"A jövő zenéje": Avenged Sevenfold, Five Finger Death Punch, Avatar - Stadthalle, Bécs, 2013.11.22.

írta Bazsa | 2014.01.11.

Akármennyire is nehezünkre eshet, szembe kell néznünk a tényekkel: nagy valószínűség szerint a következő 5-10 éven belül a rock/metal színtér olyan alapvető átalakulásának lehetünk majd tanúi, amilyenre évtizedek óta nem volt példa. Lassan-lassan ugyanis eljön az ideje annak, amikor a műfaj nagy öregei, a korszakváltók, a műfajteremtők, a rockzenéről alkotott általános képünket mind a mai napig döntően meghatározó, és a legnagyobb tömegeket megmozgató zenekarok pontot tesznek pályafutásuk végére, átadva ezzel a helyet az újaknak, a fiatalabbaknak.

Nem vitás, hogy a szükségszerű generációváltás küszöbén állunk, a fordulat pedig azért lesz radikális, mert nem csupán stílusok vagy divatok cserélődnek le, hanem a legnagyobbak, hogy őket aztán a jövő legnagyobbjai kövessék. És hogy ki lép majd a Metallica, az Iron Maiden, a Guns N’ Roses, a Black Sabbath, az AC/DC és a többiek helyébe? Ezt ma még nagyon nehéz megítélni. Időbe telik, mire végleges választ kapunk erre a kérdésre, afelől azonban nincs kétség, hogy a kaliforniai Avenged Sevenfold bizony ott van a legesélyesebbek között.

Az áttörést jelentő 2005-ös ’City of Evil’, illetve az azt követő ’Avenged Sevenfold’ és a ’Nightmare’ lemezeken közérthetőség, változatosság, érzékeny zeneiség keveredik össze a durvább fémzenék keménységével, temperamentumával, és bámulatos egyéni teljesítményekkel – ez az oka annak, hogy egyszerre voltak képesek megnyerni maguknak az underground és mainstream színtér közönségét. Népszerűségükre pedig nincs is jobb példa annál, hogy bár a szeptemberben piacra dobott ’Hail To The King’ egyértelmű visszalépést jelent a korábbiakban jellemző kreativitás terén, a lemez még így is 160.000 példányban kelt el már a megjelenés hetében. Mindezek mellett hazájukban rendre elképesztő tömegek előtt játszanak, és a december elején befejeződött – számos helyszínen teltházas – arénaturné alapján úgy tűnik, hogy végre az eddig még mindig kissé idegen terepnek számító Európát is sikerült meghódítaniuk. Synyster Gatesék korábban viszonylag ritkán, csak nagyobb fesztiválok, illetve elsősorban a nyugati régióra koncentráló turnék alkalmával ruccantak át az öreg kontinensre, vagyis épp itt volt már az ideje egy alaposabb körútnak. És Magyarország ugyan kimaradt a szórásból – nem mintha ez bárkit meglepett volna –, szerencsére nem kellett olyan messzire mennünk, hogy végre mi is elcsíphessük a csapatot.

A 2011 óta inaktív Disturbed frontemberének új industrial metal zenekara, a Device szinte az utolsó pillanatban visszamondta a teljes körutat, ami a februárban megjelent és meglehetősen laposra sikerült debütáló lemez ismeretében nem is akkora baj, bár David Draiman miatt azért kétségtelenül izgalmas lett volna látni őket. Helyettük egy viszonylag ismeretlen svéd zenekar, az Avatar ugrott be. Menetelős lüktetésű, kissé groteszk zenéjükről leginkább a honfitárs Deathstars juthatott az ember eszébe, olykor egy-egy emlékezetesebb téma is felbukkant, és a lendület is szimpatikus volt, amivel odatették magukat. Bár a hangszeres szekció is nagy vehemenciával nyomult, a szemeket főleg az Alice Coopert, Marilyn Mansont, és A holló Eric Dravenjét egyszerre megidéző Johannes Eckerström énekes vonzotta. Persze nem lehetett halálosan komolyan venni sem őt magát, sem pedig a performanszot, amit művelt, de valószínűleg nem is ez volt a cél. A közönség a noname nyitózenekaroknál megszokott mérsékelt érdeklődéssel hallgatta a zenekar nagyjából húsz perces műsorát, amit viszonylag szórakoztatóan sikerült elővezetniük, így néhány rajongót bizonyára szereztek maguknak.

Hogy az Egyesült Államokban már hatalmas sztárzenekarnak számító, de már itt Európában is egyre felkapottabb Five Finger Death Punch pontosan mitől akkora durranás, az számomra nem teljesen világos, hiszen efféle riffközpontú groove metal csapatból millió és egy szaladgál szerte a világon. Nincsen bennük semmi rendkívül, és bár vitán felül értenek ahhoz, hogyan kell rendesen arcon baszni az embert, dalaik összességében messze nem olyan kiemelkedőek, hogy a megkülönböztetett figyelem indokolt legyen.

