Lekötött démonok: The Wounded Kings, Nadir - Trafik Klub, 2014.10.29.

írta Edeneye | 2014.11.06.

Rendhagyó eseményre készülhettek a klasszikus doom metal hazai rajongói. Az eseményre a Mikszáth téri Zappa kávézó eldugott pincéjében került sor, egy átlagos szerdai este, szinte észrevétlenül. Abban is egészen biztosak lehetünk, hogy aki nem ásta bele magát az underground metal színtér kortárs történetébe, az egész biztos, hogy még csak nem is hallott a The Wounded Kingsről. Pedig a hetvenes éveket megidéző, enyhén pszichedelikus, „okkult” doom metal manapság másodvirágzását éli, és habár az „egyszeri rockrajongó” számára ez a stílus talán nehezen értelmezhető, annál érdekesebb a Black Sabbath által definiált hangulat szerelmeseinek.

A brit The Wounded Kings már jó néhány éve a stílus egyik nagy nevének számít, és éppen az idén jöttek ki a műfai határain belül szinte tökéletesnek nevezhető lemezükkel, a ’Consolamentum’-mal. Mázsás, lassan vánszorgó riffek, amelyek leginkább a Sleepre emlékeztetnek, okkult szimbolika, nyomasztó, komor hangvétel. A The Wounded Kings bizonyos pillanataiban egészen közel kerül a funeral doom műfajához, amely az egyébként sem optimizmusáról híres irányzat egyik leggyászosabb ága, azonban a klasszikus rock ügyesen alkalmazott megoldásai mégsem engedik azt, hogy a zene egy temetési menetre emlékeztessen, és a lemezeken megnyilvánuló hangszeres kreativitás bizonyos „fogósságot” is kölcsönöz a dallamoknak. A zenekar utolsó két lemezén énekesnővel dolgozott, Sharie Neyland hipnotikus hangja (a koncepció némileg így a hasonszőrű The Devil’s Bloodra is emlékeztet) szintén különleges aurával ruházza fel a The Wounded Kingset. Azt hiszem az eddigiek ismeretében érhető, hogy nagy várakozással tekintettem a koncert elébe.

Az előzenekar a hazai Nadir volt, a már-már veterán zenekar neve biztosan nem cseng ismeretlenül a súlyosabb és komorabb metal stílusok szerelmeseinek fülében. Az estére „különleges doom szettel” készültek, habár a doom csak az egyik alkotórésze összetett zenéjüknek (saját megfogalmazásuk szerint doomcore/death metalt játszanak). „Doomszterek” számára is egészen ütős fellépést láthattunk, meglehetős közvetlenséggel és profizmussal előadva, Tauszik Viktor énekes energikusan hörögte végig a majd egy órás időtartamot, és talán többet tartózkodott a közönségben, mint a színpadon.

A The Wounded Kings rövid átszerelés után színpadra is lépett, hogy megkezdje szeánszát. Ami először meglepett, hogy Sharie Neyland énekesnő helyett egy úriember, nem más, mint a banda eredeti hangja, George Birch állt a mikrofon mögé, aki a zenekart „személyes okokból” elhagyó Neylandot váltotta (vissza).

A zenekar teljesítményével kapcsolatban ambivalens érzéseim vannak. Kétségtelen, hogy érzéssel és profizmussal próbálták megidézni a lemezeken „lekötött” démonokat, azonban valami mintha mégis hiányzott volna. Azzal, hogy – talán érthető okokból – a tempót kissé felgyorsították, elveszett valami a lemezes hangzás monumentalitásából, nem jöttek át igazán a finomságok, az érdekesebb váltások és kontrasztok. Birch éneke Neylandhoz képest határozottan egysíkúnak hatott, s habár kétségtelenül beleadott minden tőle telhetőt, mintha elsikkadt volna a gitárok monoton fala mögött. Ez a stílus természetesen nem a virtuozitásról és a változatos megoldások halmozásáról szól, azonban érzésem szerint ennél egy csipetnyivel több érdekességet vihettek volna hangszeres megoldásaikba, legalább úgy, ahogyan a lemezeken tették, mert határozottan az volt az érzésem, hogy azok a számok, amelyek ott még eltérő karakterrel rendelkeznek, most alig voltak megkülönböztethetőek egymástól.

Nehéz is lenne így a koncert bármelyik momentumát kiemelni, mert az egész olyan volt, mint egy súlyos és egysíkú hangfolyam, amely szinte bármiféle átvezetés nélkül zúdult le ránk. Ehhez még hozzájárult a tagok meglehetősen bizarr kinézete, némileg hozzáadva az egyébként is túlvilági, hipnotikus dallamfolyam által felkeltett furcsa és nyugtalanító érzésekhez. De igazságtalan volnék, ha azt írnám ennek az örvényszerű élménynek nem volt egy sajátos, magába szívó sodrása, és habár határozottan mást vártam, a koncert így mégis maradandó benyomást tett. Talán a közönség is hasonlóan érezhetett, mert meglehetősen tétován köszönte meg és gyér tapssal jutalmazta a brit okkultistáknak szerda esti szeánszát, mintha nem tudta volna eldönteni, hogy ez most igazán jó volt-e.

Szerző: Edeneye
Képek: Horváth János
Köszönet a Subterrának!

Legutóbbi hozzászólások