"A fehér ember nem tud bluest játszani": Robert Cray Band - Akvárium Klub, 2014.10.25.

írta Adamwarlock | 2014.11.05.

Természetesen a címben található kijelentés nem igaz, sőt mi több, írásomnak sem kívánok semmilyen rasszista felhangot adni. Azonban nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy fekete, régi vágású, a Mississippi mentén kialakult blues zene hagyományait művelő zenészek olyan kinccsel bírnak, amely teljes mértékben a sajátjuk. Ezt az örökséget a művésznek magába kell szívnia, benne kell élnie. Nagyon ritka alkalom, hogy Magyarországra látogat a zene akkora alakja, mint Robert Cray, akinek munkásságát a klasszikus blues iskola egyfajta betetőzésének tekinthetjük. Ő ugyanis azon kevés blueszenész közé tartozik, akit a mai napig elismer a mainstream, óriási népszerűségnek örvend, és világszerte terjeszti a blues igéjét.

 

 

Nem először látom élőben a Robert Cray Bandet, ugyanis 2006-ban, Eric Clapton első és ez ideáig egyetlen magyarországi koncertjén Cray bandája töltötte be az előzenekar szerepkörét. Jól érzékelhető Cray elismertsége, ő legfeljebb Clapton kaliberű zenészeknek nyit. Bár hazánkban nagyjából zéró ismertséggel rendelkezik Robert barátunk, azért egy róla szóló cikkben érdemes megjegyezni, hogy olyan zenei óriásról van szó, aki nem kisebb nevekkel osztotta már meg a színpadot vagy a stúdiót, mint B.B. King, Buddy Guy, John Lee Hooker, Keith Richards, Chuck Berry vagy a már említett Lassúkezű (érdemes még megemlíteni, hogy állandó vendége a legendás Crossroads Festivalnak). A kritikusi szakma nem egyszer ismerte el a legmesszemenőbbig Cray munkásságát és életművét, hiszen barátunk nem kevesebb, mint öt Grammy-díj büszke tulajdonosa. Ha ez nem lenne elég, Cray természetesen saját signature gitárral is rendelkezik a Fender cég jóvoltából.

Jól látható tehát, hogy nem akárki állt e szombat estén az Akvárium Klub színpadán. Ez a tény sajnos a jegyek árán is meglátszott, de a koncertterem így is megtelt, és egészen meglepő módon szinte minden korosztályból képviseltették magukat a vendégek, sőt, azt kell mondanom, hogy egy ’70-es évekből ismert blues zenész koncertjén nem számítottam rá, hogy ilyen szép számban fogok fiatal rajongókat látni.

A Robert Cray Band nem a külsőségekről szól. Ez bizony pőre blues zene, nulla körítéssel. Az este folyamán egy kvázi best of jellegű programban részesültünk, amely remek szerkezetben mutatta be a csapat munkásságát. Cray zenéje alapjaiban a klasszikus blues elemeit használja fel, de sokkal lazábban fűzi össze őket, kiegészítve a funky, a soul, a reggae és a popzene stílusjegyeivel. Elsőre hallatszik a ’60-as évek blues legendáinak hatása a gitárjátékán. Nekem leginkább Buddy Guy ugrott be a hallottak alapján, de Cray sokkal kevésbé direkt módon adja elő a virtuozitását. Van egy egyedi stílusa, amit hasonlíthatunk más gitárzsenik munkásságához, de valamilyen eltérést mindig találunk. Cray szólói főleg felépítésükben erős párhuzamot mutatnak B.B. King kiállásaival, de ő nem annyira „lebegősen” vagy „éterien” szólaltatja meg a gitárt, miközben az mégsem válik olyan kvázi riffelős szólózássá, mint amit Clapton művel. Egy nagyon dallamorientált és végtelenül zsigeri gitározásról beszélünk. A dalok szerkezetét Cray előszeretettel tördeli szét, amivel folyamatosan képes fenntartani a figyelmet. Aki érti és szereti a bluest, az kapkodni fogja a fejét, hogy egy-egy dallamot hogyan is tehetett be a georgiai gitáros-énekes a dal egy teljesen meghökkentő pontjára.

Robert Crayről még azt is érdemes tudni, hogy hihetetlenül jó énekes. Hangja leginkább a régi-régi blues legendát, O.V. Wrightot idézi, amellett, hogy kifejezetten érzelemgazdag és melankolikus hatást kelt hangszálaival. Olyan átütő erővel bír még a suttogása is, hogy csak úgy visszhangoztak az Akvárium Klub falai. Cray emellett karizmatikus frontember is. A koncert elejétől a végéig mosolygott, néha önmagán és a csapatán poénkodott, vagy épp magyar ételneveket sorolt. Minden második mondata a „Thank you!” volt, és a végén már maga is azon nevetett, hogy milyen sokszor is mondja ezt a színpadon. Úgy tűnt, hogy nem tartja magát a szavak emberének, mert sokkal könnyebben fejezte ki magát a dalok közben. Frontembernek is akkor volt leginkább karakteres, amikor a dalok egy hatásosabb részén vagy egy-egy szóló közben olyan mozdulatokat, gesztikulációkat tett, amelyek egyszerűen vonzották a közönség tekintetét.

Az pedig végképp hihetetlen számba megy, hogy hősünk 61 éves. Úgy néz ki, Cray képtelen megöregedni: én egy maximum a negyvenes éveiben járó embert láttam a színpadon. Csapata egytől-egyig kiváló muzsikusokból állt össze. Négyes felállásban álltak színpadra: dob, basszus, szintetizátor, valamint Cray gitáron és a mikrofon mögött. Leginkább Richard Cousins basszusgitáros játékát emelném ki, ugyanis a fickó olyan lazán hozta a biztos alapokat, és olyan határozottsággal játszott, amit műfajtól függetlenül bármely basszer megirigyelhetne.

Végezetül néhány mondat arról, miért is gondolom azt, hogy az ilyen blues zenére csakis az olyan afroamerikai úriemberek képesek, mint Robert Cray, és ebből a buliból miért is maradunk ki mi, kaukázusi emberek. Ahhoz, hogy az ember hitelesen játsszon bluest, kell egy életút. Kellenek drámák, kell valami belső, mély mondanivaló. Ez természetesen bárkiben meglehet. De azok, akik az USA valamely városának szegénynegyedeiben, gettóiban nőttek föl úgy, hogy csakis egy gitár lógott a nyakukban és gyermekkoruk óta hallgatták a hasonló sorsú blues zenészek dalait, nos, ők egészen máshogy fognak hozzányúlni a műfajhoz. Nekik sokkal inkább szól a blues a személyes dráma átadásáról, mint nyersen a gitár megszólaltatásáról. Óriási kontrasztot éreztem a Robert Cray Band koncertje és az idén áprilisban látott Henrik Fleischlader teljesítménye között. A koncert minden percében érezni lehetett, hogy Cray egy amerikai bluesgitáros, aki az érzelmi hullámait vezette át a zenébe, míg Fleischlader egy német virtuóz, aki erőből próbálja lenyomni a bulit. Számomra az előző jelenti az igazi blues zenét, ami sokkal kevésbé közvetlen módon mozgat meg rejtett energiákat.

Szerző: Adamwarlock
Képek: Barabás József (rockerek.hu)
Köszönet a Skalar Music Hungary-nek!

Legutóbbi hozzászólások