A szkeptikusabbak abban bízhattak, hogy a zenekar erényei élőben érvényesülnek majd igazán, és az agyleszakító erő, a stenkkel-döggel teli előadás felülírja majd a dalszerzés terén tapasztalható hiányosságokat. De nem így történt. A dolog alapjaiban már a hangzással el volt szúrva, ugyanis lényegesen rosszabbul szóltak, mint az őket megelőző Avatar. A nagy hangerő, a mellbe vágó lábdob és basszus, valamint a telt gitársound ennél a zenénél alapkövetelmény – és mindezekből lényegében semmi sem valósult meg. Emellett pedig mintha maga a zenekar sem lett volna csúcsformában, mert hiba nélkül játszottak ugyan, de abból a bizonyos – feltételezett – energiából egyszerűen semmi sem jött át. Márpedig ezeket a dalokat leginkább a bennük rejlő intenzitás vihette volna el a hátán.

A koncert tehát egyértelműen csalódást okozott, de persze közel sem volt használhatatlan. Tény, hogy Ivan Moody piszkosul ért ahhoz, hogyan kell fogós énektémákat írni (függetlenül attól, hogy ehhez a tiszta hangját használja, vagy hörgő-morgó üzemmódba kapcsol), az Under And Over It, a Hard To See, vagy a Lift Me Up refrénjei például úgy másznak bele az ember fülébe, hogy még erőszakkal sem lehet őket kiirtani onnan. A zenekar kiállása, a félelmetes erőt sugárzó színpadkép, meg az egész koncepció nagyon rendben van, a cseppet sem burkolt hazafiasság pedig külön megkapó és hatásos – valószínűleg éppen ez az, amiért a nemzeti öntudatukról messze földön híres amerikaiak zabálják ezt a csapatot.

Engem abszolút nem győzött meg a produkció, a népes és lelkes rajongótábor azonban erről egészen máshogy vélekedett, és kitörő örömmel fogadtak minden egyes dalt, vagyis összességében mégiscsak remek ötlet volt az A7X részéről, hogy a Five Fingert hozzák el magukkal erre a turnéra. És a szakmai szempontoktól teljesen függetlenül azért akárhogy is nézzük, felemelő érzés részese lenni a zenekarvezető Báthory Zoli sikerének, különösen akkor, ha ezt a saját szemével látja az ember.

Setlist:

Under And Over It / Burn It Down / Hard To See / Lift Me Up / Bad Company (Bad Company cover) / Burn MF / Coming Down / Never Enough / Far From Home / The Bleeding

Mire lehullt az átszerelés alatt a színpadot eltakaró A7X-logós vászon, gyakorlatilag dugig megtelt a Stadthalle, tinédzserekkel és veterán arcokkal egyaránt – köztük a magyar zenész-szakma több elismert képviselőjével –, ami szintén jelzi, hogy az Avenged Sevenfold mennyire fontos tagja az új rock/metal-generációnak. A fiatalok között ugyanis alig akad olyan zenekar, amelyik ekkora (és ennyire sokszínű) közönséget tudhatna maga mögött. A csapat iránti lelkesedésről pedig mindent elárul, hogy az intrót követő Sheperd of Fire egy pillanat alatt megőrjítette a nézőteret. A Critical Acclaim csak olaj volt a tűzre, méghozzá a szó minden értelmében: az ’Avenged Sevenfold’ lemez slágerének nyitó gitártémáját egy emberként üvöltötték az egybegyűltek Synyster Gatesszel, majd a beindulástól hatalmas lángoszlopok lepték el a színpadot, de még a háttérvászon helyett felhúzott óriási denevérszárnyas koponya (ismertebb nevén: deathbat) is tüzet lövellt ki magából. Az elképesztő hangulat és az elképesztő látvány ugyanakkor nem tudta teljes mértékben feledtetni a hangzás hiányosságait, melynek legfájóbb pontja az ideálisnál lényegesen halkabbra kevert ének volt. Márpedig nehezen vonható kétségbe, hogy M. Shadows a kortárs metalszíntér egyik legjobb és legkarakteresebb énekese, hihetetlen dolgokra képes a hangjával, így szerepe a zenekar teljes arculatát tekintve is kulcsfontosságú. A harmadikként eljátszott Welcome To The Family előtt azonban kiderült, hogy mi áll a dolog hátterében: Shadows valamilyen betegséget szedett össze, ami annyira kicsinálta a hangját, hogy még a koncert lefújása is felmerült. Szerencsére ez nem történt meg, és bár a nehezebb dallamoknál érezni lehetett rajta az erőlködést, és helyenként úgy tűnt, hogy minden küzdelem ellenére sem lesz képes végignyomni a bulit. Messze nem volt tehát csúcsformában, de még így is iszonyatosan jól énekelt; hiába, ennek a fickónak aranyból van a torka, frontemberként pedig meg sem látszott rajta, hogy valami nincs rendben.

