Egypercesek #2: Asia (Featuring John Payne), Dynazty, Peter Hammill/Gary Lucas, Beth Hart/Joe Bonamassa, Insomnium

Tovább zakatol az Egypercesek: az elmúlt hónapokban a hallgatás ellenére nem tétlenkedett, mindössze anyagot gyűjtött, ráadásul úgy nézett ki, hogy  Bigfoot doktornak köszönhetően brutális blues-rock mészárlássá válik a júniusi kiadás. Persze ami késik, nem múlik... most pediglen lássuk, hogy miből élünk:

Tudjátok, ki kapja a legtöbb szerzői jogdíjat manapság a zenék után? Featuring és Radio Edit. Amikor John Payne 15 év után elveszítette jól fizető állását, ő is bevette Featuringet a bandába, hogy csurranjon-cseppenjen valami kevéske a régi hírnév után. A Payne-ről levált Asia-tagok elég harmatos anyagot hoztak össze idén, Payne viszont évek óta ígérgeti rajongóinak a "majdénmegmutatom" visszatérő albumot, az 'Americana'-t. De tíz évvel a zseniális 'Silent Nation' után még mindig csak egy feldolgozáslemezzel tudott előrukkolni. Pedig Geoff Downes helyére billentyűsnek a korábban egyébként igen termékeny Erik Norlandert igazolta le. De ő éppen az Original Asia újjáalakulásának évében írt ki magából három albumnyit, egyet magának, egyet nedves feleségének, Lana Lane-nek, egyet pedig a Rocket Scientistnek. Az Asiából kicsapott csipet-csapat azóta persze teljesen kicserélődött. Guthrie Govan helyére két gityós is érkezett, Jeff Kollman és a Paudits Bélára hajazó, tök kopasz Moni Scaria, a tar Chris Slade-et pedig, hogy helyre álljon a hajegyensúly, Jay Schellen váltotta fel a doboknál.

Szóval, ha már feldolgozások, miért épp az angol prog.rock? Talán azért, hogy odaszurkáljon egykori zenésztársainak, illetve a helyébe lépő John Wettonnak, hogy bizony én sem vagyok kisebb muzsikus, mint ti. (De.) Ennek megfelelően a legautentikusabb és ezáltal legunalmasabb dalok a lemezen éppen ezek: az elpoposodó Yes (még a videoklipen is úgy néznek ki, mint a Napoleon Boulevard) It Can Happenje (Steve Howe) és az ELP Lucky Manje (Carl Palmer) szimpla reprodukció. John Wettonnak két szúrkapiszka is jutott, hasonló felfogásban: a King Crimson névadó dala, a Court Of The Crimson King és a UK slágere, a Nothing To Lose. Korábban már kifejtettem, hogy számomra az az értékes feldolgozás, ami hozzátesz az eredetihez. Ebből a szempontból a legkreatívabb az Alan Parsons Project nóta lett. A promó videóban Howard Leese, Jay Schellen, Robin McAuley, Doug Aldrich és Paul Shortino játszanak egy asztalnál a kaszinóban, és feltűnik maga Alan Parsons is, aki személyesen instruálta Payne-t a dal elkészítésekor.

A lemezen az eredeti felvezető instrumentálissal, a Siriusszal együtt játsszák, ez újabb plusz pont. Nagyon tetszett a Jethro Tull Locomotive Breath-je is, bár az eleje igen Radio Ga-Gásra sikeredett. A többi dalválasztás érdekes, a Yeshez hasonlóan nem a nagy korszak dalait hányta kardélre Payne, sokkal inkább a saját világához közelebb álló, már-már pop-rockba hajló kései szerzeményeket. Az ő áthangszerelt változatai aztán még lájtosabbá teszik ezeket a dalokat, ettől viszont nem lesznek lájkosak. Ide már akár befért volna a Video Killed The Radio Star is Geoff Downes korai new wave bandájától, a The Bugglestől, de akkor oda a címben jelzett prog.rock definíció. Tehát én várom továbbra is a nagy durranást, az 'Americana'-t, mert ezek az elpuffogtatott ötletmorzsák nem győztek meg arról, hogy John Payne az Asia nélkül is életképes.

