A Szépek, a Csúfak meg a Kurvajók: Crucified Barbara, Supercharger, Junkstars - Dürer Kert, 2014.10.01.

Valahol a második szám után jártunk. Johansen megint kiállt a színpad szélére, én meg megint hátraléptem (azt mondják, illetlenség tökön fejelni a basszerost). Egyszer csak észrevettem: nem fájok. Talán a zene gyógyított meg, de esélyesebb, hogy hőbörgő hátam ráébredt: mindenképp lesz headbang. A fuck 'n' roll fergeteg már elkapott, voltak itt csúnyák, vannak erősek, lesznek dögösek, nincs az az isten, hogy leálljak. 2014. október elsejének éjszakáján a Dürer Kert volt a legjobb hely a városban.

Totál mázli volt az egész. Egy éve sincs, hogy klikkelgetve vadásztam valami zenét, ami beindít. Talán a The Scarletstől vitt arra az utam, amit meg egy Sister Sin mellett találtam (közben folyamatosan Katy Perry-ajánlókat kerülgettem… soha nem fogunk teljesen összehangolódni a Youtube-bal). Egy csajbanda, vörös, fekete és alig-alig mesterkélt – erről később –, jól szól és neccben tolja felém: Rock Me Like a Devil, bőven elég, hogy bekerüljön a „fasza klipek/zenék” kategóriába.  (Mondom én, hogy lassan megbocsátok a svédeknek.*)

Komplett mázli az is, hogy egyáltalán tudtam a koncertről. A szervezők nem árasztottak el minket plakátokkal (pedig szívesebben néznék városszerte lányokat randa politikusok helyett), szóval tiszta lutri volt, hogy ráakadtam a bulira egy levlistában. Egy szó, mint száz, némi netes művelődés után itt állok, a The Red Tour kapujában.

A teremben egyelőre több az üres négyzetméter, mint a közönség – ebben esélyesen vétkes a fél nyolcas kezdés is –, de a warm-up banda nem nagyon zavartatja magát, megpengetik a talpalávalót. Namármost Junkstars: képzeld el, hogy a Green Day egy nadrág. Ha ezt felveszed a nyár elején, elmész benne néhány fesztiválra, kicsit hemperegsz a buliban/sárban, nyomot hagy rajta a sarki multi teljes alkoholpalettája (meg az a jó kis este a bögyös vörössel), és eközben egyszer sem mosod ki, nagyjából ezt a zenekart kapod eredménynek. A – szintén svéd – trió énekes/gitárosa le se tagadhatná Billie Joe-t, mindössze a popzenei hatások 77%-át dobták ki a srácok az egyenletből. Ez a jóféle dirty-punk-rock elegy annyira otthon van a kisklubos közegben, hogy még a csekély nézőszám okozta halvány lendületvesztés sem zökkentett ki.

A fiúk tudják a lényeget: fílingből, vagy sehogy. Már az outfit is olyan sörszagúan originális, hogy Maxot a baseballsapkájával és rosszfiúsra zselézett tincseivel kérdés nélkül lövi le minden lányos apuka, Matte-nak esélye se lesz, ha bárki megvádolja egy random sorozatgyilkossággal, Bronxent pedig kb. naponta kérhetik meg, hogy költözzön már ki a bölcsészkar alagsorából (ahol azóta él, mióta elsőben kicsapták). Nem mondom, hogy a Junkstars a világ legeredetibb punkbandája, azt sem, hogy nem tehetnének többet néhány dalba, sőt ha a műsor kicsit hosszabb, nekem már monotonnak hatott volna, mégis, a koncert közben újra- és újra felrémlett bennem a gondolat: valahogy így kell kinéznie egy klubkoncertnek.

Supercharger. Két nappal ezelőtt még azt se tudtam, mi az (dehogynem, láttam a Mad Maxet), most meg mint Homér a fánkot, úgy várom a bulit. Koncertközi csendélet: pozícióm nagyjából a szexis hajlóbáló lányt és a cimborám kezében tartott sört összekötő tengely felén, odafent kábelek pakolnak roadokat meg technikust. Ekkor jelenik meg a Johansen – ránézésre közeli rokonságot mutat Sixx-szel), és a világ legközvetlenebb hangján megkérdez minket, jó-e a buli, meg készen állunk-e a rock ’n rollra? Hell yeah!

