, a messzi Dél hangulatát idefújó, akusztikus effektű felvezetéstől a szétszaggatott fináléig, ez volt a koncert csúcspontja.

Ha jól rémlik, volt még All Along the River, Christ Was An Angry Man és Swamp Inside is. Hivatalosan az idén tízéves ’Dead River Blues’ lemezüket ünnepelték, ennek megfelelően igen családias volt a hangulat. „Gazsika, hány barátod van itt?” – szóltak hátra Binder Gáspár dobosnak, aki a koncert főszervezője is volt egyben. A Stereochrist koncertjén végig bekiabálások, poénkodások mentek, a zenészek a számok között az első sorokkal diskuráltak, és az is simán belefért, hogy – talán csak félig viccből – a dobos egyszer pihenőt kért. A mikrofont ezen az estén Makó Dávid ragadta magához, aki az elég hasonló stílusban közlekedő HAW-ban zajong együtt Binderrel – a Stereochrist hivatalos énekese elviekben még mindig Felföldi Péter, de ő jelenleg külföldön tartózkodik, ezért nem tudott eljönni a koncertre. Dávid rutinból és kedvvel oldotta meg a feladatot, hiszen koncertezett már régebben is a Stereochristtal, frontemberként és marcona hangú énekesként is jól illett a csapatba.

Hogy részben tényleg a Stereochrist-tagság haverjai töltötték meg a keverőpult előtti teret, az abból is látszott, hogy a Wall of Sleep koncertjére némileg megcsappant a létszám. A baráti hangulat viszont maradt, Kemencei Balázst például többször is sörrel itatták az első sorból. Fülekiék két vadonatúj dallal, a ’No Quarter Given’ címadójával és a gitárosok személyes kedvencének vallott Moon Street Ladyvel kezdtek. Meg is adták vele az alaphangot: azt az ódon és borongós doom atmoszférát, ami a korai klasszikusaikból árad, csak egy-két dalban árasztották – egyébként egy laza, mosolygós és tempós WoS-koncertet hallhattunk. Habár Füleki Sanyi interjúnkban még azt mondta, nem lesz ez igazi lemezbemutató, mivel ahhoz nem kaptak elég játékidőt, kilenc számos programjukból négy mégis a ’No Quarter Given’-ről hangzott el.

Ami egyrészt jó volt, mert az új dalok élőben is erőset ütöttek – különösen a Burst Into Flames és az aktuális sláger Hey Annie –, és Cselényi Csaba is érezhetően ezekben mozgott otthonosan. Másrészről viszont az énekes felettébb gyanúsan fixírozta a lába előtt heverő ládákat, mintha onnan kéne kilesnie a dalszövegeket. Igazi probléma viszont nem is ezzel, hanem Csaba énekteljesítményével akadt: most hallottam először élőben, és az volt a benyomásom, hogy ezekhez a pofaszakajtóan súlyos doom riffekhez bizony egy erősebb torok kéne. A mikrofon hangerején is lehetett volna állítgatni, hiszen amikor jól énekelt, Csaba akkor is elveszett a gitárosok között, de nem is tudta mindegyik dalt megfelelően tolmácsolni. A ’No Quarter Given’ számaiban, vagy az előző lemezről elővett Army of the Deadben azért láthatóan nagyon élt, és a kiállása, habitusa is szimpatikussá tette.

Holdampf Gábor és Csaba eltérő hangszíne és karaktere miatt értelemszerűen kisebb súllyal estek latba a régi számok, ki is maradt jó pár alapvetés Far Away from Sunrise-tól Sun Faced Apostlesig. Zárásként viszont egy rég nem játszott számot vettek elő, történetesen a személyes kedvencemet, így az I Sleep alatt garantált volt a hidegrázás. Ebben a dalban minden benne van, amiért a klasszikus doomot szeretni lehet: riffek, melyek sziszifuszi kövekként nehezednek a vállra, szólók, melyek ikergitárjait Franklin és Wartell is elirigyelné, és persze a szomorúan szép énekdallamok. Az a tovanyúló, harmonikus szólófüzér, amivel a Füleki-Kemencei páros lezárta a számot, a műfaj legjobb pillanatai közé tartozik.

