Humánum, sokk, popularitás: Peter Gabriel - Papp László Budapest Sportaréna, 2014.05.06.

A rockzene klasszikus előadói közül nem egy legendás figura orientálódik az összművészeti törekvések irányába. Természetesen a zene még mindig a fókuszpontban helyezkedik el, fontos mondandójukat vizuális eszközökkel erősítik meg. Roger Waters Pink bőrébe bújva kegyetlen pesszimista előadásokon az épülő Fal mögé rejti szorongásait, elzárva magát közönségétől, Ian Anderson hőse, Gerald Bostock pedig már harmadízben teszi nevetségessé kockatársadalmunkat. Peter Gabriel is szorong, ő azonban valamivel populárisabb eszközökhöz nyúlva állít tükröt a nem igazán jól működő rendszer elé. Bár Rael a Genesis ’Lamb Lies Down On Broadway’ albumáról nem jelent meg, mint ahogy legendás bandáját sem idézte fel az énekes.

Huszonhat év elteltével néztem meg újra élőben őt: noha többször is eljött hozzánk, előzőleg csak egyszer adatott meg, hogy koncerten hallgassam, méghozzá 1988 szeptemberében a Népstadionban. Az Emberi Jogokért szervezett turné alkalmából Sting, Bruce Springsteen, Tracy Chapman, a szenegáli énekes, Youssou N’Dour, hazai részről pedig a Hobo Blues Band társaságában lépett magyar színpadra, már akkor sem először. Nekem az utazó fesztivál fellépői közül ő tetszett a legjobban, nemcsak zenéje, hanem az előadása miatt is. A fent említett téma most is fontos Gabriel számára, hiszen a koncert előtt a kivetítőkön olyan felvételek forogtak, melyeken elnyomott emberek harcoltak jogaikért az utcákon, hol demonstrálva, hol csatázva a karhatalommal.

Fűtött a kíváncsiság, hogy ma is olyan szuggesztív előadó-e Peter Gabriel, mint hosszú évekkel ezelőtt. Noha a maszkos előadások már régen lekerültek a műsorról, a színházi előadás kellékei nem tűntek el a tárházból. Nem előadta, hanem eljátszotta dalait, egyes szerzeményekhez valóságos kis jeleneteket hozott össze. Szólózenéje már kezdettől fogva könnyedebb hangot ütött meg, mint amit a Genesisszel produkált a hetvenes évtized első felében, a 21. században készített produkciói pedig technikai értelemben is haladtak a korral. Érdekes, hogy a hetvenes évek végén egykori bandája is lazított a zenei szigoron.

A koncert bemelegítését két csodás hangú énekesnő (maga Gabriel mutatta be őket a közönségnek), Jennie Abrahamson és Linnea Olsson vállalta magára, akiket később is láthattunk, hiszen az est főhősének kísérőzenekarában ők szolgáltatták a háttérvokált, nem is akárhogy. Jennie vibrafonon, Linnea pedig csellón játszott, így nem szokványos felvezetést hallgathattunk. A két lány hagyományosnak éppen nem mondható produkciója eredményesen teremtett hangulatot a fő attrakcióhoz.

A három részre bontott koncert – először akusztikus blokk, majd slágerek, végül a 'So' album következett – közül az első egy kicsit nehezen indult, az egyik kedvenc nótám ütemeire, a Shock The Monkey-ra helyreállt a rend a színpadon, és a lendület később sem lankadt. Az elektronikus blokk sikerült a legsokkolóbbra, és a ’So’ album élő bemutatója jól ellenpontozta a mennydörgő robajt. Közben pedig képtelen voltam levenni Gabrielről a szemeim, akár a zongora mögött ült az egyik oldalon, vagy a színpad másik felén a szintetizátort kezelte. Amikor középen állva énekelt, még figurázni, bolondozni is volt ereje társaival. 

