Rock and Roll Cinema: Super Duper Alice Cooper

írta baumann | 2014.08.10.

„Hello. Kiválasztottunk, hogy bepillantást nyerhess az első Galaxy Turnéba. Most az űrben utazunk”  – szótagolja affektálva Alice, és egyértelmű, hogy ő maga épp valóban ott jár. Mármint halhatatlan szelleme. A kokaindiétán csontra soványodott teste jóval messzebb a halhatatlantól. 1979 a balsarokban, Alice-t az utolsó szociális védőhálója is elengedte. A képi világ és a képletes találkozásánál mélybe zuhanó figura, aki remegő kézzel magyarázza, telis tele van energiával, mint hosszútávfutó korában, miközben idegesen rángatja a fejét, kapkodja a tekintetét, hogy ránézve görcsbe szorul a gyomor, nehezen egyeztethető össze a szívmelengetően csúnyácska kamaszfiúval, aki alig tíz évvel korábban Beatles-parókában tiporta a középiskolás lányszíveket. Bár az alaphang nem a megbánásé, Alice kommentárjából egyértelmű: a szakadék szélén imbolygó, irányt vesztett  harmincas önmaga a saját szerencséjének kovácsa, és ha senkire nem számíthat, ő sem foglalkozik senkivel.

„Amikor ez a kisbaba megszületett, elsősorban az ő jóléte foglalkoztatott. Ezért nem koncentráltam nagyon arra, mi történik vele [Alice-szel]. Amíg teljesen ki nem csúszott a kezéből a kontrol” – így Sheryl, a valahai színpadtáncos, aki egy kör alkoholizmust / elvonót már végigasszisztált férje oldalán, majd 79-ben Alice újszülött kislányával kvázi egyedül maradva, beadja a válópert és magára hagyja a saját énjei harcának behódoló shockrock ikont. És mint ilyenkor az lenni szokott, mindenki kihasználja a lehetőséget, hogy a nyilvánosságnak megmagyarázza, miért adta fel a harcot, miért nem tudott segíteni a lecsúszófélben lévő világsztáron. Hiába, a nagyvilág megítélése nagyobb úr, mint minden más együtt. Shep Gordonnak, az (önmagát zseniális fényben ábrázoló) menedzsernek és Bob Ezrin sztárproducenek, akinek a keze alatt a legnagyobb Alice Cooper-slágerek formálódtak, a feleséghez hasonlóan szintén megvan a maga érvelése, miért veszi le a kezét a valahai Vincent Furniert önmagában épp megfojtani készülő Cooper figuráról.

Bár erre a dramaturgiai „mélypontra” csak 15 perccel a film vége előtt érkezünk, a retrospektív rögtön helyreteszi a néző fejében a fontossági sorrendet. Nyilván nem születne dokumentumfilm, biográfiai ihletésű mozi, rock ’n’ roll halhatatlanságot garantáló mozgókép-emlékmű egy józanéletű, családközpontú, a prioritásokat jól felismerő és szem előtt tartó rockzenész életéből. Nyilván ahhoz, hogy valaki Alice Cooper-intenzitást, -kreativitást, -őrültségi szintet érjen el, kellenek is a tudatmódosító szerek, az eszevesztett bulizás, a korlátok teljes magunk mögött hagyása. Nyilván, hogy ehhez keveseknek van bátorsága, kitartása, hát az ilyen figurákon keresztül élhetjük át a valódi rock ’n’ roll életérzést mi, többi közönséges halandók. Nyilván, hogy ez a titkos összetevő, amitől ez a doku ezreket láncol a fotelba másfél óra hosszára. És azt megígérhetem, hogy odaláncol.

