A búcsú mindig fájdalmas: Mötley Crüe, Alice Cooper - Schottenstein Center, Columbus, OH, 2014.07.08.

Az eredeti terv szerint ezt a turnét valamikor október tájékán szándékoztam megnézni. De aztán olyan dolgok történtek, amik változtattak az elhatározásomon. A turné nyitónapja ugyanis finoman szólva is gyengére sikerült, aminek meglett a következménye. Az egyik például, hogy e hír hallatán drasztikusan megszívták a jegyüzérek, akik általában nem kis pénzt kasszíroznak ilyen jó nevű bandákon. De nem most. Mivel az internet világában futótűzként terjedt a rossz hír, így a nyakukon maradtak a jegyek. Hogy tompítsák a buktát, az e-Bay-en áron alul kezdték el árulni a jegyeket, így sikerült egy 150 dolláros jegyet pusztán 48 dollárért megvennem. Persze ott volt a lehetőség, hogy én is megszívom, de vállaltam a rizikót, és egy fülledt júliusi reggelen nyakamba vettem Virginiát, Kentucky-t és Ohiót, hogy egy laza, hatórás út után megérkezzek Ohio állam egyetemi városába.

Utoljára a Metallicát láttam itt pár éve, de azóta is szépült a város, ami rengeteg jó bulinak ad otthont. Csak ne lenne olyan messze… Persze hiába siettem, a városban eltöltött dugóban így is bőven vesztettem időt, és így a kormányt harapdálva vettem tudomásul, hogy Alice Cooperből már semmit se látok. Negyed kilenc volt, mire beértem az igen impozáns látványt nyújtó arénába, ahol igen dühös rajongókkal találtam magam szemközt. Az ő dühük az én örömöm volt, ugyanis az egész turnét végigkísérő technikai problémák itt is előjöttek, ezért a hétórás kezdésből csak fél kilenc lett, én pedig láthattam az egész Alice-showt.

ALICE COOPER

Az idejét se tudom, mikor voltam utoljára Alice Cooper koncerten, így épp ideje volt lecsekkolni a legendás énekest. A készülődésből ítélve nem egy tipikus előzenekari szerep várt ránk. A rengeteg színpadi kellék és a hatalmas molinó rögtön szembe ötlött, de mire jobban szemügyre vehettem volna a színpadot, addigra villany leó és kezdődött a show. A hatásvadász Hello Hooray-jel indult a program, ami később átcsapott a No More Mr. Nice Guy-ba. A színpadon nagyon sokan voltak, de mint általában (Maiden, Lynyrd Skynyrd), itt sem értem a három gitáros szerepét, de ez legyen az én bajom. A hangzás elsőre tökéletes, bár egy kicsit túlvezérelt volt. A zenére és nem várakozásra kiéhezett közönség is kellő szimpátiával fogadta a mestert. Az csak természetes, hogy egy ilyen turnén egy best of programmal rukkolnak elő, így igazi AC-klasszikusok kerültek terítékre a régmúlt időkből. Ilyen például a Poison, amit a kedves olvasók miatt rögzítettem is.

A koncert közepe felé tűnt fel az irdatlan rohanás, a zéró átkötő szöveg és a szinte szünet nélküli nótadömping. Valószínűleg a csúszás volt az oka, és nem is volt annyira zavaró, csak kicsit furán hatott, hogy futószalagon érkeztek a nóták. Annyira azért nem siettek, hogy egy dob- és egy gitárszóló ne maradjon ki. De hála égnek elég színvonalasak voltak a szólók, és rövidek is. Egy kicsit az új tag, Nita Strauss is megvillanthatta, mit tud a gitárján. Sőt még egy jól begyakorolt koreográfia is befért a szólók végére a négy gitárostól. Ezek után jött a Dirty Diamonds, ami egy igazán jó kis nóta, és mivel a koncert egész ideje alatt tökéletesen játszó zenészek itt sem hibáztak, így igen jó hangulatban headbangelhettem végig ezt a húzós dalt. De az abszolút meglepetést számomra a Feed My Frankenstein szolgáltatta, nem hittem volna, hogy hallom élőben ezt a régi kedvencemet.

