Rudán Joe 50: "5 óra rock and roll az éjszakában" - Club 202, 2014.03.08.

Több mint félszáz év… Mennyivel autentikusabbak Dusán szavai, mintha csak idebiggyesztenénk egy 50-es számot. Miért több? Főhősünk pontosan kilenc hónappal van túl a félszázon, és ennyi időbe telt a március 8-i koncertet kihordania. Hosszú és nehéz szülés, ám a végeredményről mindent elmond a hasonlat: ha Kalapács Józsi 2012-es fenomenális születésnapi bulija „Félszáz Év Totál – 30 Év Metál” névre hallgatott, akkor Joe-é a „Félszáz Év Totál – 30 Év Rock And Roll”.

50 év után már van mire visszatekinteni. Joe-ra ez különösen igaz, hiszen nehezen találnánk a pályáján passzivitásba hajló éveket. Sőt nagyrészt két vagy több fronton is helytállt a Grifftől és a Codától, a Pokolgépen, P.Mobilon, Mobilmánián, újabban a Dinamiton keresztül egészen az akusztikus projektekig, színházig és rockoperákig. Tette mindezt Budapest és Kozármisleny között ingázva, és bizony nem mitózissal osztódva ért el mindenhova. Az utóbbi évek tendenciája szerint Joe inkább kifele mozgott a zenekarokból, de más előzmény is akadt, amiért szkeptikusan álltam hozzá az esthez. Elnézve a flyereket belém nyilallt a kérdés, hogy egy előzetesen 24 vendégzenésszel (előre is elnézést, hogy meg sem próbálom majd a felállások összes verzióját felsorolni) tervezett, több mint 5 órás estet lehetséges-e egyáltalán kézben tartani, anélkül hogy az egy cirkuszra hasonlítson. Nos lehetséges, pedig a „Rudán-lista” nemcsak a koncert előtti napokban, hanem még az est kellős közepén is módosult. A kiváló szervezésért minden elismerésem.

Az ünnepeltet verssel köszönteni stílusos megoldás. Ezt rögtön a buli legelején meg is tette Csalami Csaba, aki ceremóniamesterként talpraesetten vezényelte le az egész programot. Ám a Csalami-szerzemény mellett az ’Én ez vagyok’ introjának rögzített Vadlúd voltam című vers is elhangzott Áprily Lajos tollából, mely előremutatóan foglalta keretbe a koncertet. Intellektualitásban tobzódva csendültek fel az első dallamok, és nem is veszett el a kultúrest jelleg. Gyakorlatilag sikerült fordított időrendben előadni Haydn Búcsúszimfóniáját, a kétfős ének-gitár párosítástól egészen az össznépi ünnepélyig jutva. Ennek megfelelően akusztikus finomságok nyitották a sort, melyek előadásában Tóth László volt Joe állandó segítsége. Két zenész, egy akusztikus gitár, egy csörgődob, és egy harcedzett torok, már ez is elég lett volna, de még csak az ízelítőnél, kezdeti pötyögésnél tartottunk. A Coda gitárosa nemcsak az első, hanem a harmadik és az ötödik blokkban is remekül feltalálta magát, legyen szó akár az akusztikusra áthangszerelt, akár a zúzós hard rock dalokról. A műsor alapját a Led Zeppelin és a Deep Purple klasszikusai képezték, ám a társaság nem ragadt le ’73-ban a Purple örökzöldek felidézésekor, hanem előkerültek a Coverdale-éra, valamint a Whitesnake kihagyhatatlan dalai is. Bár tőlük nem játszottak, sikerült a Jethro Tull szellemét is megidézni Makovics Dénes üdítő fuvolajátékával, nemcsak a Kansas-dalban, hanem például a When a Blind Man Criesban is. A Purple balladája már két gitárral szólt, színpadra lépett a fiatal Buzási Vendel is. Elképesztő, hogy mekkorát üt egy pengetős-fafúvós párosítás, ám a fuvola mellett még egy szopránszaxofon is előkerült a Daczi Zsolt emlékének is szentelt Ébredésben.