Ez aztán az átalakulás Hölgyeim és Uraim! Nils Molin és társai igazi megújulóknak számítanak, ugyanis a 2009-ben kiadott 'Bring the Thunder' névre keresztelt debütalbum kissé sleaze-s világa után lemezről lemezre mertek változtatni és mindig valami újba belefogni, így jutottak el a negyedik, bivalyerős 'Renatus'-hoz. Szinte teljesen eltűnt a 'Sultans of Sin' keménykötésű, veretes hard rock feelingje, amivel anno lenyűgöztek minket. Nem elégedtek meg az ígéretes, fiatal svéd hard rock banda címmel, hanem bedobtak egy jó adag Erős Pistát, pár doboz energiaitalt és 19-re lapot húzva, felpörgették a tempót, súlyos, szaggatott riffekkel pakolták meg a dalokat. Persze ez vajmi kevés volna, ha nem lennének olyan nagyszerű zenészek, akik ezt első osztályú minőségben tudnák prezentálni. Nils Molin énekes rengetegszer bizonyítja, hogy igazi hangszálbajnok, hihetetlen magasságokba kalauzol el minket, mindezt a megszokottnál sokkal agresszívabb stílusban, azonban a 2012 óta együtt pengető Love Magnusson és Mike Lavér riffjei sodorják elsősorban ezt az anyagot viharosabb, metalosabb vizekre. Szólóik pedig a legnagyobb gitárosokat idézik meg, például a hétperces Salvation középrészében, mintha Michael Romeo örvénylő sweep arpeggiói és tappingjei oldanák fel a masszív riffek által betömörített hangképet. A lemezen további fűszerként megjelennek az Amaranthe zenei világából ismerős elektronikus elemek is a háttérben, ami átemeli a Dynazty muzsikáját a '80-as évekből a 21. századba.

Az albumon ennek ellenére nem sok kiugró nóta van, négy tétel emelkedik ki igazán a tízből, ezek: a Starlight, az Unholy Deterrent, a Salvation és A Divine Comedy. És hogy miért? Igazából utálom magam ismételni, de sajnos itt is befigyelnek olyan gyerekes hibák, mint a változatlanság – nincs lassú nóta, minden szám gyors vagy középtempós –, de ami még rosszabb, hogy sikerült az egész lemezt majdnem egy hangnemben megírni. Ilyenkor azért megkérdőjeleződik bennem az, hogy tényleg kiváló zenészeket hallgatok-e, mert ugyan technikailag mindenki képzett, vannak jó ötletek, de egy ilyen dolgot azért meg kellene hallani. De nem kisebbítem a svédek érdemeit, ez így is egy remek album lett, úgyhogy tessék megvenni, és ronggyá hallgatni!

A Van der Graaf Generator és annak vezére, Peter Hammill nem arról híres, hogy lineáris muzsikát alkotna, és ez most sincs így az egyébként termékeny művész esetében. Ugyanakkor az is igaz, pályafutása alatt kevés olyan album készült, melyen kollaborált valakivel.

Gary Lucas nem ismert név hazánkban. Ez a 61 esztendős amerikai gitáros számtalan szólóalbumot készített, sok filmzenét hozott össze, és Grammy-díjra is jelölték. A kezdés, a Spinning Coin még emészthetőbbnek tűnik a pár akkordos gitárkíséretével, de aztán elszabadul a pokol. Azért visszatér az akusztikus gitár, ilyenkor is nagyszerű dolgokat hallhatunk, de mindig a legváratlanabb pillanatokban becsap valami pusztító dolog.

Nagyon jó kis gitártémákat hallunk, van úgy, hogy bluesos témákat penget a két zenész, de Peter Hammill jellegzetes énekhangja, vokális témái egyértelművé teszik a zene gyökereit. Alkalmanként ilyen témákba is belevisznek disszonáns futamokat, de kérem, Peter Hammill játszik! Jegyezzük meg, erőteljes a gitárhangzás, nem is kicsit. Amikor a különböző hangeffektusokra énekel rá, egy kicsit Jim Morrison jut eszembe, pontosabban a Doors The Celebration Of Lizard műve, ott hallunk hasonló elborult részeket. Nekem valahogy az a hangulat jön be.

Ahogy Hammill többi alkotásánál, itt is erősen javasolt: nyissuk meg elménket, hogy be tudjuk fogadni ezt a nem mindennapi muzsikát, két olyan embertől, akik ugyan nem a rock szupersztárjai, de tehetségük elvitathatatlan.

