"A lehető legmagasabban és legkeményebben énekeltem": Interjú Sebastian Bachhal

írta Tomka | 2014.06.27.

Hírességekkel interjúzni mindig kétesélyes: vagy életre szóló élményt jelent emberközelbe vonni egy rocksztárt, vagy bűvészmutatvány szükséges ahhoz, hogy érdekes legyen az interjú – hiszen nekik már nincs szükségük arra, hogy meggyőzzék bármiről is a rajongókat. Sebastian Bachhal érdekes volt beszélgetni: a magát percenként elnevető Seb tényleg egy rocksztárrá nőtt gyerek, aki élvezi, amit csinál, és nem tesz mást, csak megy a saját feje után. Bach még annak ellenére is kitért jó pár témára, hogy hallhatóan fáradt volt a több órányi interjúzástól, de nekünk elárulta, milyen volt leszoknia a piálásról, beszélt a vallásosságáról, és elmondta azt is, mi számít igazán a rocksztárok közti barátságban. Ja, és persze kitért mindenre, amit a ’Give ’Em Hell’-ről tudni akartál.

Hard Rock Magazin: Új szólólemezed, a ‘Give ‘Em Hell’ címét képregények inspirálták.

Sebastian Bach: Ez egy kifejezés, amit gyakran láttam kölyökként a képregényekben, amikor még gyűjtöttem azokat. Azt jelenti, hogy add bele minden energiádat, nyújtsd a legjobbat. Én is pont ezt érzem, amikor felmegyek a színpadra: csak kiállok és odapörkölök nekik. (nevet)

HRM: Gyerekként mit jelentettek számodra a képregények?

SB: A hetvenes években még teljesen más világ volt, nem volt internet, se semmi ilyesmi. Helyette botok, kövek meg képregények voltak, na és persze a képzeletünk. Ma már egy sokkal telítettebb világban élünk: egyszerűen mindenből több van. A kedvenc képregényem amúgy az Incredible Hulk volt, őt egy nagyszerű és érdekes hősnek tartom.

HRM: Volt olyan, amikor te is szuperhősnek érezted magad?

SB: Sokszor! (nevet) Először talán nyolcévesen, amikor egy templomi kórusban énekeltem karácsonykor, elmélyült harmóniában egy telt házas gyülekezet ellőtt. Akkor érintett meg először az éneklés szeretete, akkor tapasztaltam meg először ezt a testen kívüli élményt. Természetesen akkor is szuperhősnek érzem magam, ha több tízezer embernek játszhatok, de számomra nem az számít, hány ember áll előttem. A zenei élményem belülről fakad, nem pedig másokból.

HRM: A Taking Back Tomorrow-ra képregényszerű klipet forgattatok. Milyen érzés volt öltönyben-nyakkendőben rockot énekelni?

SB: Mivel már négy Broadway-musicalben szerepeltem, ezért nem volt újdonság öltönyben és nyakkendőben énekelni. Mindig azt viselem, amit akarok. (nevet)

HRM: A stúdióban is hasonlóan kötetlen szoktál lenni: elmondásod szerint most pár dalszöveget ott írtál meg helyben.

SB: Korábban minden dalszöveget befejeztem a stúdióba vonulás előtt, de most muszáj volt tartanom a határidőt, ezért a producer mondta, hogy menjek le mindenképp a stúdióba, függetlenül attól, hogy kész vannak-e a szövegek, ezért lent fejeztem be pár dalszöveget. Odaálltam a mikrofonhoz és elénekeltem azt, ami jött, aztán leültem és leírtam a szövegeket.

HRM: Bob Marlette, a producered sokat segített a dalokban, hogy hova milyen énekdallam illene.

