Egy énekesnél jobb a több! - Made of Metal Fesztivál 3. nap: Therion, Ensiferum, Amaranthe, Dark Moor, Heidevolk, Gormathon, Ancient Bards - Hodonin, Csehország, 2014.08.17.

Miután relatíve korán el kellett hagyni panziót, ahol laktam, a késő délutáni kiérkezés helyett már a második bandánál ott álltam a színpad előtt.

Előző nap egy haver említette, hogy nézzem meg az Ancient Bards produkcióját, mert nekem való muzsikát tolnak, és ez a megállapítás teljes egészében megállta a helyét, nagyon élvezetes koncertet adtak az olaszok, bár inspirációjuk elég beazonosítható volt. Olyan volt az egész, mintha egy gyengébb kiadású Rhapsody of Fire lenne női énekkel, itt-ott egy kis Nightwish-beütéssel. De az összképet nézve egész kellemes kis muzsika volt, jól indította a napomat, és nem bántam a korai megjelenést. Sajnos a technika ördöge már itt felütötte a fejét, és ez a headlinerekig ki is tartott. Az intro még szuperül lement, majd az első szám felénél leálltak, mert a gép nem játszotta le a kórusokat és a nagyzenekari részeket. Rövid buherálás után újrakezdték a számot, bár az intro már elmaradt, mivel bent álltak szegények a tűző napon. A zenekar eredeti felállását megerősítették egy második gitárossal, és ez nagymértékben javította az élő hangzást, sokkal dögösebbek voltak így a dalok. Sara Squadrani egy aranyos, mosolygós énekesnő, ezen kívül pedig egész jó hangja van, nem zavart, hogy a rhapsodys alapok mellé női éneket társítottak. A showman szerepét ezúttal Martino Garattoni basszeros vállalta, aki szinte egy pillanatra sem állt meg, grimaszaival pedig csak fokozta a hangulatot. Kellemes meglepetés volt a zenekar, ha lesz még lehetőségem rá, újra megnézem őket, az biztos.

Egy újabb keveset koncertező banda következett, hogy miként sikerült a szervezőknek ilyen zenekarokat elhívniuk, azt nem tudom. A svéd Gormathon számomra tök ismeretlen banda volt, de úgy tűnt, hogy a csehek jobban rákattantak a zenekarra, mert az első sorokban hangos „Gormathon! Gormathon!” kiáltásokkal fogadták őket. Az alapjaiban death metalt toló banda a hörgős vonal képviselője, bár az énekes Tony Sunnhag normál éneklős részeket is belecsempészett a dalokba (bár azok kevésbé mentek neki). Megjelenése viszont annál jelentőségteljesebb volt, agyontetovált félmeztelen felsőtesttel vonult ki a színpadra, hatalmas haja és szakálla pedig olyan külsőt kölcsönzött neki, mintha A Gyűrűk Urából lépett volna ki, vagy mintha a Wisdom borítóiról ismert Wiseman elevenedett volna meg.

A háromszámos fotózás után átnéztem a kisebbik színpadra, ahol éppen egy helyi banda tolta. Programjuk nagyobbik részét feldolgozások töltötték ki, volt Maiden és Sabaton is többek közt (mostanra már eljutottunk oda, hogy a Sabaton számait is feldolgozzák a kisebb bandák – több-kevesebb sikerrel).

Hollandiából eddig szinte csak énekesnővel felálló szimfometal bandákhoz volt szerencsém, épp ezért a Heidevolk folkos muzsikája nem várt meglepetés volt számomra. Első blikkre nem tudtam, hogy mit várjak tőlük, pláne amikor megjelent a friss énekes Lars, hosszú raszta sérójával és morcos tekintetével. Na mondom, lesz itt hörgés rendesen, ehhez képest volt különösen meglepő a tiszta énekhang. A zenekaron látszott a rutin, rendesen odatették magukat, nem volt egy helyben ácsorgás, mint sok „művészi” bandánál.