Rudán Joe Akusztik (vendégekkel):

Ain’t No Sunshine When She’s Gone  (Bill Whithers) / Give Me All Your Love Tonight (Whitesnake) / Sail Away (Deep Purple) / Dust In The Wind (Kansas) / When a Blind Man Cries (Deep Purple) / Ébredés (Daczi Zsolt) / The House of The Rising Sun (Animals)

Változások az utolsó pillanatokban, na ez az, amitől frászt kap az ember. Márpedig a második és a harmadik blokkban volt bőven. Élek a gyanúval, hogy Kukovecz Gábor és Tóth Attila is az új Codával, vagy az Akusztikával léptek volna fel, hiszen Pokolgép dalok is terítékre kerültek, sajnos azonban egyikük sem tudott jelen lenni. Ahogy arra később fény derült, az Akusztika is úgy állt össze erre a bulira, hogy külön-külön is hivatalosak voltak a tagok a koncertre, gondoljunk csak a Dinamit gitárosára, Szűcs Antal Gáborra. Ha meg mindenki megvan, miért ne csapnának bele. Sőt még a tervezett zenészlétszámot is sikerült überelni, ugyanis meglepetésként a két volt kormorános Örökség-tag, Mr. Basary és Tóth Reni is beugrottak a Záróversbe. Egy másik méltán népszerű Kormorán-dal, a Kell még egy szó mellett egyébként a Kalapács-érás Pokolgép alapművei alkották a második blokkot.

A hangulatot pedig csak fokozta a két József, akik határtalan jókedvvel adták elő a dalokat. Még a számok közt eltelt idő sem volt hiábavaló, amikor Kalapács Józsi szómenésekkel szórakoztatta a nagyérdeműt. Úgy tolta a rizsát, hogy Seherezádé produkciója ahhoz képest semmi. De szakadjunk el a prózától! Számomra az az Akusztika védjegye, hogy képes megszólaltatni Kalapács-, Omen-, és Pokolgép-dalokat – akár speed-metal himnuszokat is – akusztikusra áthangszerelve. Mindezt – akárcsak a Helloween az ’Unarmed’-on – formabontóan, a dalokat teljes újragondolva. Ha már speed metal, nézzük mit műveltek a Gépindulóval. Egy nagyon laza előadásmódot kell elképzelni, (most már) dobbal és basszussal, zongorával és hegedűvel színesítve. Ezt pedig Szűcs Antal Gábor Závoti Zoltánnal karöltve cizellálja elképesztő dallamokkal, meg némi latinos ízzel. És igen, működik! Így leírva bármilyen hihetetlen is. A csúcspontot mindenképpen a Mindhalálig Rock and Roll jelentette. Egy westernes zongoraakkordokkal tarkított bevezető után, teljesen új maskarában szólalt meg a dal. Egy ilyen kötetlen produkcióban pedig még egy a Burnből, a Breaking The Lawból valamint a Zöld a Bíbor és a Feketéből összekovácsolt akusztikus medley is befért a szám közepére.

Kalapács és az Akusztika:

Gépinduló (Pokolgép) / Kell még egy szó (Kormorán) / A háború gyermeke (Pokolgép) / Itt és most (Pokolgép) / Záróvers (Kormorán) / Ítélet helyett (Pokolgép) / Mindhalálig Rock and Roll (Pokolgép) / A jel (Pokolgép)

Egy terjedelmesebb koncertnek megfelelő idő elteltével, két órával a kezdés után hol volt még a vége? Csak itt kezdődött el a szó szoros értelmében vett rock koncert. A Coda bárdistája immár elektromos gitárra váltott, hogy Matus Péter dobossal és Gyenes Attila basszusgitárossal szolgáltassák az alapokat, számos vendéggel egyetemben. Az akusztikus blokkokat követően Joe a Codával olyan brit hard rock legendák emblematikus dalaiba kezdett, mint a Deep Purple, a Whitesnake vagy a Bad Company, de bőven maradt még Led Zeppelin is a tarsolyban, amit az ötödik blokkra tartogattak. A kevés saját dal miatt támadhatott volna a hallgatóságban némi tribute-érzet. De Joe mellett Tóth László is gondoskodott róla, hogy a produkció kategóriákkal feljebb legyen egy átlag coverband szintjénél. A Coda gitárosának játékából sugárzó életerő még a meghülyülése előtti Ritchie Blackmore-t idézte.

