"A metal szí­ntér kitárta előttünk a karjait": Interjú Elin Larssonnal, a Blues Pills énekesnőjével

írta Tomka | 2014.09.12.

Elin Larsson, a Blues Pills üdvöskéje nem csak a színpadon elbűvölő. Kedves, földre szállt, hétköznapi csaj benyomását kelti, aki kicsit túl mélyre szívta magába a hippi filozófiát. A Blues Pills-zel egyelőre álomkarriert futottak be, mindössze két kislemez után felfigyelt rájuk a Nuclear Blast, ahol mostanában előszeretettel igazolnak a hatvanas-hetvenes évek ősrockjához visszanyúló, fiatal és tehetséges bandákat. A svéd származású Elint persze nemcsak a jól sikerült debütlemezről és énekhangjáról kérdeztük ki, de a svéd zeneoktatásról is, hogy megfejtsük, miért is lehet annyi tehetséges zenész a mindössze 9,5 millió főt számláló országban.

Hard Rock Magazin: Kezdjük a kényes kérdéssel: ki dobol a lemezen? A Facebook-oldalatokon már nincs feltüntetve a tagok között Cory Berry.

Elin Larsson: Cory játszik a lemezen. Jelenleg személyi problémák miatt pihenőre vonult, és nem tudjuk, hogy vissza fog-e jönni. Addig is a barátunkkal, Andréval játszunk, akivel egyébként Cory is jóban van. Ő a Truckfightersben dobolt korábban. [Az interjú még augusztusban készült, mielőtt bejelentették, hogy Cory távozott és André lett a Blues Pills ütőse. – Tomka]

HRM: Az új lemezt végre profi stúdiókörülmények között vehettétek fel. Hiányoztak azért a korábbi felvételeitek „csináld magad” jellegű kalandjai?

EL: Nem mondanám. (nevet) Most van először, hogy száz százalékosan elégedettek vagyunk a hangzással és a felvételekkel. Amikor a stúdióban voltunk, csak a zenére koncentrálhattunk, nem kellett azon aggódnunk, hogyan fogunk eljutni oda, min fogunk játszani, vagy hova menjünk a következő szám felvételéhez, mert lejárt a stúdióidőnk. Az, hogy csak a zenére kellett figyelnünk, sokat segített és sokkal szórakoztatóbb volt így a stúdiózás. A producerünk, Don Alsterberg ráadásul egy nagyszerű hangmérnök, sokat tanulhattunk tőle.

HRM: Az album hangzását illetően mi volt a koncepciótok?

EL: Amikor elkezdtük a bandát, nagyban inspirált minket a Fleetwood Mac és a ‘Then Play On’ című albumuk, amely még Peter Greennel készült. Szerettük volna azt a fílinget megragadni. Kéthüvelykes magnóra dolgoztunk, szerettük volna az élő, analóg érzést visszahozni és egy olyan albumot létrehozni, aminek jó a folyása elejétől a végéig. Sima, teljes, meleg hangzásra törekedtünk, és nagyon elégedett vagyok a végeredménnyel.

HRM: Zenekarként miben fejlődtetek a debütlemezetek elkészítése során?

EL: Elsősorban dalszerzőkként fejlődtünk. Emellett én megtanultam visszafogottabban énekelni. Korábban mindig kieresztettem a hangomat, amennyire csak tudtam, de kell a dinamika, mert a csendesebb részektől a keményebb részek még keményebbek lesznek. Harmóniákat is énekeltem a lemezen, amit nem szoktam, élvezetes volt ezekkel játszadozni. Arra is rájöttünk, hogy számunkra sokkal jobb analóg módon rögzíteni és keverni, mint digitálisan.

HRM: Miért?

EL: Mert több teret enged a dinamikának, és jobb a hangulata az egésznek, mintha egy számítógépen csinálnánk. Nem tudod kijavítani az összes hibát, ezért bíznod kell magadban és a füledben és tudni, hogy melyik felvételt kell választanod. Ha szalagra veszed fel a zenét, sokkal melegebb, teljesebb lesz a hangzása, ami nekem nagyon tetszik.