Tavaly jelent meg a duó második stúdióalbuma, bár ugyan még őszig várni kell a gitáros új lemezére, barátosnőjével karöltve megleptek minket egy amszterdami élő felvétellel. Élőben is hozzák a színvonalat, a hangszerelés sem lett szegényebb, ugyanúgy ülnek a fúvósok, mint a háttérvokalista lányok. Ami az élő felvételek sajátossága, hogy jóval markánsabban szólalnak meg a felvételek, mint a stúdióban. Beth Hart hangja biztos, még érzelmesebb, bátrabban kiengedi, ha éppen dorombolni van kedve ennek a ragadozó nagymacskának. Bonamassára is ugyanez érvényes, még időben sem korlátozza szólóját: szabadjára engedi fantáziáját és az ujjait, ha éppen úgy tartja kedve. Mégsem megy át magamutogatásba, ahogy jó néhány húrnyűvő pályatársa teszi, bár ez a produkció két emberről szól. Igaz, biztos recepthez nyúltak, hiszen a soul és a blues műfaj slágereit vették kézbe, és fazonírozták azokat a saját képükre. A hibalehetőség így a minimálisra csökken, de próbálja valaki utánuk csinálni ilyen színvonalon.

A Paradiso legendás koncertterem, aki számít a műfajban, az fellépett ebben a nem túl nagy helyiségben. Beth Hartnak ismerős a terep, hiszen ugyanitt rögzítette 2005-ben egyik önálló fellépését. A csajszi most is elemében van, a koncert végére ömlik róla a verejték, de nem az erőlködéstől, hanem a játék hevében, és azért ez különbség. Szívét-lelkét kiénekli, miközben Bonamassa most is csuklóból ráz ki bármilyen műfajt. A buli csúcspontja egyértelműen Tina Turner örökzöldje, a Nutbush City Limits. Ekkor már az ülő közönség sem a helyén ül, hanem ott csápol a színpad előtt.

Figyelve ezt a kiváló élő anyagot megint csak szentségelhetünk, hogy mi magyarok már megint miért maradunk ki ennek a két ízig-vérig bluesmuzsikusnak a lehengerlő közös produkciójából.

Az Insomnium azt adja, amit a Dark Tranquillity mostanában már nem tudott: garanciát a minőségre. És persze azt a melankóliában fürösztött, elmúlás-illatú göteborgi metalt, ami nem pusztán egy alműfajt, hanem egy külön bejáratú dallam- és hangulatvilágot is jelent. A dallamos death metal aranykorának lecsengése után beindult Insomnium hiába játssza kvázi védjegyszerűen a stílust, mégis önálló identitást hasított magának epikussá duzzasztott, hömpölygő gitárfolyamaival és markáns ikergitárjátékával. 12 év alatt 6 lemezzel gazdagították a zsánert, és ahogy a 2002-es ’In the Halls of Awaiting’, úgy a ’Shadows of the Dying Sun’ is a hasonszőrű lemezek élbolyában foglal magának helyet.

De ami az Insomnium erénye, az a legnagyobb hátránya is egyben: Werner Herzog természetbe száműzött filmjeinek grandiózusságát elevenítik fel ezek a komótosan ömlő dallamzuhatagok, viszont a megállás nélkül áradó dalok és lemezek könnyedén egymásba folynak. Ami azt illeti, Niilo Sevänenék a 2009-es ’Across the Dark’ óta ugyanazt a lemezt készítik el újra és újra. A korai korongok karcosabb riffelése helyett a nagy ívű melódiákat hangsúlyozzák, és a Katatonia mintájára írt tiszta énektémák is egyre nagyobb terepet nyernek, de ettől az őszi hangulat törékenysége mit sem változott. Az önismétlés náluk azért bocsánatos bűn, mert egy pillanatra sem ment a minőség rovására.

A ’Shadows of the Dying Sun’ annyiban változatosabb, mint elődje, hogy néhány trackben nyíltabban visszakacsintanak a klasszikus riffelősebb göteborgi metalra, illetve még több teret kapnak az Amorphis és a Katatonia dallamait felidéző, tisztára mosott énektémák. A bedurvított és lágyabbra vett részek kontrasztja színezi ki az összes Insomnium-márkajegyet büszkén viselő lemezt, amelynek ékkövét az akusztikus gitárral is kísért, de a black metalt himnikussá dagasztó The River jelenti a klipesített While We Sleep mellett. A 2011-ben csatlakozott Omnium  Gatherum-főnök Markus Vanhala jelenléte érezhető a progresszívebb irányba eltolt dalszerkezeteken és a könnyedebben emészthető melódiavilágon, a végeredmény pedig ha nem is olyan zord, mint az örök favorit ’Since the Day It All Came Down’, de tagadhatatlan brutális és gyönyörű.

A legjobb album a fullasztó nyári kánikula elűzésére.