A két énekes a színpad közepén állva, folyamatos headbangelés közepette énekelt, egymást spannolva közben. Elsőre furcsa volt, mert nem értettem a szöveget, aztán esett le, hogy valszeg hollandul énekelhettek. A Tyrnél is azok a számok tetszenek, amelyek az anyanyelvükön szólalnak meg, és itt is ez adott külön ízt a bulinak. Annak külön örültem, hogy jelen esetben nem voltak népi hangszerek, bár megnéztem volna, hogy mit tudnának kezdeni egy pár fapapuccsal… A hangszeres szekció nagy elánnal nyomta a bulit, Rowan Middelwijk basszerost szinte alig lehetett követni, percenként változtatta a helyét. Ahhoz képest, hogy előzetesen azt vártam, hogy egy hörgős banda népi hangszerekkel megtámogatott folkmetalt nyomat majd, kellemesen csalódtam.

Setlist:

Een nieuw begin / Opstand der Bataven / Ostara / De Toekomst Lonkt / Saksenland / Nehalennia / Het Wilde Heer / Het bier zal weer vloevien / Wapenbroeders / Vulgaris Magistralis // Beest bij nacht

A Heidevolk-koncert végét már nem láttam, mert elkezdődött az Amaranthe-dedikálás. Annyian vártak a bandára, hogy csak aláíratni lehetett, egyedi fotók készítésére nem volt lehetőség, csak a végén lehetett pár csoportképet csinálni. Többen megjegyezték már, hogy Elize kedvessége – a színpadon és a közönséggel való kommunikációban – csak egy felvett szerep. Ezt élből cáfolom, a hétvége folyamán nála láttam egyedül, hogy az aláírás előtt mindenkivel kezet fogott és egy „Nice to meet you” mindenkinek kijárt. Valakinek több is…

A hétvége másik általam nagyon várt koncertje a spanyol Dark Mooré volt. A legutóbb kiadott ’Ars Musica’ nagy kedvencemmé vált, és kíváncsi voltam, hogy élőben miként tudják hozni a lemezen hallható dalokat. Náluk aztán a technika teljesen csődöt mondott az elején, Roberto Cappa dobos az istennek sem tudta beizzítani a samplert, így elég érdekesen kezdődött a koncert. A többiek tolták a muzsikát, de a lemezen megszokott vastag megszólalás sehol nem volt, csak a szikár metal. Kellően ideges is lett ettől a banda, folyamatosan lestek a hátuk mögé, hogy most akkor mi lesz így. Próbáltak életet lehelni a cuccba, de nem nagyon ment. A legidegesebb Alfred Romero énekes volt, többször azt hittem, hogy otthagyja az egészet és levonul a színpadról. A fotósárokban még mikrofon nélkül is hallható volt, ahogy idegesen érdeklődik a technika felől, és olyan szemekkel tekingetett szegény dobos felé, hogyha ölni tudna a szemével, akkor egy dobos mínuszban lennénk. Amikor éppen nem kellett énekelnie, akkor a dobos mögött próbált tenni valamit a kütyü megzabolázása érdekében.

A koncert második felére aztán megjött a nagyzenekari kíséret, illetve a kórus is, onnantól pedig már tök jó bulit csaptak, lemezminőségű megszólalással, számomra két csúcsponttal: a Living in a Nightmare alapból az egyik legjobb szám a lemezen, metalos hangzása üde színfolt a sok musicales tétel között, a másik pedig az új lemez telitalálata, a The Road Again. A kezdeti technikai bakin túllépve már a tagok is megnyugodtak és ugyan nem szántották fel a színpadot, de nem unatkoztunk, mindkét gitáros látványosan játszott, és Romero is kellő átéléssel énekelte a dalokat. Az biztos, hogy jobban belemélyedek a banda korábbi albumaiba, és nem hagyom ki a következő bulit sem, amit elém sodor az élet!