Apropó, társak: Gabriel azokat a kollégákat szedte össze erre a turnéra, akikkel együtt készítette azt a bizonyos ’So’ albumot 1986-ban, amellyel a szupersztárok közé emelkedett. Manu Katché diktálta a ritmust, David Sancious pengette gitárját, nyomkodta a billentyűket, még harmonikázott is, a másik David, Rhodes „csak” gitározott, és természetesen Tony Levin kezelte a basszusgitárt. Ő legalább akkora név, mint főhősünk, és a frontemberhez hasonló dózisú ovációt kapott, amikor színpadra lépett. A kezdettől fogva jó megszólalás mellett a zenekar tökéletes teljesítményt nyújtott, Peter Gabriel hangját néha erőtlennek éreztem, azonban a produkció így is kerek volt. A látványos fénytechnika szokatlan eleme a kerekeken guruló, emberi erő által mozgatott lámpatestek voltak, melyek gyűrűjében zajlottak az események.

És aztán jött a ’So’ album, a „desszert’, ahogy Gabriel fogalmazott a koncertet felvezető kis expozéjában. Emlékszem, szinte naponta csendült fel a rádióban a Sledgehammer, a Big Time, vagy a Kate Bush-sal előadott ballada, a Don’t Give Up. Ezt most Jennie-vel prezentálták, és kiválóan sikerült azzal a torokszorító kis színnel együtt, amit ketten adtak elő a nóta alatt. Bár ízig-vérig popnóták, szerettem őket, a karcosság, a hangszerelés elárulta: ez nem műanyag termék… Az album azonban progresszív jegyekben kezdődik: a Red Rain gazdag hangszerelése, nagy ívű refrénje nem a popularitás irányába mutat. Az anyag többi része lehet, hogy a nagy tömegek felé fordul, bár meditatív témák is helyet kaptak, ilyen a Mercy Street vagy a What Do We’re Told, ez utóbbi még nyomasztó is ráadásul, amire a fényjátékok egy lapáttal még rá is tettek. Gabriel nem csak szórakoztat.

Érdekes, a zsűri jól ismerte az albumot, és szerette is azt, a halkabb részeknél sem unatkoztak. A legnagyobbat a már említett három rádiósláger szólt, de ebben nem volt semmi meglepő. Jó volt látni felülről, ahogy a küzdőtér közönsége beindult a Sledgehammerre és a Big Time-ra. Az albumot záró Laurie Anderson-szerzemény, a This Is The Picture sem az a zene, ami nyugtatólag hat a lelkekre. A lemezből ugyan rengeteg példányt eladtak, egyben meghallgatva mégsem hangzik annyira populárisnak, élőben még erősebb a hatása.

A buli befejezéséül nem kettő, hanem három szerzeményt játszott el Gabriel. Először csak Tony Levin kísérte vissza a színpadra, és együtt adták elő első szólólemezének záródalát, a Here Comes The Floodot. A The Tower That Ate People végén tényleg leszállt egy torony a szinte végig mozgó lámpatornyok sűrűjében, és elemésztette az énekest. Mi mással is zárult volna a koncert, mint a dél-afrikai polgárjogi harcos, Steven Biko emlékére írt protest dallal. Ez a lassú, monoton segélykiáltás keretbe foglalta a majd két és fél órás előadást, és a színpadról egyenként lesétáló muzsikusok otthagytak egy kis humánumot a közönségnek, vigyék haza, legyenek gazdagabbak vele.

Ez a veterán énekes 2014-ben is tud fontosat mondani az embereknek, és teszi mindezt úgy, hogy már régóta nem állt elő új szerzeményekkel. A világ egyre kegyetlenebb irányba történő elmozdulása is az ő malmára hajtja a vizet. Tevékenységét talán azzal a hasonlattal lehetne jellemezni, mint amikor egy gyufaszál sodródik a tenger tajtékzó hullámain: jöhetnek bármekkora lökések, akkor is fennmarad a víz felszínén.

Setlist:

O But / Come Talk To Me / Shock The Monkey / Family Snapshot / Digging In The Dirt / Secret World / The Family And The Fishing Net / No Self Control / Solsbury Hill / Why Don't You Show Yourself / Red Rain / Sledgehammer / Don't Give Up / That Voice Again / Mercy Street / Big Time / We Do What We're Told (Milgram's 37) / This Is The Picture (Excellent Birds) / In Your Eyes /// Here Comes The Flood / The Tower That Ate People / Biko

Szerző: Bigfoot
Képek: Török Hajni
Köszönet a LiveNationnek!