Egy utolsó búcsúcsók: Kiss, Def Leppard - Bridgestone Arena, Nashville, TN., 2014.07.16.

írta Hard Rock Magazin | 2014.08.04.

A búcsúm sajnos végleges, de úgy vagyok vele, mint a nagy szerelemmel, amikor útjára engedjük: egy búcsúcsók még jár neki. Így a nagy szerelmemnek, a Hard Rock Magazinnak én is adok egy utolsó csókot!

 

 

Az öregfiúk úgy gondolták, hogy egy ilyen szép kerek számot, mint a 40, illik megünnepelni, ugyanis ilyen régóta szántják a színpadokat ezek a legendák. Kitalálták, hogy a jeles évfordulót, ami amúgy tavaly volt, egy nagy turnéval ünneplik meg, amelyre illusztris vendégeket is hoztak magukkal a Def Leppard személyében. Mindkét banda rajongójaként ezt nyilván nem hagyhattam ki még akkor sem, ha tudom, hogy a végén a macskám kajáját fogom enni. Szóval egy gyönyörű napos reggelen elindultam kedvenc városomba, a music city-be, ahogy az amcsik hívják Nashville-t. Dugó nincs, időben érkeztem, így volt időm imádott városomban csavarogni kicsit. Ahogy elindultam a főutcán – ahol most megszámoltam, 16 pubban szólt élőzene –, a zajt elnyomva egyszer csak egy hang szólított le. „Hé faszikám, klassz a pólód!” Odafordultam, hogy megköszönjem, de abban a pillanatban le is fostam a bokám. John Corabi volt, aki rám szólt, és egyben meghívott egy üveg sörre.

Tudom, messziről jött ember azt ír, amit akar, de így volt, ha hiszitek, ha nem. Beszéltünk pár percet a Crüe-ről, aztán udvariasan visszautasítottam a sört, és egy életreszóló ötperces élménnyel távoztam. A buli el sem kezdődött, de már fülig ért a szám. A kedvenc helyeimet bejárva végül az impozáns csarnok felé vettem az irányt, ahol elkezdődött az ilyenkor szokásos „őrület”. Jöttek a rajongók kifestve, az elszántabbak meg teljes kosztümben. Persze szokás szerint a szentfazekak is képviseltették magukat és megafonnal szórták az igét, hogy milyen pornográf és ördögtől való a Kiss. Persze a kérdés adott: vajon ők ezt honnan tudják? Sok sikerük mindesetre nem volt, ahogy láttam.

Mint tudjuk, a Kiss nagyon erős merch-fronton, és most sem hazudtolták meg magukat, pazar kínálat volt a pólós standnál. Hiába a hatalmas tömeg, sorban állás nélkül jutottam be a gyönyörű arénába, ami amúgy a Predators otthona. A helyemet elfoglalva kicsit morcos voltam, mert úgy éreztem, túlságosan a szélén vagyok, cserébe viszont elég közel a színpadhoz.

Pontban nyolckor felcsendült intro gyanánt a Who zenekar Won’t Get Fooled Again dala, amiben van egy kiállás egy hatalmas sikollyal, de mire ez lement, addigra villámgyors villanyleó, Def Leppard a színpadon és folytatták a Who legendás szerzeményét. Nem mondom, meglepődtünk, de hatásos kezdés volt, az tény. De ugyanolyan jó és hatásos a folytatás is, már saját nótával, a Let It Go pattogós ütemeire. Ez a dal mindig megállja a helyét, pedig 1981-ból származik. Pillanatok alatt telt meg az aréna és alakult át egy igazi koncerthelyszínné. A Def Leppardnak óriási a nimbusza és sikere az Államokban, így nem csoda, hogy alig kezdődött el a buli, de a nem gyenge jegyárak ellenére is teltházzal haladtunk tovább.