Itt már jöttek a látvány- és a showelemek. Persze volt lefejezés, dollárszórás, pirotechnika és többször átöltözés, így nem lehet egy rossz szavam se, mert megkaptuk a show-t Alice-től. A végére még tartogatott számomra egy meglepetést is, mivel a School’s Out legendás nótájába belefűzte a Pink Floyd sikerét is a Falról, ami igazi csemege volt annak ellenére, hogy nem nagyon értettem az apropóját. Amit tehát ebben a röpke 50 percben lehetett, azt belesűrítették a programba. Kár volt a rohanásért, de ezt leszámítva nagyon kellemesen csalódtam. Egy nagyon jól szóló bandát és egy korrekt programot sikerült elcsípnem, egy majdnem komplett show-val. Soha rosszabbat.

Setlist:

Hello Hooray / No More Mr. Nice Guy / Under My Wheels / I'm Eighteen / Billion Dollar Babies / Poison / Dirty Diamonds / Welcome to My Nightmare / Feed My Frankenstein / Ballad of Dwight Fry / Killer / I Love the Dead / School's Out

MÖTLEY CRÜE

Aki sűrűn olvassa a magazint, tudja, hogy a Crüe egy búcsúturnéval állt elő, amit olyan komolyan gondoltak, hogy még szerződésben is rögzítették, hogy tényleg ez lesz az utolsó turné. A körút két évig fog tartani, és minden földrészt bejár majd, így Európát is, ami reményteli az otthoni rajongóknak. Persze először a hazai pálya előnye érvényesült. A bevezetőmben említett események után nem kis izgalommal ültem a helyemen és vártam a nyitányt. A fél órás átszerelés alatt azért reménykedtem abban, hogy nem az első napi színvonallal találkozom itt. Tommy cucca szerencsére engedélyezve lett a helyi hatóságoknál, és bőven be is fért a hatalmas arénába, ahol egyből magára vont minden figyelmet. A színpad egyébként hatalmas, de meglepően puritán volt.

Végül majdnem tíz óra felé elsötétült a terem és a háromnegyed ház előtt kezdetét vette az „utolsó” Mötley Crüe koncertem. Gyakorlott koncertre járóként kívülről fújtam a setlistet, de a fiúk úgy gondolták, átvariálják egy kicsit, amit egyáltalán nem bántam, mert az eredeti kezdést nem találtam ütősnek. De arra azért nem gondoltam, hogy a Cüre-nyitány ilyen gyatra tud lenni. Ez volt a kilencedik közös bulink a fiúkkal, de ennyire lagymatag, ötlettelen kezdésben még egyszer sem volt részem. Eddig mindig olyat produkáltak az elején, hogy lazán lekuláztam a bokám. Ehhez képest itt szépen felsétáltak a színpadra, és egy árva showelem nélkül – elszúrva, igaz –, de belekezdtek a S.O.L.A.-ba, ami egy tipikus, jó Cüre-nyitónóta, na de nem így. Kellett pár perc, mire felfogtam, hogy itt most nem lesz semmi durranás, tűz meg bizgentyűk, csak egy sima kezdés. Aztán jött egy szintén sótlan Wild Side, amit megtekinthet a kedves olvasó is.

Annyira le voltam döbbenve, hogy azon még a mutatós táncoslányok sem tudtak segíteni. Az egyetlen jó dolog az volt, hogy egyelőre tűrhetően szóltak, ami az est hátralévő részében nem volt mindig így. Ezek után jött a Primal Scream, ahol már igaz, jelentősen megkésve, de jöttek a pirók, és a zenekar a korábbiakhoz képest jobban szólva megdolgozta a hallójárataimat. Itt azért elöntött a remény, hogy jó lesz ez, jó lesz ez… Faszán letolták a számot, heves tűzesővel, és a basszus is kellemesen bizsergette a gyomromat. Abban, hogy elfelejtsem a penetráns nyitányt, két olyan dal segített, mint a Same Ol Situation és a Looks That Kill. Imádom mindkét nótát, így különösen jólesett hallani őket, és ha a hangerőből lejjebb vettek volna, akkor azt mondanám, szinte tökéletes volt a prezentáció.