Holott a sztorit ismerjük, untig hallhatta, akit érdekelt. A vallásos családból (apai ágon lelkipásztorok sora) származó Vince terepfutó csapattársaival alapítja első bandáját, s hamarosan The Spiders néven a phoenix-i térség egyik legígéretesebb bandájává nőnek, ahonnan a következő logikus lépés a Sunset Stripre vezet. Itt beindul az élet: fűhegyek, ital, csajok, mindenki rátalál a maga kedvenc mérgére. Alice Cooper először a banda neve, Vince Alice-szé való transzformációja majd csak később kezdődik. Most egyelőre minden nehézség ellenére keményen összetart az öt srác: Vince, Glen Buxton, Michael Bruce, Dennis Dunaway és Neal Smith, aki közül a film Buxtonról egyetlen szót sem ejt. A politika persze mindig is az lesz, ami, nem érdemes ezen kérődzni – az említést azért megérdemli ez a tény, ha másért nem, mert Buxton dalszerzői szerepe a korai slágerekben (mint pl. az I’m 18) nem nevezhető elhanyagolhatónak. Bájos apró részlet, ahogy a banda megismerkedik a GTO-kkal (Girls Together Outrageously), effektíve az első szervezett groupie csoporttal: bár valamiféle félig-meddig zenei teljesítményt is letesz az asztalra a Frank Zappa által „futtatott” öt lány, a fő profiljuk a partizás, minél több rockzenész „megihletése”, ami által „maguk is közelebb kerülnek az alkotáshoz, a zene lelkéhez”. Az öt lány egyike az a Pamela des Barres, aki később majd több kötetben osztja meg a világgal a ’60-70-es évek groupie életmódjának (nagyrészt szexuális jellegű) nüanszait, és aki egy másik rock ’n’ roll mozi klasszikus, a Majdnem Híres (Kate Hudson átlal megformált) Penny Lane figurájának ihletője. Bár Vince egy másik GTO-taggal, a majd ’72-ben elhalálozó Miss Kristyvel esik szerelembe, sok forrás Miss Pamelával is hírbe hozza. Ami a lényeg: a korai csili-vili, erősen feminin Alice Cooper-kinézet – a sminket is beleértve – a lányok keze alatt formálódik. Frank Zappa adja ki a srácok első lemezét, de a befolyásos támogató nem elég, hogy megszerettesse LA-jel ezt a bizarr bandát.

Hosszabb hánykódás után Detroitban lel otthonra az Alice Cooper, ahol végre instant sikersztorit kanyarítanak. Az L.A.-ben megsimert Shep menedzseri tevékenysége sem ront a helyzeten, na meg az ifjú producer-zseni Bob segítségével végre megszületnek az első nagy Alice Cooper-slágerek, és innen nem is lesz megállás: a siker olyan villámgyorsan éri a bandát, amit kizárólag egy jó montázzsal lehet visszaadni. Kapunk is, bár egy ilyen kollázs-jellegű filmben, ahol nagyrészt autentikus, korabeli állóképek és retro jellegű animációk képezik a vizuális felületet, a montázs nem igazán lóg ki durva lóláb módjára. Vágnak persze rövidebb videófelételeket is a mixbe, amiket külön öröm nézni, és amikből az idő és technika előrehaladtával egyre több kerül elő. Nagy részük ritkaság, kiadatlan felvétel, amelyek megfelelő kontextusba helyezéséért a Harkema/McFadyen/Dunn rendezőhármast komoly elismerés illeti. Különösen megkapó a jelenet, amelyben a fiatal Alice Cooper mélyen szájoncsókol egy fiatal kislányt a nézőtéren, míg maga az idő is megilletődve áll.

