Funky groove férkőzött a progresszí­v metal jövőjébe: Protest The Hero, Monuments - Budapest Park, 2014.07.01.

Feszesre kurtított fesztiválprogrammal ismételt a Budapest Parkban a toposzaiba ragadt progresszív metalban új csapást vágó Protest The Hero, akik januári, Dürer Kertes lemezbemutatójuk után tértek vissza a fővárosba. Ez a rövidítés persze csak két dal mínuszt jelentett, hiszen a kanadaiak hihetetlenül koncentrált és sűrű zenéjéből a bő egy órát tartják ideálisan fogyaszthatónak, de a parkos bulin nem is a megcsappant játékidő jelentette a problémát, hanem a tökéletlen hangzás és a ráadás hiánya. A buli ettől még igazi nyári, szarok-bele-de-jól-érzem-magam típusú találka volt, amelyen így is átjött a Protest The Hero zenéjének zsenialitása.

Az első kellemetlen meglepetés akkor érhette a rajongókat, amikor a Parkba betérve nem a nagy-, hanem a kisszínpadhoz vezetett útjuk, ugyanis ide rakták át a koncertet. A rajongótábort látva teljesen érthető volt a döntés, hiszen mindössze pár száz ember zsúfolódott a placcra, akik közül jó páran már a Monuments bemelegítő koncertjére is megjelentek – és valószínűleg nem a Parkban 8 előtt akciós söráraknak köszönhetően. A britek második albumát, a ’The Amanuensis’-t a hozzáértők az utóbbi idők egyik legjobb djent lemezeként emlegetik, az állításba belekötni pedig nem tudok: egyrészt, mert nem hallgatom a műfajt, másrészt pedig mert a Monuments alkotása még „szűz füllel” is könnyedén betalált. Köszönhetően a Peripheryben is megfordult Chris Barretto énekesnek, aki a fellépésen is bizonyította, hogy frontembernek született: nemcsak a hangszálszaggató torokhörgéseket eregette lazán, de a már-már nevetségesen populáris énektémák is jól álltak neki. A ’The Amanuensis’-t ezért is könnyebb befogadni elődjénél: a deréktornáztató, tördelt djent-riffekre ültetett negédes dallamok ugyanis fogóssá hegyezik az új szerzeményeket, amikből értelemszerűen bő kézzel válogattak ezen az estén.

Az elborultabb, baljósabb atmoszférát szövő Origin of Escape-től (ezzel nyitottak) a könnyedebbre fazonírozott Atlason át (ezzel hoztak pihenőt a koncert közepén) az új lemez überslágerének szánt I, The Creatorig (ezzel zártak) átfogó képet nyújtottak az új lemezről. Már az is szimpatikus volt, ahogy a gitárosok a bárpult irányából felsétáltak (mezítláb?) a színpadra, majd néhány percnyi hangolgatás után belecsaptak a zúzdába, később pedig Barretto kilóra vette meg a közönséget. Az énekes, aki Jens Kidmantól legalább annyit tanulhatott, mint mondjuk Michael Jacksontól, pimasz természetességgel hozta a kötelező frontember-kliséket: a crowdsurföt, az első sorokkal való pacsizást és a számok közti hevenyészett viccelődést, amit Chris még szorult helyzetben (az egyik szám kezdését elszúrták, egyikőjük tovább hangolt a kelleténél) is kivágta magát („A koncertnek ez az a része, amikor szar viccekkel szórakoztatlak titeket, de én sajnos nem tudok ilyeneket”). A buli végén még a közönség leguggoltatását is sikerrel végezte, amiből aztán intésre kellett felugrani és tombolni, a mutatvány így jóval szórakoztatóbb lett, mint a pokolgépes térdeplések.