HRM: Mit tanultál még a hangodról az album készítése során amellett, hogy néha érdemes visszafogni magad?

EL: Azt, hogy sokkal hosszabb folyamat eredménye megtalálni a dalokba illő dallamokat. Don arra is megtanított, hogy többet kell próbálkozni, többféle melódiát ki kell próbálni, hogy illik-e oda, ahelyett, hogy megelégednék az elsővel, amelyik tetszik. Lehet, hogy találok annál is jobbat. Minél többet játszol egy dalt, minél többet hallgatod, annál inkább fejlődik, alakul veled együtt, és új dolgokat is találhatsz benne. Emellett pedig felfedeztünk csomó nagyszerű bandát, Donnak rengeteg vinylje van a stúdióban, és azokat hallgattuk. Például Tony Joe White-ot, a The Undisputed Truth-tól a ’Cosmic Truth’-t, és Al Geent is ekkor kezdtem el hallgatni, bár már ismertem előtte is.

HRM: Azért ironikus, hogy míg a fiatal zenekaroknak mennyire meg kell küzdeniük azért, hogy összehozhassák az első nagylemezüket, addig a nagy bandák, mint a Skid Row vagy a Down, csak EP-ket adnak már ki, mert azt mondják, az embereket nem érdeklik manapság a nagylemezek. Szerinted szükség van még nagylemezre ahhoz, hogy fiatal zenekarként letegyétek a névjegyeteket és komolyan vegyenek titeket?

EL: Igen. Korábban azért adtunk ki EP-ket, mert csak arra volt időnk, mivel olyan sokat turnéztunk. Ezek valójában csak demók voltak, aztán úgy alakult, hogy megjelentek. Ami nagyszerű dolog, de mi igazából a koncertjeinkkel építettük ki a közönségünket. Én úgy érzem, hogy az embereket nem érdeklik az EP-k, csak az albumok. Úgyhogy már alig várom, hogy elkezdjük a második lemez felvételeit, mert már ahhoz is van anyagunk.

HRM: Akkor miért csak három új számot, illetve egy új feldolgozást raktatok a nagylemezre?

EL: Mert a korábbi kiadványaink nem szolgáltattak igazságot ezeknek a szerzeményeknek. Nagyon kis kiadónál jelentek meg, és nem is vagyunk elégedettek a végeredménnyel. Úgyhogy amikor kaptunk pénzt stúdiózásra, szerettünk volna igazságot szolgáltatni a számoknak, hogy ne legyenek később elfelejtve. Ráadásul az emberek a zeneiparban is azt mondogatták, hogy a legjobb számokat kell rátenni az első lemezre. Kicsit önző dolog volt ez a részünkről, mert minket elégített ki az, hogy végre jó felvételeket készíthettünk ezekből a számokból. A Gypsyt is már nagyon régóta játszottuk a koncertjeinken, úgyhogy a stúdióban már minden természetesen ment, mintha a miénk lenne a dal.

HRM: Az első kislemez is egy új dalotok, a High Class Woman lett.

EL: A High Class Woman kórusdallamával én rukkoltam elő, majd megmutattam Zacknek, aki riffeket írt hozzá. A stúdióban hozzátettünk még egy pszichedelikus, Fleetwood Mac-szerű jammelős részt. Szerintem elég jól sikerült. Ehhez a dalhoz a szövegek is nagyon könnyen megszülettek. Csak az Ain’t No Change-hez volt nehéz megtalálni a megfelelő dallamot és szöveget.

HRM: Miért volt nehéz?

EL: Nem tudom... De amit találtam, az végül jó lett. A dal lényegében egy idegösszeomlás, több oldalnyi szöveg volt hozzá azokról a dolgokról, amik kiakasztanak minket, amik elpusztítják a Földet, valamint arról, hogy milyen fontos elmondani a véleményedet és kiállni az általad fontosnak tartott dolgokért.

