Metalvihar Európán át: Alestorm, Brainstorm, Crimson Shadows, Troldhaugen - Barba Negra Music Club, 2014.09.27.

Különleges estével készült 15. születésnapjának megünneplésére a Hammer Concerts, amihez pont kapóra jött az Európában portyázó skót kalózhorda, az Alestorm turnéja.

Úgy tűnik, egyetlen zenekarral már nem érdemes turnézni, így megkapták „előzenekarnak” a Brainstormot – elég szomorú belegondolni, mennyire haldokolhat a zeneipar, ha már az ilyen kaliberű bandáknak is szövetkezniük kell egymással, hogy koncertkörútra indulhassanak (gondoljunk csak vissza a márciusi Rhapsody of Fire–Gamma Ray koprodukcióra). A rajongók persze boldogok, mert egyszerre láthatják két vagy akár több kedvencüket is, és mint kiderült, szerencsére a Brainstorm is tisztességes műsoridőt kapott. A line-up némi különlegességet is tartogatott az évente (kétszer) hazánkba látogató folk metalosok mellett, két nemrégiben új lemezzel jelentkező, kevésbé ismert bandát: a kanadai epikus death metalos Crimson Shadowst, és az ausztrál Troldhaugent, akik munkásságukat „őrült folk metal”-ként írják le.

Az estét a Troldhaugen nyitotta, akik eklektikus muzsikájukkal a borzasztó hangzás ellenére is hamar jókora, kíváncsi tömeget varázsoltak a színpad elé. Reventüsk énekes – stílusmeghatározásukhoz méltón – elmebetegként ugrabugrált a színpadon, mindenkit háttérbe szorítva, simán elvitte a hátán az egész showt: grimaszolt, parádézott, és valamiféle furcsa törzsi táncot adott elő, amit röhejes kézmozdulatokkal kísért, miközben hol mély, hol magas hangon énekelt – ami a következő pillanatban egyszer csak hörgésbe csapott át. A tiszta éneket sajnos nem igazán lehetett kivenni a gitárok borzasztó recsegése mellett, az egész produkció egy nagy zajegyvelegként távozott a hangfalakból, éles dobokkal, hangos basszussal, a nyitózenekaroknak járó szokásosan nagyon rossz keveréssel.

Ha nem hallgattam volna bele a lemezeikbe a koncert előtt, valószínűleg én magam sem értékeltem volna a produkciójukat, első hallásra nem győztek volna meg (ha a színpadi produkciót nem számítjuk persze), a lemezek ismeretében azonban végeredményben élvezhető koncertet toltak ezek az őrült figurák. Ha a saját dalaikat nem is övezte elsöprő ováció, a Gimme! Gimme! Gimme! feldolgozására sokan felkapták a fejüket, majd vigyorogva bólogatni kezdtek.

Setlist:

Hunting Tactics for Mythical Creatures / Lefty's Wild Ride / The Good, the Bad and the Gristle / Dia del Chupacabra / Viva Loa Vegas / Cut to the Chase / Gimme! Gimme! Gimme! (A Troll After Midnight – ABBA-feldolgozás) / Swamp Rocket (ĐŸŃƒŃĐş ЗаМиганио)

A Crimson Shadows azonban 100 százalékosan megnyert magának. Énekesük kiváló marketingérzékkel kommunikált a közönséggel (majd a koncert után végig a merchpult körül sündörgött és barátságos beszélgetésbe elegyedett a metalarcokkal), karizmatikus egyéniségénél csak a zenéjük volt erősebb. Teljes egészében az új lemezt promotálták ezzel a koncerttel, kivétel nélkül minden dal a nemrégiben megjelent ’Kings Among Men’-ről származott.

Az albumot is nyitó Rise to Powerrel kezdtek, ami címéhez méltón poweres ikergitárokkal indul, habár a dallamok elvesztek az éles dob és a sűrű gitárriffek tengerében. A dallamos ének és a fémes témák csatametalos zúzással és technikás szólókkal keveredtek, és még úgy is élvezhető volt, hogy a túl nagy hangerő miatt kissé torz volt a sound. A koncert végére némileg helyrehozták ezt, vagy csupán már nem érdekelt a hangzás, annyira elvesztem magával ragadó és erőteljes zenéjükben. A Crimson Shadows kiválóan ötvözi a csata- és a power metal elemeit, remek választás volt erre az estére.