Egy ilyen közös turnén, nulla friss szerzeménnyel mit is várhatna az ember, mint egy erős best of programot. Így is lett, sorban jöttek a hatalmas slágerek. A banda ráadásul szemmel látható jókedvvel vetette bele magát a buliba. Az egyetlen kis hibát leszámítva (a basszusból sok volt az első három számnál) szinte tökéletes hangzást kaptunk. Ilyen jó kis fílinggel és hangzással igazi élmény volt hallani az Animalt, a Foolin’-t vagy épp a Love Bites-ot. A zenészek jól tolták, mi meg kajáltuk a régi, ütős slágereket. Az ezen a nótákon nevelkedett, mára szexi MILF-fé érett családanyukák is úgy tolták rá a táncot, hogy a tekintetem néha bizony elkalandozott a színpadról. Látvány tekintetében nem sok mindennel operáltak a fiúk, pláne úgy, hogy sokszor mondott csütörtököt a két LED-fal, de szinte észre sem vettük a malőrt, olyan jó volt csak simán hallani a Let’s Get Rocked himnuszt. Nem tagadom, itt már nosztalgiáztam is, és sűrűn gondoltam vissza fiatal éveimre és emlékeimre. Imádtam anno ezt a nótát és most is érzelmeket csiholt ki belőlem, pedig jó, ha négy akkordból kihozták az egészet.

A buli közepén jött egy kétszámos akusztikus blokk, amire már készültem, mert az L.A.-ben élő zenész barátom nagyon odavolt érte, és annak ellenére, hogy szerintem nem arénákba való az akusztikus zene, engem is megfogott. Pláne az, hogy mennyire hatékonyan vette ki a részét a nashville-i publikum a közös éneklésből. Mivel kellőképp rövid volt a blokk, így szinte semmit sem vesztett sodró lendületből a koncert, ami végül is egy vegyes dob- és gitárszólóba torkollott. Ezt is pont akkor hagyták abba, mikor kezdett volna túl hosszú lenni a dolog. Itt jegyezném meg, hogy Vivian igen furcsán hatott tarkopaszságával, de cserébe ott volt az öröm, hogy aránylag egészségesnek tűnt. Gyógyulj meg, Vivian!

A koncert második részét erősen megnyomták, mert a végére hagyták az olyan meganótákat, mint a Hysteria. Na, ez aztán tényleg nosztalgia volt a köbön. Kerestem is volna egy fajin vászoncselédet táncpartnernek, de mellettem egy Fiona-méretű szépség kacsintott rám, így elment a kedvem a tánctól. Pedig nagyon jól tolták a fiúk, minden hang a helyén, a megjavult kivetítőkön pedig jöttek a képek a múltból. Babaarcok, hatalmas rőzsedombok, fiatalság, felidézve a csúcssiker időszakát. Külön örültem ennek, mert mindig is hatalmas Steve Clark-rajongó voltam, és nem feledkeztek meg az egykori tagról sem. Szép gesztus volt.

Szinte szétrobbant a csarnok e közkedvelt nóta végén, pláne, hogy úgy fejezték be, hogy attól minden Kiss-rajongó dobott egy hátast: a Beth néhány sorával és taktusával zárult e remek szerzemény. Óriási volt! A zenészek ezen az estén szinte hibátlanul hozták a témákat, és néha a magasban járó és bukdácsoló Joe Elliotnak is szépen besegítettek a Philek. De ez részemről csak felesleges csomókeresés a kákán, mert amúgy Joe is szépen teljesített. A fináléban persze a kihagyhatatlan sztriptízbár-himnusz, a Pour Some Sugar On Me sem maradt el. Feszesen és dögösen, de legfőképp jó hangulatban játszottak a fiúk, még jobban csúcsra járatva az amúgy sem lapos hangulatot.

Egy rövidke szünet után tértek vissza a színpadra a brit zenészek, akik amúgy a létező összes helyre kirakták a Union Jacket, mutatva ezzel, hogy ők is vannak olyan jó hazafiak, mint az e téren igen aktív amerikaiak. A ráadásban két klasszikus – amivel szerintem már a büféseket is becsábították a kinti keringőről – és a búcsúzás maradt csak hátra temérdek pengetőszórással és pacsizással. A Def Leppard is élvezte a showt ezen az estén, de mi még jobban. Tökéletes szetlistával ellátott és abszolút korrekt produkcióval ajándékoztak meg bennünket – mondom ezt annak ellenére, hogy láttam már tőlük jobb és tartalmasabb koncertet. Persze velük kapcsolatban kizárt a csalódás, és mi, akik ott voltunk, nem is csalódtunk ezen az estén, ahogy egy idősebb rajongó mondta előttem a mamarockereknek.