Ha fesztivál és Amaranthe, akkor tuti, hogy valami technikai malőr lesz az elején. Többször találkoztam már kedvenceimmel, és eddig szinte minden alkalommal azzal telt az első pár szám, hogy megpróbálják elérni, hogy minden működjön, és mindenki halljon mindent. A technika ördöge rajtuk is kifogott, az első tételnél felváltva mászkáltak ki az énekesek a hangosítókhoz. Aztán belátták, hogy ez nem fog így menni, le is álltak, és a megoldás keresése alatt Johan Andreassen basszeros kiállt a színpad elé kitett hangfalakra, és kánkántudását bemutatva próbálta tűzben tartani a közönséget. Ezzel a technikai malőrsorozattal kezdeniük kell valamit, idegtépő lehet a bandának is, hogy folyamatosan a fülükhöz kapkodnak és szemükkel mindig a keverősöket keresik, mert egyrészt nem igazán tudnak így az előadásra fókuszálni, másrészt a közönségnek is zavaró, mert ha már eljöttek, szeretnének korrekt megszólalást kapni és élvezni a bulit.

Mert amikor rendesen beindul a gépezet, akkor aztán hatalmas bulit rittyentenek, itt is így történt, még ha a megszólalás nem is volt végig tökéletes. De a két lemezről fele-fele arányban előadott számok alaposan beindították a közönséget, ment is az ugrabugra szinte a teljes buli alatt. A most már teljes jogú tagként szereplő Henrik Englund hörgős mindig is szimpatikusabb volt számomra, mint marcona elődje, most is lazán, mosolyogva hozta a durva énektémákat. A ’The Nexus’ nyitótétele után gyorsan visszatértek az első lemezhez, melyről 4 dalt is elővettek, és ebben a blokkban kapott helyet az eddig általában a koncerteket záró Leave Everything Behind is. Az volt az érzésem, hogy Jake jobban együtt tud működni Henrikkel, gyakran adtak elő valami páros performance-ot, vagy csak derékból headbangeltek ezerrel, míg a hangszeres szekció villogott. A főnök Olof mindig is picit visszafogottabb volt, mint őrült basszeros társa, ez jelen esetben is így volt, nagyon keveset mozgott el a színpad bal oldaláról. Nem úgy Johan, aki olyan, mintha a bulik előtt egy tálca „Piros Bikát” töltene magába, folyamatosan mozgott, headbangelt, különböző kifacsart pózokban játszott, és a közönséget is igen gyakran hergelte. Kellően extravagáns kinézete és látványos játéka igen nagyot dobott a zenekar produkcióján.

Az elsőlemezes blokk lezárása után az új lemez számomra legkedvesebb tétele következett: a Razorblade már inkább disco mint metal, de élőben nagyon nagy élmény volt hallani a dalt, és látni, ahogy a refrénnél a közönség egy tömbként ugrál. A dobszólót simán kihagytam volna, de kell a pihenő az énekeseknek (és közben Elize is átöltözött). És el is érkeztünk a legnagyobb változáson átesett taghoz. Sem énekhangra, sem külsőre nem változott meg, haját ugyanúgy dobálja, mint eddig, de nekem úgy tűnt, mintha ki szeretne lépni a „cuki” kategóriából. Most is aranyos volt, folyamatosan mosolygott, de szerintem sokkal kevesebb szívecskét mutogatott a közönségnek, és integetésből is kevesebb volt, mint eddig. Viszont igazi dögös nőként kezdett el viselkedni a színpadon; eddig is kedveltem, olyan aranyos volt a színpadon, ahogy a morcos rockerek közt énekelt, de most olyan mozdulatokat mutatott be, amilyeneket Al Bundy láthatott a Nudi Bárban. Már a koncert elején is előadtak Oloffal egy páros figurát, amikor Elize magassarkúban olyan hátradőlést csinált, mint mikor Neo elhajol a golyók elől a Mátrixban. Csodálkoztam is, hogy nem esett hanyatt, baromi látványos volt.