HRM: A No Hope Left For Me egy olyan lágyabb, álmodozó blues dal, amelyekben nagyon jó vagy.

EL: Jobban szeretem játszani a lassabb számokat, mert jobban ki tudom használni a hangi adottságaimat. Hosszabban ki tudom tartani a hangomat, amit például nagyon élvezek. Ettől még nagyon jó a Black Smoke-ot is játszani, vagy a High Class Womant.

HRM: Az új lemezről melyik dalt a legnagyobb kihívás elénekelni számodra?

EL: A Little Sunt. Nagyon érzelmes szám, a szövegek egy barátomnak szólnak. Ez a legnagyobb kihívás érzelmileg.

HRM: Miért dolgoztátok át a leghíresebb dalotokat, a Devil Mant?

EL: Már a harmadik alkalommal jelentetjük meg ezt a számot (nevet), de úgy éreztük, ha már újra kiadjuk, akkor valami mást kéne csinálni vele, új verziót faragni belőle. A koncerteken azért a régi változatot játsszuk, mert az emberek azt ismerik. Ami azt illeti, ennek a számnak sokkal jobban szeretem az előző verzióját, de az albumváltozat is jó, passzol a lemezhez.

HRM: Szerintem is jobb a korábbi Devil Man. Nem gondolod, hogy kockázatos így variálgatni a számokat, mert a rajongók úgyis az eredetit szeretik majd jobban? Általában mindenki azt a verziót kedveli inkább, amelyiket először hallotta, mert az ivódik bele az emberbe.

EL: Biztosan lesznek olyan rajongók, akiknek jobban fognak tetszeni a korábbi verziók. De már a ’Devil Man’ EP-re is azt mondták egyesek, hogy nem tetszik nekik, mert jobban szerették a Youtube-on lévő demót. Amit, teszem hozzá, a legszarabb körülmények közt, nyolc sávra vettünk fel. Ugyanakkor szerintem sok rajongó lesz, aki örül neki, hogy figyelheti, ahogy fejlődik a zenekar. A dalok most már sokkal átgondoltabbak, mert a demófelvételekkel szemben volt időnk csiszolgatni azokat. Remélem, hogy többen lesznek azok, akik inkább a hangzás vagy a dalírás terén végbement fejlődésre figyelnek. Ha pedig nem tetszik nekik az album, bármikor hallgathatják az EP-ket. (nevet)

HRM: A Jupiter is egy átdolgozás, eredetileg Bliss címen szerepelt az első kiadványotokon, és még svédül énekeltél benne. Új szöveget írtál hozzá, vagy csak lefordítottad az eredetit?

EL: Csak lefordítottam a szöveget. A Bliss arról szól, hogy mindent természetesnek veszünk, és hogyan bánunk a Földdel és a környezetünkkel. Amikor írtam a Bliss szövegeit, akkoriban épp teljesen kiadtam (nevet), arról gondolkoztam, hogyan vesszük semmibe a környezetünket, pedig csak egy rövid ideig vagyunk itt, és meg kéne őriznünk mindezt az utánunk jövő generációk számára. Ezt fordítottam le angolra, és hozzáraktam még egy kórusrészt, és néhány szót itt-ott, de nagyjából egyezik a két szöveg.

HRM: Fogsz még svédül énekelni?

EL: A Bliss az egyetlen dal, amelyet svédül írtam. Számomra nagyon nehéz svédül írni, mert az sokkal személyesebb. Mivel általában angol nyelvű zenét hallgatok, könnyebben tudok angolul írni szöveget.

HRM: És mi a különbség, ha svédül vagy angolul énekelsz? Svédül jobban ki tudsz fejezni bizonyos érzelmeket?

EL: Néhányat lehet. Nagyon jó svédül énekelni, de nem vagyok hozzászokva. Szerintem sokkal jobban tudok angolul énekelni, jobb a dinamikája, a folyása az énekemnek.

HRM: Svédországban zeneiskolába jártál. Ha jól tudom, nálatok sokkal nagyobb hangsúlyt fektetnek a gyerekek zenei képzésére, és az állam is támogatja a kezdő zenészeket.