Setlist:

Let It Go / Animal / Foolin / Love Bites / Let's Get Rocked / Two Steps Behind / Bringin' on the Heartbreak / Switch 625 / Hysteria / Rocket / Armageddon It / Pour Some Sugar on Me /// Rock of Ages / Photograph

A leopárdok által felspanolt hangulat hatására a beindult közönség arra is felhördült, ahogy leengedték a hatalmas Kiss-felirattal ellátott molinót, hogy jótékonyan takarja a színpadi átszerelést, ami aránylag gyorsan le is zajlott. Nevezzetek nagyképű agyagedénynek, de akkor is leírom: ez volt a 44. Kiss-koncertem, és még mindig kellemes bizsergés lesz úrrá rajtam, ha meghallom a világ legjobb intróját. A szív hevesebben ver, fülig ér a száj, szem kerekedik, még a petrencés rúd is merevedik, mert színpadon a legendás Kiss! Másodszor láttam ezt a színpadképet, de azt kell mondjam, hogy telitalálat volt Paulnak ez az ötlete. Igen robosztus és látványos, ahogy három zenész hatalmas tűzcsóvák és robbanások közt lassan ereszkedik le ezen a gigantikus pókon. Mögöttük szintén hatalmas LED-fal, de jut a színpad két szélére is, és Eric is egy pók csápjaira hajazó szerkezetben ereszkedik le. Ehhez jön még a Psycho Cricus, amit anno szerintem direkt nyitónótának írtak. Mit mondjak, zeneileg és látvány szempontjából is bombasztikus kezdés. Természetesen gondoltam az olvasókra is, így ti is megnézhetitek.

Az imádott Deuce után (ami szintén több mint 40 éves) vettem észre, hogy itt is több a basszus, mint kéne. Na most vagy én ülök rossz helyen, vagy a technikusok kavartak el valamit. Rájuk savazok, mert később jelentősen javult a helyzet. Azt hiszem, nagy titkot nem árulok el azzal, hogy a Kiss is egy best of programmal állt elő, így ezen az estén nem volt a ’Monster’-ről semmi. Cserébe a régi klasszikusok jöttek, mint a Shout It Out Loud vagy épp a War Machine. Az első blokk után örömmel vettem észre, hogy Paulnak a fizikai kondíciója és a hangja is a topon van. Igazából nagyon meglepődtem, mert mintha egy tíz évvel ezelőtti Paul Stanley-t láttam volna. Táncolt, rohangált, és dobálta magát nem gyengén, ami azért az elmúlt években nem ment ilyen szinten. Sajnos a hangja sem volt a legjobb formában a közelmúltban, de itt az is a régi volt meglepő módon, még ha nem is az igazi. Nagyon örültem neki, mert egy erős Stanley-val az igazi a Kiss.

A koncert elejét egyébként a látvány tekintetében erősen megnyomták, mert az átlagosnál is több piró volt, amit ráadásul szépen szinkronizáltak a zenével. Ez a rengeteg pozitívum már az elején garantálta, hogy nem fogunk unatkozni. A Hotter Than Hell személyében egy régóta nem hallott dal került elő, melynek a végén jött Gene tűzköpése, majd ezt követően a piróval rendesen megtámogatott Lick It Up, amit egyszerűen nem lehet megunni. Pláne úgy, hogy itt újból alászállt a pók, hogy kisvártatva Paul és Tommy egy kisebb szólót adjon elő a magasban, ahova a pók vitte fel őket. Külön érdekesség, hogy a szólóba itt is belekrült a Who nótája, amivel a Leppard nyitott. A sejtelmesen gonosz és nagyon véres basszusszóló után Gene repült a magasba, hogy a rock ’n’ roll isteni mennydörgéseként lecsapjon ránk. Kamaszkorom óta imádom ezt a monoton, földbedöngölős nótát, ami tényleg odaver kellő hangerővel, aminek itt nem voltunk szűkében. Végül elérkeztünk a számomra az est fénypontjaként várt és ritkán játszott Hide Your Hearthoz, ami túlfokozott várakozásom miatt, de nem a legjobban sült el, de így is bőven megdolgoztatta az ízületeimet és a tenyeremet.