Setlist:

Rise to Power / A Gathering of Kings / Freedom and Salvation / Braving the Storm / Heroes Among Us

A Brainstormot legutóbb a Primal Fearrel lebonyolított turnén láttam, akkor kissé csalódtam bennük, mert nem hozták azt a megszokott tüzet és lendületet, ami már-már védjegyükké vált az élő szereplések kapcsán. Ezúttal kissé félve ácsorogtam hát a keverőpult mellett, hogy aztán az első két szám után minden kétségem elszálljon. A ’Liquid Monster’-t annak idején rongyosra hallgattam, ám az azóta megjelent lemezeik elfolytak mellettem, a 2011-es ’On the Spur of the Moment’-et körülbelül kétszer tudtam végigpörgetni, mielőtt meguntam volna. (Gondolom nem véletlen, hogy az este folyamán egyetlen dal sem hangzott el az említett korongról.) A ’Firesoul’ azonban végre címéhez méltóan főnixként támadt fel a lapossá vált sorlemezek poraiból, persze a németek inkább biztosra mentek, és egy best of műsort állítottak össze, az új lemezről csupán egyetlen dalpár került fel a setlistre.

Andy B. Franck énekes kétségkívül a színtér egyik legjobb frontembere, hihetetlen tüdővel és energiával. Az első pillanattól az utolsóig 150%-os teljesítményt nyújtott, teljesen magáévá tette a színpadot, végig mozgásban volt, kommunikált a közönséggel, sőt egy dal erejéig le is ugrott közéjük. Habár csak hátulról, a keverőpult mellől figyeltem az eseményeket, onnan is látszott, hogy a színpad előtt forró a hangulat. A közönség Andy tenyeréből evett, a többiek így kissé háttérbe szorultak ugyan a frontember mögött, de elégedett vigyorgással, hibátlanul hozták a témáikat, mi több, csodák csodájára a hangzás is megjavult, így a dalok bivalyerősen hömpölyögtek egymás után. Kellően hangos volt a gitár, nem nyomta el a dob és a basszus – sőt utóbbit még kissé halkra is keverték.

A vaskos riffek és fülbemászó refrének első képviselőjeként a ‘Soul Temptation’-ös Highs Without Lows nyitott, amit a bulizósabb, heavys, pattogós Shiver követett. A „tüzes” duó első tagját, az új lemez címadóját is kitörő lelkesedéssel fogadta a közönség, viszont a dühös gitártémák mellett kifejezetten groteszknek hatott a háttérvokálok bájos hamissága. A legerősebb dal mindenképpen a Worlds Are Coming Through volt, ahol a közönség is megcsillogtathatta énektudását, csakúgy, mint később az All Those Words híres refrénjében – ha lehet hinni Andy hatásvadász szavainak, mi magyarok voltunk azok, akik még a ’Liquid Monster’ turnéja alatt először köszöntöttük hangos énekléssel az akkor újdonságként ható dalt.

Az eddigi biztos középtempót megunva a show második felét a speedes témák nyitották: a Falling Spiral Down és a Doorway to Survive. Véleményem szerint a számomra unalomba fulladó Shiva’s Tears nem volt a legjobb választás, bár nyilván szükségük volt némi pihenésre, viszont megszakította a lendületet a záró trió előtt. Az elvárásoknak megfelelően az egész Barba Negra együtt zengte az All Those Words dallamát, valószínűleg még azok is, akik egyáltalán nem a németek miatt érkeztek. Egy ilyen profi, rutinos és erőteljes produkció után kíváncsi voltam, hogy az esti főkalózok képesek lesznek-e megugrani az igen magasra rakott lécet.