EL: Svédországban a zeneiskolák is állami iskolák. Már nagyon fiatal korunktól vannak zeneóráink, az első zenés óráim például 5-6 éves koromban voltak. Ritmust tanultunk, volt egy csomó dob, harang, shakerek, és táncoltunk és kerestük a ritmust. Negyediktől fel lehet venni több zeneórát is. Aki tehetséges valamilyen művészeti ágban, az a normál órái mellé felvehet pluszban pár zeneórát. Négy-öt hangszer közül is lehet választani, de vannak csoportos órák is, amikor együtt zenélhetsz más emberekkel és tanulhatsz zenei kommunikációt is, zeneelméletet, kórust és még sok más mindent. Svédországban alapíthatsz kis társaságokat is, és a kormány támogat. Például ha alapítasz egy zenei csoportot, vagy ha öreg vagy, és szeretsz kötögetni, és csinálsz kötögető csoportot. (nevet) Minden óráért kapsz egy bizonyos összeget, amiből ki tudod fizetni például a próbatermet, vagy kibérelhetsz egy komplett felszereléssel teli szobát, ahol mindenféle hangszer van.

HRM: Magyarország ehhez képest nagyon le van maradva, nálunk heti egy zeneóra van, a gyerekek nem is alakítanak ki így olyan közeli kapcsolatot a zenével.

EL: A svéd iskolákban vannak „művészeti workshopok” is, amiket akkor is fel kell venned, ha például a reáltudomány érdekel. Választhatsz a tánc, a művészettörténet, a zene és a színház közül, és ahhoz, hogy leérettségizz, igazolást kell szerezned arról, hogy látogattad valamelyik művészeti workshopot. Ez tök jó, persze csak azoknak, akiket érdekel a művészet. (nevet) De végül is mindenfajta művészet jót tesz a léleknek.

HRM: Mennyi idős voltál, amikor elkezdtél énekelni?

EL: Nem emlékszem pontosan, hogy mikor kezdtem, de azt tudom, hogy már ötéves koromban is énekeltem. Szólóban kilenc vagy tízévesen énekeltem először. Az anyukám nagyon jó énekes, úgyhogy amikor 14 lettem, tőle vettem énekórákat. Nagyon szerencsés voltam, hogy a szüleim is muzikálisak voltak, és nagyon sok zene vett körül már kiskoromban is.

HRM: Mikor fedezted fel a hangodban rejlő erőt?

EL: Tizenkettő voltam, amikor rájöttem, hogy sokkal erősebb a hangom, mint a barátaimé. Elkezdtem játszani vele, de akkor még nem szólt ilyen jól. De gyakorlat kell mindenhez, próbálgatni kell a dolgokat. Rengeteget énekeltem akkoriban.

HRM: Hogyan képzed a hangodat?

EL: Naponta háromszor végzek gyakorlatokat. Néha elmarad, de a legtöbb napon megcsinálom, 30 percig minden alkalommal. Amikor otthon vagyok, teljesen más dolgokat éneklek, mint a Blues Pills. Turnék alatt pedig mindig bemelegítem a hangomat a koncert előtt, utána pedig lehűtöm. Nem jó az, ha a turnék során agyonhasználod, utána pedig csak pihenteted a hangodat, fontos, hogy legyen átmenet, és hogy folyamatosan formában tartsd a hangodat és gyakorolj vele.

HRM: Miket énekelsz otthon?

EL: Mostanában Bill Witherst énekeltem, John Lennont (nevet), és Ike & Tina Turnert. Valamint írtam pár új számot is zongorán.

HRM: Mik a kedvenceid Tina Turnertől?

EL: You Got What You Wanted, I Wanna Jump. Csinált egy feldolgozást a Sly and the Family Stone I Want To Take You Higher című számából, azt is nagyon szeretem.

HRM: Júliusban játszottatok a Lovely Days Fesztiválon, ahol találkoztatok Johnny Winterrel is pár héttel azelőtt, hogy sajnálatos módon elhunyt volna.