Az esti továbbképzés rocktörténelemből még az új dalokkal is folytatódott, melyekben nem nehéz felfedezni a ’Burn’ és Coverdale múltidéző hatásait. A lemezbemutatóhoz elérkezve A Néma dal hangzott el elsőként élőben az ’Én ez vagyok’-ról. A Mobilmánia két volt gitárosa, Szentkirályi Jani és Vámos Zsolt révén, pedig akár folytatódhatott volna a blokk az újabb szerzemények vonalán, ám Mobilmánia-számok helyett, a ’80-as évekbe repültünk vissza. Ha már ennyi angol hard rockot hallhattunk, a magyar se maradjon már ki. A magyar rocktörténet egyik legnagyobb alkotását, A Zöld, a Bíbor és a Feketét két P.Mobil-őskövület, a Menj tovább és a Miskolc foglalta keretbe, Szentkirályi Jani saját fazonjára szabott ízes szólóival megspékelve. Ezt követően Vámos Zsolt is színpadra lépett, aki A nagy vonatrablást követte el. Na nem kell itten semmi deliktumra gondolni, a végeredmény egy új nóta lett. Zsoltot a poszt-Rainbow-stílusa, tekerős keleties szólói és a misztikus gitártémái miatt már a Mobilmániában is az egyik legértékesebb zenésznek tartottam. Mindezen jó szokásait pedig az ’Én ez vagyok’-on is megtartotta. Végül ejtsünk szót a blokkot záró Csibéről és Nagy Dávidról, akik szintén egy új szám bemutatásába szálltak be. Címadóként és a szövege miatt is valószínűleg ez a dal áll legközelebb Joe-hoz, így előkelő helyre került, a koncert közepén.

Rudán Joe’s New Coda:

Black Night (Deep Purple) / Tobacco Road / Here I Go Again (Whitesnake) / Ready For Love (Bad Company) / Demon’s Eye (Deep Purple) / Woman From Tokyo (Deep Purple) / Néma dal / Menj tovább (P.Mobil) / A Zöld, a Bíbor és a Fekete (P.Box) / Miskolc (P.Mobil) / Hol van a szó? (Pokolgép)/ A nagy vonatrablás / Én ez vagyok

A P.Mobil-számok után újra magyar hard rock riffeket kezdtek árasztani a hangfalak, ám előtte a Club 202 is felköszöntötte Joe-t. Ezt követően a Dinamit adott egy amolyan premier előtti exkluzív ízelítőt, hiszen az új énekes bemutatkozása eredetileg március 15-re lett tervezve. Azért valljuk be, Joe átigazolása sűrű hakniszagot árasztott, ám a koncert alapján van létjogosultsága a dolognak. Úgy tűnik, sikerült felkavarni a vizet a Dinamit háza táján, hiszen új album is készül. Élőben pedig Joe-val feltűnően dinamikus és energikus a kiállás, mert hát mégiscsak két erélyes rocktorok tolja az ember képébe a refréneket. A versszakokon pedig testvériesen osztozott Joe és Kálmán Gyuri.

 Az Én ez vagyok után egy újabb öndefiníció hangzott el az ünnepelt részéről: Dinamit a vérem. A két énekest részben a hangosítás is előtérbe helyezte, mivel Zselenc Lászlót, és a billentyűket bűvölő Jankai Bélát nem nagyon lehetett hallani. A lüktető Dzsungelharc után pedig a Dinamit-életmű legprolibb slágerével záródott a rövidke blokk, a már fáradó közönség legnagyobb örömére.