Setlist:

Highs Without Lows / Shiver / Firesoul / Fire Walk with Me / Worlds Are Comin' Through / Hollow Hideaway / Falling Spiral Down / Doorway to Survive / Shiva's Tears /...And I Wonder / All Those Words / How Do You Feel

Aki látott már egy Alestorm-koncertet, az látta az összeset: remekül megkomponált számok, borzasztó ének, fergeteges hangulat, és rum – dióhéjban körülbelül ezek jellemzik a „trú” skót kalózmetal alapítóit. Chris ugyan nem tanult meg énekelni az évek során, ám – számomra érthetetlen okokból – szintijét még azután is megtartotta, hogy találtak egy főállású billentyűst a bandába. Pedig az élő produkció azt mutatta, hogy teljesen felesleges a szimultán szintetizátorozás, a hangzás minősége miatt legtöbbször úgysem hallani semmit a billentyűtémákból. Így történt ez most is, ám a csapat koncertjeire nem a tiszta stúdióhangzás miatt megyünk, hanem a sörízű kiáltásokért, a táncért és a mókáért.

Egész hosszú számlistával készültek a skótok, és hoztak bőven az új lemez dalaiból is, melyek mind kiváló Alestorm-alkotások; annyira, hogy igazán ki sem lógnak a régi szerzemények sorából. A kezdő Walk the Plank kiabálós-hörgős refrénjével rögtön bemelegítette a hangszálakat, majd egy valódi megasláger-egyveleg következett, benne a legújabb klipes nótával, a Drinkkel, melynek szövege javarészt régi Alestorm-dalok címéből tevődik össze. A műsorból nem hiányozhatott személyes kedvencem, a Back Through Time sem, ami valószínűleg a Turisas Hunting Piratesére írt kedves válasz időutazásról és a vikingek civilizált eszközökkel való eltiprásáról. Nagyjából a koncert felénél Chris elővarázsolt valahonnan egy majombábot, majd a kezére húzta, és vele „duettezve” adta elő a következő dalt, bőszen ismételgetve a magyar szavakat: „legjobb majom”.

A részeges-dülöngélős Nancy the Tavern Wench kissé leültette a hangulatot, és ezen a közepes Midget Saw sem segített. A Surf Squid Warfare-nél eszembe jutott, hogy mintha ígértek volna valami olyasmit, hogy a következő lemezük a Death Throes Of The Terrorsquid világát fogja idézni, ami némileg be is jött, ha megnézzük az újabb dalok kissé keményebb, itt-ott blackesebb témáit. Az apró megülés után a Keelhauleddal pezsdült fel újra a hangulat, az elmaradhatatlan Rumpelkombóval a végén (máig érthetetlen számomra, hogy miért poén ezt minden koncerten elsütni, a maga három másodpercével). A Wenches & Mead záróakkordjai után levonultak a színpadról, majd némi könyörgés után visszatértek, méghozzá a legerősebb dalcsokrukkal. A Wolves of the Sea hiába feldolgozás, dallamos, ugrálós refrénje miatt az egyik kedvencem tőlük, a Captain Morgan’s Revenge pedig AZ Alestorm-dal – kár, hogy nem ezt az epikusabb vonalat vitték tovább a későbbiekben –, és épp az „új”, ivós vonal legkiválóbb és legikonikusabb alkotása, a Rum szolgált a show tetőpontjaként és lezárásaként.

Setlist:

Walk the Plank / The Sunk'n Norwegian/ Drink / Over the Seas / Shipwrecked / Magnetic North / Back Through Time / Nancy the Tavern Wench / Midget Saw / Pirate Song / Surf Squid Warfare / Keelhauled / Rumpelkombo / The Huntmaster / Wenches & Mead // 1741 (The Battle of Cartagena) / Wolves of the Sea / Captain Morgan's Revenge / Rum 

Fantasztikus estét sikerült összehozniuk a srácoknak, kiváló zenekarokkal és koncertekkel – persze a budapesti klubok általános, nagy hátulütője, a hangzás a buli elején jócskán beleköpött a zenekarok levesébe, de szerencsére ez nem ment a hangulat rovására. A Hammer Concerts méltón ünnepelte meg másfeledik évtizedét, külön öröm volt látni a sok-sok rockert, akik tizenöt koncertjegyüket szorongatva – hűségük jutalmául – tizenöt forintért jutottak be a koncertre. Még ugyanennyit!

Szerző: Ivetka
Képek: Mahunka Balázs
Köszönet a Hammer Concertsnek!