Így utólag már tudom, hogy aznap este nemcsak Mr. Lee ült hullámvasútba, hanem mi is, mert az ígéretes első blokk után jött egy mélymenet, amire amúgy nem váltottam volna jegyet. Igen jó hír volt, hogy olyan ritkaság is bekerült a programba, mint az On With The Show az első lemezről. Az viszont kevésbé, hogy ezt sikerült úgy eltorzítani, hogy az elején szinte rá sem ismertem erre a régi gyöngyszemre. Tisztában vagyok Vince képességeivel, és a korábbi beszámolóimban mindig kesztyűs kézzel bántam vele, sőt… De itt azért sikerült eldobatnia velem ezt a kesztyűt. Ilyen nyervákolást utoljára Pisti cicám művelt, amikor az állatorvosnál voltunk. Egész egyszerűen egy bizonyos szint alá ment Vince, amit imádatom ellenére sem tudok elhallgatni. Teszem hozzá, Mars úr se volt a topon ebben a számban.

Mint az igazi hullámvasútnál, itt is volt és lesz még felfelé menet, de a buli ezen részénél erősen lejtmenetben voltunk. Sajnos a Motherfucker of the Year – ami eddig a napig a kezdőnóta volt, és már a videókat nézve sem értettem, miért – lett a koncert mélypontja. Tudnám ekézni rendesen, de inkább rövid leszek: az egész egy hatalmas, masszív zajkatyvasz volt. A jó hír viszont az volt, hogy a hullámvasút elkezdett felfele húzni és pozitív irányba fordult a koncert. A teljesen felesleges punknóta (Anarchy In The U.K.) után a Dr. Feelgooddal végre beindult a buli annak ellenére, hogy volt egy kínos pillanat – ami lehet, csak számomra volt az, és másnak egy vérbeli rosszfiús rock and roll momentum volt. Történt ugyanis, hogy Mick elhagyta a színpadot, és baromira úgy nézett ki, hogy nem is akar visszajönni. Addig néztük a tébláboló zenészeket és a nagy semmit. Majd végül Vince is lement, de közben elduruzsolt egy „fuckin’ idiot Mick” szidalmat. Ekkor néztük a sötét színpadot egy darabig, míg végül is Mister Mars megjelent a színpadon és a rockkategória legjobb intrója után belevágott az első nagy kedvencembe, a Shout At The Devilbe. Na, ez azért odabaszott rendesen, kellően megdörrent és látványban is volt mit nézni. Meg is osztom veletek.

Ezek után elérkeztünk a mindenki által várva várt dobszólóhoz, ami nem kis látványossággal kecsegtetett. Mivel erről is csináltam videót, így szövegelés helyett megnézhetitek.

Tény és való, hogy vizuálisan egyedülálló az, amit Tommy művel, de a produkció most egy kicsit lassúra és unalmasra sikeredett. Magáról a dobszólóról inkább nem ejtenék szót, mivel sosem tudtam, mikor játszik ő és mikor tolja épp sampler a műsort. Oké, fejjel lefelé az orromat se tudnám megtúrni, így inkább dicsérném Tommy-t, hogy egy új dologgal és egyedülálló show-val állt elő. Természetesen Sixx úr szokásos monológja most sem maradhatott el. De könyörgöm, elmesélte kb. öt percben, hogy miként találkoztak és hogy alakult meg a banda. Most komolyan, van olyan, aki ezt nem tudja? Mondjuk abban az öt percben felállította a „fuck” szó kimondásának világrekordját, ez is valami! Egy enyhén szólva feledhető és borzasztó hangos gityószóló után megidézték újból az első lemez hangulatát, minden tekintetben. Majd a buli végére azért sikerült két hatalmas slágerrel úgy búcsúzni, ahogy azt egy vérbeli rajongó elvárja a Crüe-tól. Ha még nem unjátok, ezt is megosztanám veletek egy videó formájában.