A műfaj másodvonalában matekozó Monuments szettje magabiztosan szórakoztatott, a felvonultatott technikai tudás simán ütötte a mércét (értsd: itt ciki az a basszer, aki nem ujjal penget, és az a gitáros, aki nem nyom ki három riffet és két tekerést egy perc alatt), a kötelező furfangok pedig mind a helyükön voltak. Semmi egetrengető nem történt, de legalább a hangzás is működött, arányosan és tisztán szóltak a hangszerek, Barretto pedig, aki olyanokat mondott egy-egy pofavasaló riff előtt, hogy most akkor képzeljük magunkat egy ’76-os funky groove koncertre, eladta az egész produkciót, amely a végére azért a sok hasonló szám okán némileg ellaposodott.

Setlist:

Origin of Escape / Degenerate / The Alchemist / Atlas / Saga City / Doxa / Empty Vessels Make the Most Noise / Regenerate / I, The Creator

A Protest The Hero koncertjére tehát már mindenki hangulatba hozta magát – mindenki, leszámítva a zenekar tagjait. Rody Walkerék ugyanis csúnyán eláztak tegnap, és gyűrött másnaposan álltak színpadra. Nem, ezt nem a színpadi mozgást minimálisra csökkentő zenészek érzelemmentes ábrázata mondatja velem, hanem maga Rody vallotta be (legalábbis azt, hogy ő kokirészegre itta magát és most mocsokmásnapos), hosszan ecsetelve, hogyan költötte el minden pénzét az előző este, mikor vett egy új házat részegen (na jó, nem ő vette, hanem a barátnője, ez volt a sztori csattanója). Ezen mondjuk még lehetett is röhögni, mert a frontember humorérzékének köszönhetően másnapossága vissza-visszatérő poénként keretezte az estét, lehetett vele mókázni, amikor ivott és a közönség pá-lin-kát skandált, ő meg játszotta az értetlent (vagy tényleg elfelejtette, hogy a januári Dürer koncerten azt is iszogattak a színpadon). Viszont az egész zenekarból hiányzott az a játékos jókedv, amivel máskor bevizsgálják a színpad legapróbb zugát is és belakják a helyet: Luke Hoskin és Tim Millar gitárosok esetében ez még csak annyit jelentett, hogy a szokásosnál is elmélyültebben pengették a neoklasszikus tekeréseket nyakficcentő riffekkel kombináló, fineszes témáikat. De hogy az idén kilépett Arif Mirabdolbaghi basszusgitáros helyére lépő Cameron McLellan miért nem tudott életkedvet csempészni az előadásába, mikor ő az új srác a grundon, azt nem értem.

Rody persze van annyira jó showman, hogy elbohóckodott úgy is, hogy mindenkin látszott: ez egy rutinból letolt koncert, ami csak a pogózásra és circle pitezésre buzdított rajongótábornak jelent sokat. A kanadaiaknak ráadásul nemcsak a dehidratációval, de a hangosítással is meg kellett küzdenie – igaz, ők ebből a csatából nem érzékeltek sokat. Pedig sok minden áldozatul esett a szűk egy óra folyamán: elsőként a pergőt vonták ki a forgalomból, és hát nincs mit szépíteni rajta, a lemez egyszerre tisztára pucolt és harapós gitársoundja sem volt hallható az estén. A dobozhangzásnak köszönhetően lefojtva, tompán szóltak Millarék, akik egyébként minden trükkjüket bevetették, ezért a szólókba torkolló hiperaktív riffelés lezsersége még így is lekoppantott pár állat a deszkapallókra.

Az egyéni produkcióknak és a best of-ízű műsornak köszönhetően bőven élvezetes volt a koncert, amely alatt Rody szétcsapva is profi énekteljesítményt nyújtott. A Protest The Hero zenéje – többek közt – rajta áll vagy bukik, hiszen a csapat sármját mindig is az egyénire és komplexre gyúrt, hektikus zene és a fülbekúszóra simított énektémák kontrasztja adta. Előzetesen nem fogadtam volna egy sörnél nagyobb összegben, hogy Rody hozza azt, amit lemezen, pedig – nagyjából – így történt. Nyilván ilyen fokú intenzitás mellett nem lehet olyan precízen kiénekelni mindent, de a dallamokat, a hajlításokat a helyükre rakta, és fel tudott nőni a dalok iramához, svungjához. Jadea Kelly vokáljai, ahogy mindig, most is samplerről szóltak, ezt mondjuk másképp is meg lehetne oldani talán, de igazából bánja a fene.