Vincent névváltását, a bandától való külön útra térését elég felszínesen érinti csak a sztori vonalvezetése, finom, csak nem túl szájbarágós állásfoglalással a háttérben. Maga a koncepció  innen válik majd érthetőbbé a háttérinfóval nem rendelkező néző számára: a „fejezeteket” bevezető/illusztráló Lon Chaney némafilmjelenetek által leképzett Jakyll vs. Hyde harc most kezd dúlni igazán Alice Cooper belsejében. Bár a narrátor személye változó, nagyrészt maga Alice meséli el saját élete kisebb darabjait. A sztori érezhetően gyorsul, korábban mindent részletezett, itt már albumokat és éveket ugrik pár szóval. De ezzel egyidőben egyre beszédesebb a képi sík, nem sok sötét sarok marad érintetlenül, és mire Alice leépüléséhez érkezünk, a vizuális élmény ereje rendesen könnyeket csal a kicsit is empatikus néző szemébe. És aztán megint egy kis montázs,  a halál küszöbéről visszafordulva irány a szülői ház, Vince anyjáé a szó, elcsuklik a hangja, ahogy visszagondol. Kórház, kokainfüggőség pár képkockában legyőz, feleség visszahódít, szép szőke kislánynak újra van apja, Alice arccsontjain már nem feszül a bőr. A történet egyszerűsége nem igazán vesz el a katarzisból, amit a jónak a gonosz felett vívott győzelme vált ki belőlünk, némileg kiszámíthatóan.

Hogy a koncepció, a jó és rossz énjeink harca, amelyre a film alapoz, kicsit általános iskolás ötlet, valamiért abszolút nem zavaró. Talán az életszagúsága teszi, olyan klisé ez, amit – jó esetben – mind élünk, minden nap. Talán rezisztensebbek vagyunk a témára, de az is lehet, hogy csak hazavág egyet. És Alice-é egy pozitív kimenettel bíró sztori: az öreg róka ’83 óta tiszta, de ami az igazi siker, hogy az őrült stage-perszóna Alice Coopert így is életben tudta, tudja tartani, és képes azóta is hihetően, autentikusan tolmácsolni. Lehet, Hyde tényleg benne él, csak szunnyad. Vagy csak a hosszú együtt élés közben belenyomódott a csontjaiba, beleivódott az izmaiba, belekarcolódott az agykérgébe, kit érdekel a miként. Egy olyan figura, mint Alice Cooper, sokszínűségével, intenzitásával, vakmerőségével, nem beszélve a legjobb dalairól, nagy és jelentős építőköve a rocktörténetének, aki ugyan az utána következőkre gyakorolt befolyása által mindenképp örök életre kárhoztatott , de akit, mint ilyet, épp ezért kötelességünk és jól felfogott érdekünk minél jobban dokumentálni, megőrizni, konzerválni. Ez a doku pedig (meglehetősen szerencsétlen cimével együtt is) méltó eszköze a célnak.

A végkicsengés ugyan 1986-os aktualitású, de ettől még fontos és igaz: Alice, miközben  átengedte magát a belső démonok irányításának, talán nem volt jó ember, talán jó férj, jó apa, jó barát sem. Talán tönkretette, cserben hagyta saját magát. De közben eszement, megbotránkoztató, polgárpukkasztó, eredeti, sosem látott viselkedésével, hozzáállásával, a banda ruházkodásával, az alkalmazott showelemekkel kikövezte az utat a következő évtized rockzenéje számára. Bár Johnny Rotten a punk nevében nyilatkozva is nyíltan bevállalja a Cooper-befolyást, Dee Snideré a film legutősebb pár mondata, nála jobban nem tudom én sem megfogalmazni a lényeget:

„Alice Cooper raised us. He raised all the sick motherfucking little kids, children of the 70s, who became the sick motherfucking 80s rockstars. We came from this man’s loins. He ejaculated and glam metal was born.”  („Alice Cooper nevelt fel minket. Ő nevelte fel az összes beteg, anyaszomorító kiskölyköt, a 70-es évek gyermekeit, akikből a 80-as évek beteg, anyaszomorító rocksztárjai lettek. Ennek a fickónak az öléből származunk. [Alice] elélvezett, és [magvaiból] megszületett a glam metal.”)

Szerző: baumann

 

A Super Duper Alice Cooper megvásárolható DVD-n és Blu-Ray-en angol és német felirattal.