Kellett ez a két remeklés, hogy kellemesebb szájízzel induljak haza. Az addig erősen lagymatag közönség is beindult, de megint csak azt tudom mondani, hogy minden buli azért más déli földön. Emlékszem, ott a Girls, Girls, Girls alatt annyi félmeztelen csajt láttam, hogy hetekig tejről álmodtam. A teljesség igénye megkívánja, hogy leírjam, valószínűleg a technikai problémák miatt ez volt az első alkalom, amikor kimaradt az új szám a műsorból, de valahogy emiatt nem bánkódtam. Amcsiban egyébként a tökéletes és hatalmas buli mértékegysége mindig az, hogy a ráadás oda tudja szögezni a rajongót a székéhez. Ez most a kisebb lejtmenetek okán nem jött össze a Mötley-nek, mert sokan inkább a parkolóból való dugó nélküli kiszabadulást választották a Home Sweet Home helyett, amit amúgy a keverőpult mögött magasra emelt kis színpadon toltak el a fiúk. Majd egy kis bratyizás és pacsizás egy-két szerencsés rajongóval és kész, vége. Ha komolyan veszik a fiúk, akkor ez volt a búcsú tőlük és így utoljára láthattam fiatalságom egyik nagy kedvencét. Megmondom őszintén, ennél szebb elköszönést is el tudtam volna képzelni, de hát a búcsú mindig fájdalmas, és ez is az volt egy kicsit. Good Bye Mötley Crüe!

Utóirat: A kezdeti nehézségek után telt házakkal folyik a turné tovább.

Setlist:

Saints of Los Angeles / Wild Side / Primal Scream / Same Ol' Situation (S.O.S.) / Looks That Kill / On With the Show / Too Fast for Love / Smokin' in the Boys' Room / Without You / Mutherfucker of the Year / Anarchy in the U.K. / Dr. Feelgood / Shout at the Devil / Don't Go Away Mad (Just Go Away) / Dobszóló / Gitárszóló / Live Wire / Too Young to Fall in Love / Girls, Girls, Girls / Kickstart My Heart / Home Sweet Home (on B stage)

BÚCSÚ REDNECK IMITŐL

2006. október 21-én jelent meg az első beszámolóm Atlantából, egy Paul Stanley szólóturnéról. Tehát nyolc éve „keserítem” a Hard Rock Magazin olvasóit az írásaimmal. Néha becsúsztak lemezismertetők és néhány speciális cikk is, de főleg az amerikai bulik hangulatát és néha kritikáját próbáltam átadni az olvasóknak. E nyolc év alatt kaptam hideget, de főképp meleget az olvasóktól, és persze én is osztottam az észt sokszor a hozzászólásokban. A nyolc év alatt sok új barátra és ismerősre tettem szert a magazin által, ami miatt már megérte „körmölni”. Sajnos most eljött a pillanat, hogy letegyem a klaviatúrát. Az ok? Az elég sokrétű és némelyik személyes is. De egy-kettő publikus. Ilyen például az öregség… Nem akarok úgy járni, mint Rob Halford, hogy hozzászólásokban kapjam az ívet, hogy a temető még üres. Tudni kell búcsúzni, mint ahogy a Mötley Crüe is teszi. Persze a végső lökést a tehetséges fiatalok felbukkanása okozta. Amikor például baumann beszámolóit irigykedve olvasom, hogy én miért nem tudok így írni, akkor úgy érzem, itt az ideje letenni a pennát. ProblemChild, baumann, Tomka és a többiek mind-mind remek kritikusok és írók, szóval nem marad utánam betöltetlen űr. Szép volt, jó volt, és ami a lényeg, borzasztóan élveztem minden percet, amit a Magazinnál töltöttem. Persze olvasóként és hozzászólóként nem szabadultok tőlem. Minden jót és ROCK ON!

Szerző: Redneck Imi
Képek: Redneck Imi & Mötley Crüe Facebook