Nosztalgia-pokoltúra Bécsben: Nine Inch Nails - Stadthalle, 2014.06.09.

írta Hard Rock Magazin | 2014.07.10.

A Nine Inch Nails útjai kifürkészhetetlenek! 2009-ben feloszlatta a zenekart az alapító atya és industrial legenda, Trent Reznor, aki saját dolgaira akart koncentrálni, nem újra és újra szétturnézni magát a teljes fásultságig. Volt is sírás-rívás, de nem sokáig, ugyanis nem tartott olyan sokáig a szünet, mint azt sokan hitték. 2013-ban már újra színpadon volt a zenekar, és persze a turné sem maradt el, amiről hamar elterjedt a hír, hogy az év egyik legizgalmasabb színpadi produkciója, annyira látványos, intelligens és kompakt show. Örültünk is, mivel magyar dátumot is beiktattak Reznorék júniusra, de a rajongók nem sokkal később csalódottan válthatták vissza jegyeiket, ugyanis a szentpétervári, moszkvai, kijevi és budapesti bulit egyaránt lefújta az együttes. Van, aki szerint a keleti blokkra fújtak, van, aki szerint egyszerűn túlzsúfolták a turnénaptárt és pihenőt akartak beiktatni, míg mások szerint ebben az esetben is a szabadkőművesek álltak a háttérben, de ez nem változtatott a tényen: ismét az osztrák fővárosig kellett vándorolni annak, aki ezt az exkluzív döngölést szerette volna látni.

 

 

És vándoroltak is szépen hazánk sötétség felé vonzódó fiai és lányai, rengeteg magyar szót lehetett hallani már a Stadthalle főkapuja előtt is. Azért nem annyian, hogy a szomszédok NIN rajongóival együtt megtöltsék az amúgy 16 ezres objektumot, mert jóindulattal is csak félház volt. Az előzenekar a Cold Cave volt, egy szintén egymotoros, de koncerten két ütemben zakatoló szintis darwave formáció, melynek főnöke, Wesley Eisold jól hallhatóan sok Depeche Mode-ot, Nietzer Ebbet és különféle dark/industrial bandát hallgatott. Sajna a produkciót sem az átütő, sem eredeti címkékkel nem láthattuk el, aki pedig a NIN-ben a zúzást és a mélyről feltörő kiábrándult dühöt szereti, az biztos nem talált új kedvencre, még ha hangulatában a Cold Cave repertoárja illeszkedett is Reznorék elé. Felszopás, maradjunk annyiban.

Közben legalább lehetett nézelődni, hogy milyen groteszk dolog egy NIN koncerten perec- és jégkrémárusokat látni, illetve olyan rajongókat, akik a „sokeurós” sör helyett inkább a hűtött finomságot választják. Nyilván az osztrákoktól megszokhattuk, hogy sokszor pont annyira lelkesek egy rockkoncerten, mint a brazilok a németektől kapott hetedik elődöntős gól után a vb-n… na ebben most sem csalódtunk. De 9 körül végre megérkezett a zenekar is, hogy a Me, I’m Nottal elkezdje kétórás pokoljáró tripjét. A zenészek először a méretes ledfalak előtti félhomályba burkolózva jelentek meg – hogy felvezessék a nem túl energikus kezdőszámot, de Reznor az építkezésről híres, így a samplerek fölött görnyedő zenészek is fokozatos vették fel a fordulatot, hogy a későbbiekben mindig rácsavarjanak picit a koncert energikusságára. Az új albumról származó Copy of A már nagyobb erőket mozgatott meg, miközben a színpadi látvány is átrendeződött, az állandó változás pedig a koncert végéig megmaradt.

Ha már itt járunk, jegyezzük meg, hogy a látvány valóban letaglózó. Vannak nagyobb ledfalak, vannak látványosabb animációk, de ilyen intelligens, zenéhez tökéletesen passzoló vizuál biztosan nincs. A NIN egyik nagy titka ugyanis mindig az volt, hogy a műfaj, a zene, a szöveg, Reznor személye, és az artwork csodásan homogén egységet képez – nincs semmi parasztvakítás, semmi cirkuszi elem. Most is minimál designos látványt kaptunk, mellyel tökéletesen használták ki a rendelkezésre álló felületeket, mindig volt mit nézni, egy percig nem vált modorossá az egész, és a modern vizuális művészet kedvelői tudhatják, hogy egy ilyen vetítés akár egy art fesztivál sötét kiállítótermében is egész jól elműködne, nem még úgy, hogy húsz remek dalt is kap mellé az ember a zenekartól.

Ami a setlistet illeti, a ’Fragile’ albumról nem sokat válogattak a fiúk, pedig igazi aranybánya. Ellenben a műfaj egyik korszakalkotó csúcsművéről, a ’Downward Spiral’-ról bőven nyomtak, köztük a March of the Pigset, a Reptile-t vagy az Erasert, de a kultikusnak számító ’Broken’ EP-ről is elhangzott egy szerzemény (Gave Up), és az új album néhány dala is szépen belesimult a setlistbe. Utóbbit egyébként lehetett volna jobban variálni, hogy dinamikusabb dalcsokrot vágjanak az arcunkba, de a zenekar abban hisz, hogy az altatás után jobban csattan a pofon, és a ’Hesitation Marks’ nyugis, Reznor filmzenéit idéző Find My Way-je után elhangzó Disappointedre tényleg jobban beindult a publikum.

Reznor nem egy szószátyár, de azt azért elmondta, hogy hoztak kamerákat, mert azt hallották, hogy itt jó a közönség. Hát, nem biztos, hogy a forrása hiteles volt, de alapvetően jó hangulatú bulit kapott a jegy áráért mindenki. A zenekar sem mozogta túl a dolgot, kivéve Ilan Rubin dobost, aki látványosan és robbanékonyan zúz, de ha kell, basszusgitárt kap a nyakába, amíg a Robin Finckék mondjuk fura kütyükön varázsolnak elő nyomasztó alapokat. A Főnökön az látszik, hogy a súlyos évek után a testépítés segítségével vezette le fölös energiáit, ahogy több ex-drogos rocksztár, és bár ő is csak kívülről szemléli azt a poklot, amit oly sokszor megénekelt, azért mindig  jó vele útra kelni, hogy Luciferként vezessen minket körbe a lélek legsötétebb zugaiban, és hogy a túra végén együtt éljük át újra minden idők egyik legmegrázóbb szerzeményét, a Hurtöt. Most is ez történt, és hogy valaki elmondhatja magáról, hogy mindezt jégkrémmel a kezében tette, az elég 2014.

Setlist:

Me, I'm Not / Copy of A / The Beginning of the End / March of the Pigs / Piggy / Reptile / Survivalism / Gave Up / Sanctified / Closer / Find My Way / Disappointed / The Warning / The Great Destroyer / Eraser / Wish / The Hand That Feeds / Head Like a Hole /// The Day the World Went Away / Hurt

Szerző: Hlavaty Tamás
Fotó: NIN Facebook
Köszönet az osztrák Skalar Musicnak!

Legutóbbi hozzászólások