A gitárkettős mellett kiemelném még Preidl Barnabást is, aki ügyesen adta el azt a pár hangot, amit rábízott a dalszerzésért felelős Füleki. A Wall of Sleep nagyon élvezte a közös zenélést, és most volt is alkalmuk a korábbi bulikon egymásra hangolódni, mivel idén ősszel a megszokottnál többet koncerteztek. Nyilván nem csak rajtuk múlik, de jó lenne, ha tartanák ezt a tempót, mert ez a produkció pár hibája ellenére is nagyon erős.

Setlist:

No Quarter Given / Moon Street Lady / Time of the Goblins / Nails / Burst Into Flames / Hey Annie / Buried 1000 Times / Army of the Dead / I Sleep

A Trouble-nak van egy kedves szokása: ha már koncertezik, akkor úgy lehengerli a rajongókat, hogy azok ki tudják bekkelni azt a 3-4-5 évet, amíg újra feléjük turnéznak. Így volt ez 2007-ben, 2009-ben és így történt most, 2014-ben is.

Hogy miért is jó még 2014-ben is Trouble-koncertre járni, azt elég könnyű megmondani. A chicagóiak zenéjében – lemezen, koncerten egyaránt – ott rejlik a metal esszenciája. Egyik pillanatban még sejtelmes, borongós, a másikban már fültövön csap, olyan nyersen riffelnek. Van benne misztika és visszafoghatatlan erő – határ, korlát viszont nincs. Papíron a doom metal keresztapjainak könyvelték el őket a Black Sabbath, a Saint Vitus és a Pentagram mellett, de a Trouble-t nem lehet ilyen egyértelmű keretek közé szorítani. A doom is többről szól a monumentális riffeknél és az áhítatos hangulatnál, de Wartellék zenéjében ott lapul a hard rock, a heavy metal és a pszichedelikus stílus is.

Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a zenekar tavalyi lemeze, a ’The Distortion Field’, amelyet már azzal a Kyle Thomasszal hoztak össze, aki elsősorban az Exhorderben és a Floodgate-ben szerzett magának nevet. A rajongók már régről ismerhetik, hiszen a ’90-es évek végén a Trouble-ben is kisegített, és úgy volt, hogy lemezt is készítenek vele, de ahogy az megszokott a balsorssal barátkozó chicagói csapatnál, ebből nem lett semmi. Kyle alapvetően teljesen más (hang)karakter, mint Eric Wagner, a zenekar eredeti énekese, és ez érződik is a ’The Distortion Field’-en, amely – főleg az énekdallamok terén – tett egy lépést a klasszikus heavy metal irányába, miközben megőrizte a Trouble doomos és grúvos oldalát is.

Bár a 2009-es buliba sem lehetett belekötni, de Kyle élőben is jobban illik a csapatba, mint Kory Clarke. Míg a Robert Plant-fazonú Clarke igazi maníros rocksztár, addig Kyle egy földhözragadt, hétköznapi figura, aki már azt is hatalmas megtiszteltetésnek érezte, hogy egyáltalán színpadra állhat Rick Wartell-lel és Bruce Franklinnel. „Mi hárman olyanok vagyunk, mint ti: rajongók” – mondta magáról és a ritmusszekcióról, és ezt elismételte még párszor a koncert folyamán. Ennél gyakrabban talán csak a sörözést emlegette, és ezen a téren is állta a szavát: a koncert után szinte rögtön ott sertepertélt a bárpult és a pólóstand környékén.

A lényeg, persze, a hangja. Hogy Kyleban pontosan milyen erőmű munkál, azt más majd kiokoskodja – itt sokkal hangsúlyosabb volt az a bűvészmutatványa, amivel egyszerre tudta kaméleonként Wagnerhez igazítani a hangját, de közben megtartani a saját egyéniségét is. Nyilván nem véletlen, hogy Thomas sokféle műfajú zenekarban megfordult már… Nem vedlett át Wagnerbe és nem nyomott kiköpött kópiát, de amennyire csak lehetett, wagneresen hozta a klasszikusan énektémákat. És ennek óriási szerepe volt abban, hogy akkorát sújtott ez a koncert.