A csurig telt arénában nagyon jól mutatott, ahogy Paul a Love Gun alatt átrepült a számára kialakított forgó kisszínpadra, ahol végképp kiélhette sosem titkolt exhibicionizmusát. Itt azért mintha már spórolt volna a hangjával, de az is lehet, hogy ennyire szereti, ha húszezer ember ordítja a refrént. Olyan jól érzi magát a színpadtól távol, hogy ott is maradt, és ott kezdett bele a Black Diamond dallamaiba. Majd visszarepülve megvadult kiscsikóként vetette bele magát a showba. Eric énekli ezt a dalt, aki a bili egész ideje alatt fantasztikusan jól tolta. Néha olyan fikcsiket rakott a dalokba, amit csak szakavatott rajongó (mint én és Király Gyuri) vehetett csak észre. Jól szólt, és ami lényeg, élvezettel, látványosan püfölte a bőrt. A kórusmunkából is jelentősen kivette a részét, és most a szemet gyönyörködtető dobszólója se nagyon hiányzott. Tommy volt csak egy kicsit szürkébb, de ő amúgy is egy „nyugodt” figura. A Lick It Up végén azért tüzet lövellve elsütötte a gitárját, mert szólót ebben az aránylag rövid programban ő sem kapott.

A banda amúgy szinte hibátlanul hozta le az egész showt, ami ilyen szinten alap kell, hogy legyen. A fekete gyémánt után Paul meglepett minket azzal, hogy nem mentek le. Most nem volt idő ilyen vissza-vissza szarságra, ahogy ő mondta, inkább tolták tovább a bulit. Nem bántuk. A végén is nem múló energiával álltak be a klasszikus pózba, hogy a Detroit Rock Cityvel feltúrják a színpadot. Persze ezt a nótát még a jegyszedő nénik is ismerik, így a hangulat már majdnem dél-amerikai volt. Na, itt már ha nagyon akarnék, bele tudnék kötni Paul hangjába, de basszus, nem akarok, inkább élvezem a showt, a hatalmas hangulatot és szívom magamba az el nem múló Kiss-emlékeket, amik anno Detroithoz kötöttek.

Tizenöt számot játszott a zenekar, szóval nem mondható túl rövidnek a setlist, de olyan hamar eljutottunk minden idők legjobb partiszámához, hogy az még engem is meglepett. Aki nem hallotta vagy nem látta még a Rock and Roll All Nite-ot minimum egyszer, az végleg be volt oltva r’n’r ellen. Epikus zárónóta, olyan látványvilággal megtámogatva, amit egész egyszerűen nem lehet megunni. Plusz maga a nóta is egy beindulós, fejrázós, mosolyra fakasztó gyöngyszem. Van itt gitártörés, konfettihegyek és piró minden mennyiségben. Egy ilyen zárás után szinte hipnotizálva tér haza a megfáradt Kiss-rajongó, aki már ekkor pár perccel a vége után is azon kezd el filózni, hogy de jó lenne ezt még egyszer megnézni. A nagy öregek egy igazán színvonalas, Kisshez méltó showt raktak le nekünk, az aktivitásukat és energiájukat nézve nem utoljára. Remélem, nekem is kerekedik még a Kiss-koncertjeim száma, és remélem tetszett a beszámolóm, és elfogadtátok tőlem ezt az „utolsó csókot”.

Setlist:

Psycho Circus / Deuce / Shout It Out Loud / War Machineo / Hotter Than Hell / I Love It Loud / Lick It Up / Basszusgitárszóló / God of Thunder / Hide Your Heart / Cold Gin / Love Gun / Black Diamond / Detroit Rock City / Rock and Roll All Nite

Szerző & videók: Redneck IMI
Képek: G. Katalin
(A fotók a július 18-ai atlantai koncerten készültek.)

Legutóbbi hozzászólások