SB: Bobbal sokat beszéltünk arról, hogy melyik számban milyen regiszterben énekeljek, mert olyan magasra tudok menni, amilyen magasra akarok, ugyanakkor tudok mélyen, vagy a középtartományban, és persze tisztán és piszkosan is énekelni. Van, amikor rögtön tudom, mit fogok ráénekelni a zenére, de előfordul, hogy azon filózok, a hangom melyik tartományát kéne használnom, mert annyiféle hangszínem van. A Gun To A Knife Fightban például – aminek a zenéjét Steve Stevens jegyzi – kétféleképpen énekelek, a dal nagy részében nagyon tisztán, szépen és dallamosan, ez rögtön ki is jött belőlem. De a verzéknél egy évig nem tudtam eldönteni, hogyan kéne énekelnem, és ez megőrjített. A vége felé Bobnak támadt egy ötlete, elkezdett így sikítani [Bach itt imitálja a rekedtes ordítást-sikítást – Tomka], úgyhogy nem tehettem mást, mint minél magasabban, őrültebben és hangosabban énekeltem. Egyszerűen nem tudtam visszafogni magamat, mindent bele kellett adnom, amit csak tudtam. Az előző lemezemen, a ’Kicking & Screaming’-en a címadó kórusrésze volt ugyanilyen: kipróbáltam sokféle énekstílust, de csak az működött, ha a lehető legmagasabban és legkeményebben énekeltem. (kacag)

HRM: A Push Awayben például jó magasra mentél, kitoltad a hangodat a határig.

SB: (nagy nevetés) Ha meghallgatok egy Judas Priest-lemezt, szeretem, ha Rob Halford a legfelsőbb tartományát használja, és én kifejezetten várom ezeket a részeket. Ha az én rajongóim is várják a magasakat, akkor a ’Give ’Em Hell’-en sokat kapnak belőle. Nem hiszem, hogy tudnék a Push Awayben hallhatónál magasabbra menni. Már nem leszek fiatalabb, úgyhogy jó érzés még most megőrizni ezeket a momentumokat lemezen.

HRM: Élőben is játszani fogod ezt a dalt? Hogyan tartod karban a hangodat ezekhez a dalokhoz így ötven felé közeledve?

SB: Ezt nem tudom előre megmondani, mert annyira más élőben játszani, mint a stúdióban. A rajongók mindig a kedvenceiket akarják hallani a koncerteken, szóval rajtuk múlik: ha ők szeretnék, akkor igen, el fogom játszani. A hangomat a bel canto nevű skálával tartom formában, ezzel gyakorlok már egy évtizede, így meg tudom őrizni a hangom erejét.

HRM: A ’Give ’Em Hell’-en három gitáros is szerepel, John 5, Steve Stevens és Devin Bronson. Hogyan tudtad mégis a legegységesebb szólólemezedet elkészíteni?

SB: Szerintem ugyanez elmondható a ’Slave To The Grind’-ról is. Ha felrakod azt a lemezt, majd a ’Give ’Em Hell’-t, észreveszed a kettő közti hasonlóságokat. Az emberek nehezen szokták elhinni, de én nagyon direkt és egyértelmű vagyok azzal kapcsolatban, hogy mit csinálok és mihez adom a nevem. (kuncog) Ha a magánéletemben dühösek lesznek rám emberek, csak meghallgatom a lemezeket, úgy érzem, minden rendben lesz, mert ez az, amit szeretek, és folytatni fogom a zenélést és a lemezkészítést, amíg csak tudom.

HRM: A dalszerzést tekintve csoportmunka eredménye a ’Give ’Em Hell’?

SB: Igen, Steve Stevens szállított három számot, John 5 hozta a Temptationt, Duff a Harmony zenéjét írta, Devin Bronson meg én pedig egy rakás számot. De számomra nem olyan fontos az, hogyan születik meg egy lemez, és ki mit csinál rajta. Az a fontos, hogy amikor beteszed a lemezt, és elindítod a lejátszást, az egésznek remekül kell szólnia. Nekem az a dolgom, hogy eljussak odáig, bármi áron.

HRM: A Temptation című dalra is forgattál klipet. A számot elmondásod szerint az inspirálta, hogy leszoktál a piálásról, viszont még mindig érzed a csábítást néha, hogy igyál.