A Protest The Hero zenéjében lemezen is az a zseniális, ahogy meghökkentően bonyolult dalaikkal nem az ámulat kiváltására, hanem pőre zúzdára invitálnak, vagyis ahogy a technikai tudásukat 4-5 percesre húzott, kompakt és ütős dalokba sűrítik – és közben egyszerre tartják progresszív (értsd: újszerű) és befogadható szinten a zenéjüket. Aki szerint a hangjegyhalmozás a progresszív metal zsákutcája, az nyilván nem hallott még Protest The Hero lemezt. Ez a banda ugyanis megugorja a djent, a matek metal és egyéb tudáscentrikus műfajok követelményeit, és közben ugyanolyan könnyű rá élőben is bulizni, mint mondjuk a Motörheadre. Míg a tradicionális progresszív metalban minél bonyolultabb a zene, annál nehezebb vele élőben taglózni, addig a Protest The Hero megfordítja ezt a képletet, és rendkívül szövevényes zenével is tarkón csap, mint az a bunkó haverod a gimiben, aki a köszönésnek csak a hátbaverős formáját ismeri. A lényeg tehát: a remek daloknak köszönhetően a koncert minden hiányossága ellenére is ütött.

A csúcsot akár a nyitó, überfogós Clarity is jelenthette volna, de akkor még szokni kellett a kiegyensúlyozatlan hangzást, a legnagyobbat így a Mist és a C'est la Vie szólt a koncert középtáján. A srácok minden lemezüket megidézték, a stílusjegyeiket még egy nyersebb, vadabb formában bemutató ’Kezia’-ról a Blindfolds Aside-dal és a Bury the Hatchettel aprítottak, a csapatot széleskörű sikerre vivő ’Fortress’ elévülhetetlen érdemeit a Bloodmeat, a The Dissentience és a Bone Marrow (a basszus-kiállás sütött) is képviselte. A Protest The Hero dallamosabb oldalát felmutató, akár a mesterművüknek is tekinthető ’Scurrilous’-ról szólt még a Hair-trigger és a Sex Tapes, vagyis a setlist nagyjából lefedte a januári bulit, csak a Tilting Against Windmills és a Heretics & Killers került ki a programból. És mivel nem jöttek vissza ráadásra a közönség kitartó skandálása ellenére sem, talán hosszú évek óta ez volt az első koncertjük, amin nem került elő a legnagyobb slágerükként felcímkézett Sequoia Throne (a kiragasztott setlisten állítólag a tavalyi lemez Plato’s Tripartite-je is szerepelt még, de azt nem játszották – pedig sok mindenért kárpótoltak volna azok a totálisan beteg énektémák).

Felemás este volt ez végeredményben, ami hozta a kötelezőt – de semmi többet. „Furán érzem magam, de a tőlem telhető legjobbat nyújtom” – fogadkozott Rody egy ponton a koncerten, aki a szervezők közleménye szerint másfél órával a buli után is alig állt a lábán. Ehhez képest több mint vállalható teljesítményt nyújtott a színpadon, az pedig szintén szimpatikus, ahogy Tim kvázi elnézést kért a rövidebb szettért, mondván: inkább kurtítottak, minthogy lemondják a bulit. Így azért már mindjárt más a történet...

Setlist:

Clarity / Bone Marrow / Underbite / Hair-Trigger / Bloodmeat / Mist / Bury the Hatchet / The Dissentience / C'est la Vie / Sex Tapes / Blindfolds Aside

Szerző: Tomka
Képek: Réti Zsolt
Köszönet a Skalar Hungarynek és a Budapest Parknak!