EL: Egy nappal korábban is egy napon játszottunk vele a Clam Rock Fesztiválon, de csak egy-két órát aludtam előző este, úgyhogy lejátszottuk a koncertünket, és már mentünk is el. Akkor találkoztunk a hangosítójukkal, és megbeszéltük, hogy másnap találkozunk. A Lovely Daysen már az egész bandával összefutottunk, hátramentünk a backstage-be, és ott volt Johnny Winter is, köszöntünk neki és beszélgetünk egy kicsit. Mutattak neki videókat a zenekarunkról, mert ő nem volt ott, amikor mi játszottunk. Tetszett neki a zenénk, aztán csináltunk egy közös képet is, majd eljöttünk. Nagyon fontos találkozás volt ez számunkra, különösen Doriannek, neki nagy példaképe Winter. A koncertjét is egészen közelről, a színpad mellől nézhettük. Nem látszott fáradtnak, nem gondoltuk volna, hogy meg fog halni, mert akkor is turnézott és játszott. Nagyon sajnálom a zenekarát, a családját és a csapatát.

HRM: A fesztiválkoncertekből hogyan látod, a közönségetek milyen emberekről tevődik össze? A fiatalok vagy az idősebbek, a blues-arcok vagy a metalosok vannak többen? Mégiscsak egy metal kiadónál vagytok…

EL: A metal színtér kitárta előttünk a karjait. Nagyon sok metalos szeret minket, ami aranyos és király dolog. Nagyon változatos összetételű a közönségünk, 8-10 éves kislányok ugyanúgy vannak benne, mint 60-70 éves blues arcok, akik már a ’70-es évek óta ilyen zenét hallgatnak.

HRM: Hogy érzed, a hatvanas-hetvenes évek rockzenéje által inspirált fiatal bandák, mint a Blues Pills, a Kadavar vagy a Graveyard, egy közösséget alkotnak? Milyen az összetartás köztetek?

EL: Nem tudom, hogy ez egy közösség-e, de a kadavaros és az orchidos srácok a barátaink. Velük együtt turnéztunk, és nagyszerű zenészek, nagyszerű emberek. Inkább Svédországban van színtér, és mindig is volt, a Graveyard előtt például volt már a Witchcraft. Ez underground, de talán nevezhetjük színtérnek. Van egy kis csoport, akik ilyen zenét hallgatnak, ilyen zenét játszanak, de én másféle emberekkel szoktam lógni, nem csak rockerekkel.

HRM: Amikor a The Crystal Caravan gitárosával készítettem interjút, ő azt mondta, hogy szerinte nincs ilyenfajta közösség Svédországban, legalábbis még nem találkozott a többiekkel, igaz, ők északon, Umeåban élnek. Elmondása szerint csak hallgatjátok egymás zenéjét, de nem nagyon tudjátok segíteni egymást.

EL: Nekünk a Dead Man segített sokat. Ez egy örebrói banda, folkos, bluesos, pszichedelikus zenét játszanak. A Witchcraft is ebben a városban él, úgyhogy velük szoktunk lógni, meg a Troubled Horse-szal. Próbálunk segíteni egymásnak, amiben csak tudunk, most, hogy jól mennek a dolgok a Blues Pillsnek. Találkoztam párszor Rikarddal is a Graveyardból, ami klassz volt, de a többi taggal például még nem. Múlt nyáron pedig Magnus [Pelander, a Witchcraft énekese] és én poénból indítottunk egy zenekart. (nevet) De csak két próbánk volt, ő dobolt, én meg énekeltem, aztán ennyiben maradt a dolog.

HRM: Pedig az egy klassz projekt lenne. Énekelhetnétek duettet is.

EL: Igen. (nevet) Magnus is egy kedves srác. De múlt nyár óta sajnos nem találkoztam vele.

Készítette: Tomka
Képek: PaweĹ‚ Wygoda, Edko Fuzz, avphotorock