Ezt a mozdulatot még egyszer elsütötték a buli vége felé, majd a ráadásban előadott The Nexus elején Elize egy hatalmas rúgással lépett be a színpadra. Nekem tetszik az „új” Elize, talán csak a sikítozó kislányok nem tudnak majd mit kezdeni a változással, de úgyis több a koncerteken a pasi, így örüljünk a fejlődésnek. A koncert vége felé volt még egy aranyos dolog: Jake és Englund kimászott az egyik hangfalra énekelni és bohóckodni, majd Johan is csatlakozott hozzájuk, majd Jake intett Olof felé, hogy „Pajtás! Van még egy üres hangfal!”, de Olof jelzett, hogy ő bizony marad a színpad biztonságában. Aztán persze beadta a derekát, úgy elragadta a buli hangulata, így a koncertet már ő is a hangfalakon fejezte be. Nem volt tökéletes koncert, de remélem, hogy november végén a cseheknél már technikai gondok nélkül, és az új lemez dalaival megspékelt programmal láthatom őket.

Setlist:

Future On Hold / 1.000.000 Lightyears / Serendipity / Leave Everything Behind / Automatic / Razorblade / Dobszóló / Burn With Me / Afterlife / Hunger / Amaranthine / Electroheart / Call Out My Name // The Nexus

Elképzelhető, hogy az előítéleteim miatt nem kerültem eddig szorosabb kapcsolatba az est következő fellépőjével. Koncertjeiket nem látogattam, és a fesztiválokon is hamar elvonultam mást csinálni, mondván: kinek kell egy újabb hörgős folk metal zenekar. Most nem volt miért elmászkálnom a színpad elől, mivel baromi jól szórakoztam az Ensiferum koncertjén! Még a koncert előtt – miközben vártuk, hogy beengedjenek a fotósárokba – a színpad szélén lévő lefüggönyözött részen arra lettem figyelmes, hogy az intro alatt a zenekar egyik tagja még fekvőtámaszokat nyomott, egyik társa pedig tartotta a sörét. Mégiscsak jobban mutat egy picit bedurrantott, izmos test, ha már félmeztelen a zenész, ugyebár…

Megértem, miért van ekkora rajongótáboruk: nagyon dallamos zenét nyomnak, amire tényleg remekül lehet bulizni. Ráadásul a hörgés mellé kellő mennyiségben tiszta éneket is pakolnak, és Petri Lindrooson kívül a másik két gitáros is mindent megtesz a nagybetűs szórakoztatásért. Alapvetően egy frontember van a zenekarban, de Sami Hinkka basszeros is simán elvinné a hátán a műsort, akkora elánnal penget, miközben folyamatosan hergeli a közönséget. Nincs egy perc nyugta sem, ha éppen nem járnak az ujjai a húrokon, akkor integet, üvölt, csapkodja a hangszerét, a monitorládákon mászkál, vagy éppen eszeveszett fejlóbálásba kezd.

A buli alatt egy kis pihenőt is kellett tartani, mert konkrétan kettétörte a hangszerét a heves mozgások és rohangálások közepette. Kis idő elteltével aztán a technikusok kerítettek egy másik basszusgitárt, de látszódott, hogy erre még ők sem voltak nagyon felkészülve, mert nem a színpad széléről, hanem mögüle kellett előkotorászni. És ez a fajta intenzív partyzás ráragadt a közönségre is, én konkrétan végigbólogattam a bulit. Egyik circle pit követte a másikat, vagy ha éppen nem rohangált a tömeg, akkor egy emberként ugrált az adott dal ütemére. Markus Toivonen, aki a tiszta énekért is felelős, szintén folyamatosan grimaszolt, nyújtogatta a nyelvét, és propellerezett, ahogy kell.

Setlist:

In my Sword I Trust / One More Magic Potion / From Afar / Token of Time / Blood is the Price of Glory / Victory Song / Lai Lai Hei / Twilight Tavern / Burning Leaves / Battle Song / Iron

A fesztivál legnagyobb neve és egyben záró fellépője volt már csak hátra. Vegyes érzéseim voltak eddig a Therion-bulikkal kapcsolatban, az utolsó találkozásunk nem hagyott mély nyomot bennem, de voltak olyan koncertek, amik viszont nagyon betaláltak. Előzetesen nem tudtam, hogy fesztiválprogramot várhatok, vagy egy még az utolsó lemezt bemutató koncertet. Szerencsémre az előbbi verzió jött be: az 'Les Fleurs Du Mal'-t teljes egészében kihagyták, és a legtöbbet a 16 éve megjelent ’Vovin’-ról tolták. Délután a dedikálásnál többen is hiányoztak, így nem volt zavaró, hogy Lori Lewis sem volt jelen – gondoltam, majd a koncerten láthatjuk –, de legnagyobb meglepetésemre este sem találkoztunk.