SB: Igen, mert szeretek inni. (hahotázik) Nem volt könnyű lerakni az italt. Sőt, nagyon nehéz volt. Nagyon. A lemez készítése során nem ittam, és mindenki azt mondja, hogy jó lett a végeredmény. Talán pont ezért.

HRM: A videó végén látszódik, hogy a büszkeség szó van a mellkasodra írva. Hogyan kapcsolódik a büszkeség a csábításhoz?

SB: A klip a hét főbűnről szól, amik kísértésbe ejtenek engem. A büszkeség az egyik bűn. Elég súlyos téma, de három klipet forgattunk egy nap alatt, úgyhogy nagyon nem tudtam belemászni a dolgokba: csak ültem a széken és énekeltem. De a rendező, Patrick Fogarty nagyszerű munkát végzett, és elégedett vagyok a végeredménnyel.

HRM: A videóban imádkozol is, és egy kereszt lóg a nyakadban. Vallásosnak tartod magad?

SB: Igen. Néhány élmény megváltoztatta az életemet. Nem könnyű ezekről beszélni, mert egészen bibliaik. A házam, a családom elvesztésére gondolok, amik nagyon rosszul érintettek. [Bach 2011 első napján jelentette be, hogy e lvál feleségétől, Maria Bierktől. Ugyanebben az évben elpusztította házát az Irén hurrikán, többek közt Skid Row mesterszalagokat is megsemmisítve. Bach jelenleg Minnie Gupta modellel jár, akit a Kicking & Screaming és a Temptation klipjeiben is láthattok. – Tomka]

HRM: Az már sokkal jobb élmény lehetett, hogy a lemezen – és a Temptation című dalban és klipjében – régi barátoddal, Duff McKagannel dolgoztál. Hogyan vetted rá, hogy játsszon a lemezen?

SB: Nagyon egyszerűen: megkértem, majd lejött pár nagyszerű ötlettel, ebből lett a Harmony, amiben Duff egyébként gitározik is. A Guns N’ Roses- és a Skid Row-lemezek rajongójaként számomra bámulatosan hangzik ez a dal.

HRM: Első lemezeden (’Angel Down’) pedig Axl Rose vendégszerepelt. Őt is ilyen könnyű volt meggyőzni?

SB: Még mindig le vagyok döbbenve, hogy mindketten igent mondtak arra, hogy szerepeljenek a lemezemen. (hosszan nevet) Megtiszteltelve érzem magam, hogy nemcsak nagyszerű zenészekkel, de a barátaimmal játszhattam.

HRM: Az ’Angel Down’ előtt több mint egy évtizedig nem beszéltél Axllel, de most már jóban vagytok. Hogyan néz ki egy ilyen rocksztár-barátság?

SB: Közeli barátnak tartom, de közben olyan nagy hatalma és befolyása van, hogy bármikor el tud vinni engem előzenekarként turnéra – mint például 2010-ben és 2011-ben –, és ezzel nagyon sokat segít nekem. Ez nagyszerű dolog, ritkán történik ilyesmi a rock and roll iparban. Az pedig már több mint barátság, ha hatalmában áll segíteni a karrieremet.

HRM: Úgy tűnik, kihalófélben vannak az olyan rocksztárok, mint te vagy Axl. A fiatalok már nem kapnak annyi figyelmet, mint az MTV korában, és ha mégis bekerülnek a reflektorfénybe, kiderül, hogy nem olyan érdekes, nagyvolumenű egyéniségek.

SB: Nem tudom, mitől lesz valaki érdekes, más meg unalmas. Csak azt tudom, hogy sok fiatal zenész rosszul méri fel, mennyi munkával jár sikeressé válni a rockzenében. Mindent bele kell adnod, amit tudsz, és még többet is. Sok fiatal nem veszi észre, hogy a rock ’n’ roll milyen ádáz játszma. [Bach az új lemezére is átdolgozott Rock ’n’ Roll Is A Vicious Game című April Wine-dalra utalt – Tomka]

HRM: Te viszont nemcsak a rock and roll világában, hanem különböző műfajokban is kipróbáltad magad. Hogyan indult a Broadway-karriered?