Hát r’n’r az volt. Nem kicsi! Tracksorrend sajna nem áll rendelkezésemre, a fiúk egyszerűen nem használnak kunyerálható setlistet, a dalokat meg nem kenem még fejből, ezért érjétek be az összbenyomással: a srácok kurva jók! Állítom nektek, az utóbbi idők egyik legjobb koncert/zeneélménye. A ’Charger „turbo rock”-ként aposztrofálja magát, és nehéz lenne találóbb kifejezést adni a zenéjüknek. Húzós, ütemes, pörgős, mocskos, energikus, rock 'n' roll. Benne van a kilencvenes évek true érzése, a 80-as évek road-rock lendülete, mindez mai módon karcol meg dörög meg faszájos. Crownauer után szabadon: jobban feldob, mint egy vödör dögerős, 102-es oktánszámú betiltott energy drinkkel felfőzött tripla cappuccino. Komolyan mondom, a hajam magától mozdult és rángatta a fejemet. Dacára, hogy a közönségből kb. senki sem ismerhette a zenekart – még a net sötét bugyraiban is csak két albumuk bújik meg –, majd’ mindenkit overloadra töltött a banda (hogy akkor miért állt a nép, mint lószerszám a formalinban, az rejtély…). A ’Charger kb. az a zene, amit a rádióban hallva (hehe…, persze) tigrisvetődéssel tenyereltünk volna a REC gombra az ősemlékű kazettás múltban. 

A banda több szempontból is sikeresélyes: a zenéjük állat, a színpadon csinálják a showt, ugrálnak, kiállnak, énekeltetnek (de hogyan!), kommunikálnak a közönséggel, a ruhatárukat pedig megtervezni sem lehetne jobban. Van itt olaszhajú, napszemüveges rosszfiú, rövidsérós dirt-rocker, egy motoros családapa és Jean Reno keresztezéséből létrejött énekes, van vékony meg izmos meg sörhasú, mindenki lázad és tele van varrva, szóval csajideál szempontjából terítenek 9-99 éves korig (kb. mint a Gazdálkodj Okosan), és mindehhez teljesen valódiak. Minden egyes rohadt hangot, szót, ritmust elhiszek nekik. Tényleg őszinték: Mikkel Neperus a koncert közepén elmeséli, hogy csak szódázik a színpadon, két éve tiszta, és higgyük el, alkohol nélkül is lehet rock ’n roll. Dacára, hogy ezen kijelentése nem nagyon vert visszhangot a közönségben (nahát…), igazat kell adjak: hajnali hat óra, gépelek, semmi pia nincs itthon, de szól a ’Charger és rock ’n roll van. Hallgassátok meg a ’Handgranade Blues’ albumot és… na! A koncert meg erre tett rá egy háromszoros szorzót.** Zene, energia szempontjából mindenképp az este csúcspontja volt.

Tény viszont az is, hogy a következő zenekar esztétikailag mindenképp előnyben lesz. És itt essünk túl a nehezén: imádom a csajbandákat/énekesnőket. Azt a „dögöt”, érzékiséget, vadmacskásan szétszaggató érzést mi, srácok, egyszerűen nem tudjuk hozni. A „girlpower” egy olyan dolog, ami minden műfajnak kell és jól is áll (Lzzy Hale, Doro, En Vouge, Salt’n Pepa, Loleeta Holloway, a sor végtelen). Viszont – instant siker lévén – sokszor rátelepszik az üzlet, az image-gyártás. És pontosan ez az, ami a Crucified Barbaránál kicsit zavaró. A színpadi vörös-feketék mesterkéltnek hatottak (pedig a világ legjobb színpárosa), a mikrofonállványokra felcsavart fekete rózsa kiszámítható volt – ennélfogva karcolta a giccs határát –, a lányok nevei (Ida Evileye, Mia ColdHeart, Klara Force, Nicki Wicked) meg fájdalmasan klisések, biztos úgy születtek, hogy valami nagyfejű rákeresett a darkosabb tinilányok által legsűrűbben használt nickekre. Hogy rázná meg a kettőhúsz (bármely egész számú többszöröse), egy ilyen bandánál – pláne náluk – pont az a lényeg, hogy érezzem az erőt, a dögöt, a pillanatot uraló femme fatale-t. És ehhez kurvára nem illik az „igen, megyünk, olyanok leszünk” érzés.

Ráadásul tök felesleges! A Crucified Barbara ugyanis jó zenészekből és belevaló csajokból áll. Az első pár számnál konkrétan úgy éreztem, hogy valaki megmondta a csapatnak a kötelezőt, kicsivel később azonban az őket átjáró zene átvágta a marionettszálakat, és elkezdődött valami. A gitáros-énekes Mia ugyan külcsíny (sic!) szempontból hátrébb van, mint a Kim Basingerre emlékeztető gitáros, vagy a MILF-tökélyt megtestesítő basszeros, de a lány amilyen tehetséget kapott, az hihetetlen. Egyrészt fenemód jó énekesnő. Másrészt jól gitározik. És úgy át tudja élni a dalokat, hogy döbbenet. Látod a szemében a kérlelő szelídséget, két másodperccel később pedig már pusztító lángok csapnak ki ugyanonnan. Ha tippelnem kellene, azt mondanám, hogy ő az a tipikus érzékeny, visszafogott, gátlásos lélek, aki igazán csak a színpadon mer élni (egy idő után). Ez nagyon pozitív. Ilyen volt Jackson, és – józanul – Hendrix is. Állítólag.