Feljöttek és belecsaptak a The Tempterbe. Majd belecsaptak az Assassinba… Ez már önmagában felért egy időutazással, de a Trouble egyébként is a debütáló ’Psalm 9’ (vagy ha úgy tetszik, ’Trouble’) 30 éves jubileuma okán turnézott, és két szám híján az egész lemezt elnyomták. A Tempter vészt jósló doom riffjeinek és a Children of the Grave-et idéző zakatolásának kettőse rögtön a koncert legjobb pillanatai közé tartozott, csak a kényszerű gitárcserék – mind Franklinnél, mind Wartellnél – árnyékolták be a képet. Kiemelkedett még a Bastards Will Pay a maga hisztérikus énekével, valamint a Psalm 9 is a hipnotikus riffjeivel.

Kyle megvadulva, felpörögve vetette bele magát a koncertbe, eleinte ide-oda pattogott a színpadon. Mellette a tavaly szerződtetett Rob Hultz jelentette a nyugodt pontot, aki úgy festett, mintha már a hetvenes években is együtt spanglizott volna Bruce-szal. A gitárosokról nem lehet olyat írni, amit ne írtak volna már le az elmúlt évtizedekben, vagy ne mondtak volna már el – akár olyan neves metalzenészek, mint Phil Anselmo vagy James Hetfield. Iskolateremtő játékuk mit sem fakult, ráadásul – az Accepthez hasonlóan – ők is úgy tudják előadni ezeket a sok évtizedes témákat, hogy azok egy pillanatra sem hatnak porosnak vagy réginek. Ugyanannyi, ha nem több energia és kraft van nagyon is fineszes játékukban, mint bármelyik mai metal gitárhősében, és úgy tudják megszólaltatni ezeket a több évtizedes dalokat, hogy az simán versenyre kel az amúgy sokkal jobban szóló lemezekkel is.

Apropó, hangzás: a koncert nemcsak kellően piszkosan, de piszok hangosan is szólt. Még másnap is csengett tőle a fülem, ami tizenévesen még nagyon cool a haverok körében, de mégis túlzás az a halláskárosító hangerő, amellyel a fülünkbe másztak. Más téren viszont nem lehet fogást találni a koncerten. Persze, besztofosíthatták volna tovább a műsort egy Memory’s Gardennel, egy Come Touch The Sky-jal vagy épp a ’Plastic Green Head’ címadójával, de a setlist így is nagyon kerek volt. Akadtak benne meglepő húzások is – mint például a ’95-ös lemezről a nyugisabb Flowers –, és a ’The Distortion Field’-ről is előkerült három szám. Természetesen csak a kötelezők, de azok legalább a legmegveszekedettebb ős-Trouble-ösnek is bejöhettek. A When The Sky Comes Down és a Paranoia Conspiracy rászabott énektémáiban Kyle is jobban kiereszthette a hangját, ráadásul az utóbbi rockos lazasága nagyon jó váltás volt a sok doomos taglózás között.

A ráadásban egy R.I.P. és egy All Is Forgiven hágatta tetőfokára a hangulatot, mégis, Wartellék már korábban megkoronázták az estét. Tudom, egy 45 éves, stílusteremtő zenekar esetében számon szokták kérni, hogy minek játszik feldolgozást, de a Trouble-ön egyszerűen nem lehet. És csak részben azért, mert náluk a legkorábbi időktől (ld. a ’Psalm 9’ Cream-átiratát) egészen a 2007-es ’Simple Mind Condition’-ig megszokott volt, hogy mindig a saját képükre formálnak egy klasszikus dalt. Sokkal inkább azért, mert úgy játszották a Black Sabbath Supernautját, hogy azzal nem egy állat kicsavaroztak a helyéről. Ikergitárosított Sabbath, Ozzy helyett Kyle hangerejével… azt hiszem, ez kimeríti az örömzene fogalmát. Mint ahogy az egész este is.

Setlist:

The Tempter / Assassin / Psalm 9 / Bastards Will Pay / Endtime / Revelation (Life or Death) / When the Sky Comes Down / Flowers / Wickedness of Man / Paranoia Conspiracy / Hunters of Doom / At the End of My Daze / Supernaut /// R.I.P. / All Is Forgiven

Szerző: Tomka
Képek: Máté Éva
Köszönet a Cudi Purcibookingnak!