Dinamit:

Dinamit a vérem / Tűz van / Dzsungelharc / Tinédzserdal

Az ötödik blokkban pedig jött a nagy beteljesedés, egy igazi „gruppenprodukció” keretei között, vagyis játszott itt aztán mindenki mindenkivel. Az alapfelállást Szkladányi András, Hirleman Bertalan, ifj. Tornóczky Ferenc és Makovics Dénes alkották, de azért itt az utolsó blokkban is akadt csűrés-csavarás. Makovics Dénes a szaxofon és a fuvola után ezúttal éppen a zongorázott, elképesztően sokoldalú figura. Tornóczky Ferencnek pedig, aki egy évtizedet húzott le a Mobilban, Póka-tanítvány lévén nem okoztak gondot a Zeppelin-nóták. Előkerült egy újabb fúvós hangszer is, amikor a vendég Nagy György András csillogtatta meg harmonikatudását az eredetileg Willie Dixon által játszott Bring It On Home-ban. Az egyik legnagyobbat a két Purple-ballada, a Mistreated és a Soldier of Fortune szólt.

Joe pedig még mindig derekasan állta a sarat. Nyilván már nem úgy okádja a tüzet, mint mondjuk az ’Adj új erőt’ lemezen, és elvétve akadt egy-egy elcsúszott hang, de ezeket a nótákat az évek haladtával élőben még Gillan és Plant sem tudták úgy reprodukálni, ahogy lemezen szóltak. Talán nem is kell. Azért gondoljunk bele, 50 fölött egy 5 órás koncertet lenyomni úgy, hogy sikerüljön hozni a tipikus plantes orrhangot és Gillan-sikolyokat, emberfeletti teljesítmény. Ám a gitárosok is kitettek magukért. Nagy örömömre a Coda-lemezről is válogatott Joe, így a Kopott ház is műsorra került, és színpadra lépett Sipeki Zoltán gitáros. Végül a Stairway To Heaven-Smoke On The Water kettős remek alkalmat szolgáltatott, a Sipeki-Tornóczky-Tóth triónak, hogy remekbeszabott szólókkal, emelkedett hangulatban záruljon a koncert. A végjáték hangulatában talán csak ahhoz a Purple koncerthez fogható, amikor a Royal Albert Hallban Dioval és szimfonikusokkal felturbózva szólt a riffek riffje hosszú perceken át.

„Tutti”:

Good Times Bad Times (Led Zeppelin) / Bring It On Home (Led Zeppelin) / Highway Star (Deep Purple) / Mistreated (Deep Purple) / Soldier of Fortune (Deep Purple) / Rock And Roll (Led Zeppelin) / Kopott ház (Coda) / Strange Kind of Woman (Deep Purple) / Stairway To Heaven (Led Zeppelin) / Smoke On The Water (Deep Purple)

Akár egy hazai fesztivál napi műsorának is beillett volna a program, csakhogy sokkal igényesebbre sikerült. Hatalmas munka lehetett az egészet kigondolni, végigpróbálni, leszervezni, összehangolni, úgyhogy még egyszer gratula a szervezésért. Még a látványra is sikerült nagy gondot fordítani, ami az igényesen belőtt fényekkel és a LED-es világítással kimondottan profira sikeredett. Végül, de nem utolsósorban egy kegyetlen jó setlistet hallhattunk, ami így utólag visszaolvasva is elképesztő. Még úgy is, hogy azért jó pár meghatározó lemezt tudunk sorolni, amiről egy dal sem hangzott el: a ’Vedd el, ami jár’-tól a ’Pokoli mesék’-ig, a ’Kutyából szalonná’-tól a Mobilmánia két korongjáig, de ott van a Remo-Rudán Band albuma is, mely az imént soroltakkal együtt Joe munkásságát minősíti. Kiválóan sikerült érzékeltetni a szubjektív időérzékelés jelenségét is, mert igen hamar elrepült ez az 5 óra, és csak a végén vette észre az ember, hogy a végkimerülés határán van. Egy emberen nem látszott ebből semmi: ő Rudán Joe, aki egy rövid pihenő után lent is termett egy jó hangulatú beszélgetéssel egybekötött dedikálásra. Ez egyébként eredetileg nőnapi a meglepetésnek lett meghirdetve, de természetesen hamar uniszex jelleget öltött a dolog. Az ötvenes évfordulókat nyilván átjárja némi elégikus hangulat is. De legyen ez az est inkább egy új korszak kezdete, mint vég, pontosan ahogy azt Joe is megénekelte az új lemezén: „Vár az út, a hosszú út…”

Szerző: Csemény
Képek: T T
Galéria ITT.