Na de: koncert. A lányok – dacára a kezdeti irányított érzésnek, amit a rajongók egy része tuti másként látott – dögös dalok tömkelegét hozták magukkal.*** Bár a zene nagyjából egy irányba tartott, a koncert egy pillanatra sem vált monotonná vagy akár csak repetitívvé. Felpörgetős (Crucifier), masszív döngölős (Shout Your Mouth… ehm, jó dalcím), sötétebb, headbangelős (To kill a Man) darabok tarkították a tempós, jófajta csajos dirt rockot, de pl. a Count Me Int a csapat ülve, akusztikusan játszotta (itt derült ki egyébként, hogy a dobos lány is kifejezetten jól vokálozik). Az ugrálnivaló Rock Me Like a Devil és a frissen debütált I Sell My Kids for Rock ’n Roll lezúzós refrénje szintén jókor volt jó helyen – egyébként megjegyezném, brutálisan jók a dalcímek. A közönség érezhetően Barbaráékra jött, erre a koncertre nagyon konkrétan megtelt a terem (elém is furakodott egy tökveréb, hagyjuk), és sokan a szövegeket is együtt énekelték Miáékkal. Újabb perfekt időzítés, az üvöltős/hörgős Distortion után a zenekar levonul, tétova „visszá”-k után egységesebb „one more song” hangosodik a teremben, persze, hogy visszajönnek. A My Heart is Black (na jó, a cím azért kissé klisé…) amolyan oldszkúl song, egyik kedvenc dalom tőlük, a Fire meg ugyanígy teperős, bár ott kb. a refrén visz el mindent a hátán. Végül az Electric Sky… lányok, nem tudom, ki írta a dalsorrendet (lehet, hogy pont az utált menedzser, mindegy), de le a kalappal. A gitárdallam és a pofátlanul egyszerű, de valamiért annál jobban berántó refrén, és a középtempós, lépegetős ütem olyan dalt csinált az új album második trackjéből, ami az utolsó percekben is mindent kiprésel belőled. Lehet, hogy csak a koncert végi flash, de úgy éreztem, a zenekar is ezt a dalt élvezte a legjobban.  Odacsaptak, na! Ezentúl mondjuk ez legyen az alap… (fene a követelőző pofámat).

Ezt követően már tényleg vége a bulinak, a nagyterem elhallgat, máshol se táncol senki. Baráti körök, párok, néhány furcsa alak (én) iszogatja a söröcskéit kertszerte, semmi mozgás, afterbanzáj, de talán nem is lehet mit hozzátenni az estéhez. Voltak itt klubarcok, voltak szemre- és fülrevaló lányok, és volt egy rohadt módon odaverős, pávörfull (sic!) rock ’n roll banda, ami részemről bekerült a prémium kategóriába a lejátszón. Igazi dirty rock, túlvezérelt száguldás a szex, a lángok és a hangerő mezején.

*  Svédország egy érdekes emberekkel teli, zeneileg igen fejlett ország. Éppen ezért nem fogom soha megérteni azt az emberiség elleni bűntettet, amit ABBA néven szabadítottak a popvilágra. Tekintetbe véve viszont a H.E.A.T igényes hajmetalját, Björn Lodint (Hard), a Crazy Lixxet, és természetesen a Roxette imádott dalait, azt kell mondjam, csak így tovább, srácok, lányok: sätt i gång!

** Az énekes – nem írom le többször a nevét – egyébként elmondta, hogy egyik számuk (valószínűleg a Blood Red Lips lesz, ehhez találtam csak klipet, pedig nem ez a legjobb daluk) bekerült a médiába, szóval akár be is telefonálhatnánk a rádiókba is, hogy játsszák… óh, skandináv naivitás (vagy Svédország tényleg ilyen jó hely lenne?).

*** Nem tudom, ki írja a számokat (jellemző, hogy a hivatalos videó alatt jegyzik a menedzsert, stylistot, asszisztenst, csak a zene és szöveg íróját nem sikerült kiírni), de nagyon úgy érzem, hogy Miának köszönhetjük a dalok legalább egy részét.  

Szerző: ProblemChild
Képek: Reczer „Tank” Gábor
Köszönet a Concertónak!