SB: Jason Flom felhívott, aki leszerződtette a Skid Row-t az Atlantic-hoz, amikor még tinédzserek voltunk. Akkor jött ki a Jekyll & Hyde CD az Atlanticnál, és a szerző azt szerette volna, ha egy rocksztár játssza Jekyllt és Hyde-ot. Én pedig elmentem a meghallgatásra, megkaptam a szerepet, és végül négy Broadway-musicalben is játszottam.

HRM: Hogyan készült fel Jézus szerepére a Jézus Krisztus Szupersztárban?

SB: Egy ideje már nem sikítottam olyan magasan, amikor felkértek a szerepre 2002-ben. Néztem Ted Neeley-t a filmverzióban, ahogy olyan szédületesen magasra felmegy, én meg arra gondoltam, hogy „basszus, nekem ezt kell a hét minden napján produkálnom? Ez elképesztő.” Aztán felmelegítettem a hangomat, és végül sikerült megcsinálnom, de sok év után az volt az első alkalom, amikor ilyen magasan énekeltem. Utána pedig úgy maradtam. (nevet)

HRM: Milyen volt Carl Andersonnal énekelni? [Anderson játssza Judas szerepét a filmverzióban is – Tomka]

SB: Elképesztő. Carl egy lenyűgöző énekes és lenyűgöző tehetség, akinek rengeteg energiája van. Ő az egyik legjobb énekes, akit valaha hallottam.

HRM: Melyik a kedvenc dalod a Jézus Krisztus Szupersztárból?

SB: A Heaven On Their Minds. Amit ugye nem is én éneklek, de mindig is akartam. (nevet)

HRM: Tervben vannak újabb Broadway-darabok?

SB: Igen, egy ideje tárgyalok Broadway-emberkékkel, és nagyon közel állok ahhoz, hogy újra csináljak valamit. Megkerestek több szereppel kapcsolatban is, amiket el is vállaltam, de aztán megszűnt a finanszírozás... pedig már nagyon közel álltam ahhoz, hogy kiírjam a honlapomra, hogy gyertek és nézzetek meg ebben a darabban. Nem az a kérdés, hogy fogok-e újra a Broadwayen énekelni, hanem az, hogy mikor.

HRM: Pár éve még terveztél egy country-lemezt is, azzal mi a helyzet?

SB: Semmi. A rock and roll az első szerelmem, arra születtem, hogy úgy énekeljek, mint a ’Give ’Em Hell’-en. Semmi nem fogható ahhoz, amikor a rock and rollt nyomom. Szeretem a countryt is, de nem volt olyan, hogy eldöntöttem: csinálok majd egy country lemezt.

HRM: Közben az önéletrajzodon is dolgozol. A legtöbb rock and roll biográfia ugyanarra a kaptafára készül: sokkal inkább a szexről és a drogról szólnak, és nem a rock and rollról. A tiéd miben fog különbözni ettől a formulától?

SB: Remélem, hogy az enyém több lesz ennél. Persze, ilyesmi is lesz benne, de ha egy könyv pusztán egy dologról szól, az számomra unalmassá válik. Az enyém remélhetőleg nem lesz önismétlő. Szeretnék egy pozitív, felemelő történetet kihozni belőle, ha lehet. Ez egy hatalmas projekt, amin még sokat kell dolgoznom. De már önmagában a képanyag is lenyűgöző.

HRM: Melyik az a sztorid, ami összefoglalja, ki is az a Sebastian Bach?

SB: Fogalmam sincs... annyi mindenen átmentem már. Próbálom nem ismételni magam az interjúkban, de annyit csináltam már, hogy kifogytam a mondanivalóból. (nevet) Elmondtam már mindent; nem neked, hanem a világnak. Rakd fel a fejhallgatód, hallgasd meg a ’Give ’Em Hell’-t, mélyedj el benne, és akkor megtudod, milyen érzés a fejemben – vagy annak poklában – lenni. (nevet)

Készítette: Tomka