Egy elmélkedő muzsikus gondolatai a világról: Ian Anderson - Kongresszusi Központ, 2014.08.23.

írta Bigfoot | 2014.08.27.

A Nagy Mágus folytatja Gerald Bostock történetét, már a harmadik részben elmélkedik. A körülöttünk zajló vagy lezajlott eseményekről. Térben, időben keresztül-kasul száguld, néha megállva, elfilozofálgatva a történelem egyes szegmenseiről, számot adva személyes élményeiről, melyhez oly szervesen kapcsolódik a zene és a Jethro Tull, melyről az elmúlt három esztendőben már csak múlt időben lehet beszélni. A banda szelleme azonban megelevenedett az előadás második felében, mély nyomot hagyva a hallgatóságban. Azonban most nem ez volt a lényeg, hanem Gerald Bostock életének újabb kalandjai, melyben rendesen vegyült a fikció a valósággal.

Majdnem napra pontosan két évvel a múltkori előadás után, ugyanazon a helyen, ugyanazzal a körítéssel, ugyanabban a szellemben kagylózhattuk Ian Anderson aktuális koncertjét. Még a muzsikusok is ugyanazok voltak, akik 2012-ben. A ’Homo Erraticus’ annyiban különbözött elődjétől, hogy talán kevésbé ütött meg szarkasztikus hangnemet, sokkal inkább előtérbe kerültek bolygónk, társadalmunk betegségei, bajai, persze a kezdeti diliházas rövidfilm nagy derűt hozott a nézőknek, és most is hozzá mert nyúlni egyes tabunak mondott témákhoz, mint a vallás, persze nem éppen hagyományos módon. Érdekes volt, amikor a vetítővásznon egy fejből kettő lett: Jézus és Che Guevara…

No és maga a zene: személy szerint a ’Homo Erraticus’-t zeneileg sokkal tradicionálisabbnak tartom, mint a megelőző ’Thick As Brick 2’-t. Több az akusztikus rész, hívebben visszakanyarodik a Jethro Tull ősi stílusához, a dallamok is a régi időkre hajaznak. A színpadon viszont kevésbé zajlott előadás, mint két éve. Jó, váltogatták a jelmezeket, de valahogy nem játszottak le jeleneteket, nem koreografálták meg a mozgást, csak a zene hömpölygött, az viszont a maximális színvonalat hozta.

Talán nem tűnik szentségtörésnek, ha azt mondom, a két évvel ezelőtti produkció nagyobbat ütött. Nem azért, mert ez a mostani színvonalban elmaradt volna a korábbitól, csak ahhoz képest a vizuális rész nem hozott annyi újdonságot, mint az előző. Azonban nem elhanyagolandó tény, hogy Anderson most is ragaszkodik az összművészeti törekvéseihez, és a szórakoztatáson túl valami fontosat akar megosztani közönségével.

A második rész már sokkal felszabadultabb volt, hiszen itt a Jethro Tull-életmű legjobb és legismertebb pillanatai csendültek fel. Egy Living In The Pasttal, egy Songs From The Wooddal, egy Aqualunggal, egy Too Old To Rock ’n’ Roll-lal, egy Locomotive Breath-szel az ember csukott szemmel is eltalálja a céltábla közepét. Dicsérendő, hogy átvariálták a dalokat, korán sem úgy szólnak, mint eredetileg. Jó, annyira nem, mint a Jethro Tull talán legeredetibb koncertalbumán, a ’Little Light Music’ félakusztikus felvételein, ahol például a Living In The Pastot teljesen kifordítják alapjaiból. A Bouree viszont kimaradt, nekem hiányzott. Jó lett volna hallgatni ezt a Bach ihlette fuvolafantáziát. A sztorizgatás itt sem maradt el, a képek is meséltek a históriáról.

De visszatérve a Kongresszusi Központba, a második rész megdörrent. Már többször írtunk arról, hogy Florian Opahle gitárjátéka sokkal rockosabb, mint Martin Barre-ré. Egyesek szerint Florian nagymértékben hozzájárult, hogy a Tull-dalok, vagy Anderson produkciói ilyen frissen szólalnak meg, ám nekem – tudom: Living In The Past – hiányzik Martin Barre, nélküle nem érzem teljesnek a dolgot. Anderson hangja – ez sem új – sajnos nem a régi, ezért is van Ryan O’Donnel mellette, akinek az orgánuma döbbenetesen hasonlít a mester fiatalkori hangjára. Azt gondolom, ez a megoldás még mindig őszintébb, mint amikor egy élő fellépésen egyes sztárok nekiállnak playbackelni.

Ian Anderson most talán tényleg azt csinálja, amihez kedve van. Nincs szüksége a Jethro Tullra, hogy mondanivalóját kifejezze. Szólóban sokkal könnyebb. Senkinek sem kell magyarázkodni, mit hogyan akar, elképzeléseit akadályok nélkül tudja megvalósítani, habár a Tull is tulajdonképpen egyszemélyes zenekar volt, ahol ő felelt gyakorlatilag minden hangért. Egyedül Martin Barre-rel öregedett meg együtt. Szerintem nem ez volt a Mester utolsó lemeze, de a következőn már nem biztos, hogy Gerald Bostockot kellene erőltetni. És talán valami más formáját kellene megragadni a vizuális élménynek is.

Első rész: Homo Erraticus

Doggerland / Heavy Metals / Enter the Uninvited / Puer Ferox Adventus / Meliora Sequamur / The Turnpike Inn / The Engineer / The Pax Britannica / Tripudium Ad Bellum / After These Wars / New Blood, Old Veins / In for a Pound / The Browning of the Green / Per Errationes Ad Astra / Cold Dead Reckoning

Második rész: The Best of Jethro Tull

Living in the Past / With You There to Help Me / Sweet Dream / Teacher / Critique Oblique / Too Old to Rock 'n' Roll: Too Young to Die / Songs from the Wood / Farm on the Freeway / Aqualung /// Locomotive Breath

Szerző: Bigfoot
Képek: Mahunka Balázs
Köszönet a Livesoundnak!