Az operás részeket Sandra Laureano prezentálta, akinek amúgy nagyon szép hangja van, de színpadi énje szöges ellentétben volt a délután látottakkal. A dedikálás alatt folyamatosan ökörködött a másik énekesnővel, Linnea Vikströmmel, ehhez képest este egy mosoly nem hagyta el az arcát, igazi konzervatív operaénekesként viselkedett. Mozgása is kimért volt, „vonult” a színpadon, semmi heves mozdulatot nem tett, a rajta lévő elegáns ruhában pedig úgy nézett ki, mintha folyamatosan angyalszárnyakat formált volna. Bár az egy hatalmas piros pontot érdemel, hogy amikor a színpadon fotóztam, az Ensiferum egyik segítője megkért, hogy csináljak vele egy közös képet, és amikor éppen nem kellett énekelnie, és kijött inni egyet, simán belement a fotózkodásba.

Amúgy az előző napi főbandához hasonlóan iszonyat jól szólt az egész cucc, nyoma sem volt az egész napos technikai bakiknak. Ez már egy másik szint, nem véletlenül voltak ők a fesztivál húzónevei. Ami még nagyon tetszett, az a kontraszt Sandra és Linnea között: egyikük a megfontolt és elegáns operaénekesi attitűdöt hozta, míg a másik az igazi vadóc, folyton rohangáló és izgő-mozgó rockerlányt. Linnea igazi energiabombaként működött a színpadon, fetrengett, csúszott-mászott, ha azt kívánta meg a dal, egy pillanatra sem állt le, nem mellesleg pedig apukájával kellően beindították a közönséget is. Thomas Vikström már öreg motorosnak számít a bandában, látszott, hogy a három énekes közül ki is a főnök. A két hölgy folyamatosan figyelt rá, és ha kellett, akkor szépen meghúzódott a háttérben, de ha az kellett, simán „elharapta” Sandra torkát.

A hangszeres szekción is látszódott az együtt eltöltött pár év, tökéletesen kiegészítették egymást, mindenki annyit villogott, amennyit az adott szám megkívánt, és hála a hangosításnak, kellő döggel szólaltak meg a számok. Csak Christofer Johnsson kalapját és John Lennon-os szemüvegét tudnám feledni…

Gyönyörű fények, dögös megszólalás, teátrális előadás, és a fesztivál lezárásaként a To Mega Therion, azt hiszem nem is kell több egy Therion-koncerttől. A mostani produkciót látva kedvet kaptam hozzá, hogy legközelebb is megnézzem a bandát, ha úgy hozza a sors.

Setlist:

The Rise of Sodom and Gomorrah / Son of the Sun / Hellequin / The Wild Hunt / Invocation of Naamah / Ginnungagap / Kali Yuga Part 3. / Asgard / Lemuria / Muspelheim / Flesh of the Gods / Abraxas / Wine of Aluqah / Raven of Dispersion / Son of the Staves of Time // To Mega Therion

Nagyon jól telt ez a három nap, frankó kis koncerteket láttunk, igen családias hangulatban és környezetben. Az időjárás is nagyrészt kegyes volt hozzánk, első alkalomnak tökéletesen megfelelt. Ott még nem tudták megmondani a szervezők, hogy lesz-e folytatása a rendezvénynek, azóta már jegyeket is lehet kapni a következőre, stílusosan 666 CZK-ért. Úgy tűnik tehát, hogy jövőre is lesz Made of Metal, remélem, hogy hasonló minőségben, és pár olyan meglepetésbandával, mint idén! Ha így lesz, akkor minden rockernek csak ajánlani tudom ezt a fesztivált.

Szöveg és képek: Savafan

Külön köszönet Hartmann Kristófnak és a Made of Metal szervezőinek!