Vagyis még így sem ő volt a zenekar gyenge pontja, hanem – ahogy az várható volt – a hosszú huzavona után nemrég állandó taggá vált Arin Ilejay. A 26 éves dobosnak ugyebár alapvetően sem volt könnyű dolga, hiszen posztját korábban olyan zsenik töltötték be, mint a rendkívül fiatalon elhunyt Jimmy ’The Rev’ Sullivan (aki a zenekar egyik fő dalszerzője is volt egyben), illetve Mike Portnoy, aki köztudottan napjaink egyik legjobb dobosa. Technikai tudásával még csak nem is lett volna akkora gond, hiszen nagyjából tudta hozni a lemezeken hallható témákat, játéka azonban karakter nélküli, színtelen, szagtalan, erőtlen, lomha, és sokkal, de sokkal éretlenebb annál, mint amit ez a produkció megkövetel. Arin lendület és erő tekintetében érezhetően visszahúzza a zenekart, valószínűleg ennek köszönhető, hogy a koncertteljesítmény ha nem is messze, de mégiscsak elmaradt attól, amit előzetesen vártunk. Ütött persze, de nem akkorát, mint kellett volna, és ez az ő felelőssége.

Hiba volna azonban a kreativitás megrekedését is az ő nyakába varrni, szegénynek nem sok köze volt ahhoz, hogy a ’Hail To The King’ szinte teljesen hasznavehetetlenre sikerült. A friss anyagról összesen öt dalt vettek be a turnéprogramba, melyből – gyaníthatóan Shadows hangjának kímélése érdekében – itt kihagyták a Metallica Sad But True-ját egy az egyben lenyúló This Means Wart és a Requiemet – nem mintha nagy kár lett volna értük. A maradék három pedig nagyjából le is fedi a lemez értékelhető részét: a már említett Sheperd of Fire és a Doing Time egész jól működött, a címadóról pedig lehetett ugyan sejteni, hogy hatalmas koncertsláger lesz, de hogy nagyobbat fog ütni az olyan favoritoknál, mint az első számú közönségkedvenc Nightmare, az Afterlife, vagy a Bat Country, azt azért nem gondoltam volna. A ’Nightmare’ fél-lírai Buried Alive-ja szintén a csúcspontok közé tartozott, és nem csupán azért, mert ez a rendkívül jól felépített dal alapjáraton is rendkívül hatásos, hanem mert a páratlan tehetségű Synyster Gates briliáns dolgokat gitározott össze benne; mindezt pedig a középrésztől szinte teljes egészében lángokba borult színpad nem mindennapi látványa koronázta meg. Az egyes dalokhoz tökéletesen illeszkedő, kreatívan megtervezett fény- és pirotechnika egyébként végig vérlázítóan profi volt, de ennél a dalnál aztán tényleg elállt az ember lélegzete.

A setlisten azonban lehetett volna még mit dolgozni; sajnos jó néhány sláger kimaradt a műsorból, volt viszont pár töltelékdal, mint például a lemezen kuriózumnak számító, élőben viszont meglehetősen unalmas Fiction. Különleges helyet foglal el az életműben, ez vitathatatlan (hiszen Jimmy Sullivan utolsó daláról van szó, amit közvetlenül a halála előtt fejezett be), azt a hatást azonban mégsem érte el, amit a mostani programból száműzött So Far Away-nek valószínűleg sikerült volna. De a korai évekből előkapott Chapter Four sem tartozik éppen a zenekar legjobbjai közé, főleg, hogy már az efféle régiségek között is akadnak sokkal fantáziadúsabb darabok, gondoljunk akár a Second Heartbeatre, vagy a zárásként – iszonyatos mennyiségű és elképesztően látványos pirotechnika bevetésével – előadott Unholy Confessions-re. És Synyster Gates szólóblokkja is inkább csak húzta az időt, mint hogy hozzátett volna valamit a koncerthez. Nagy kár, hiszen egy fantasztikus gitárosról beszélünk, de egyrészt nem is igazán erőltette meg magát, másrészt bő tíz percet még a legnagyobbak is csak ritkán tudnak úgy kitölteni, hogy az végig izgalmas legyen.

Először láttam élőben az Avenged Sevenfoldot, és bár a zenekar kiemelkedő életművét némileg beárnyékoló ’Hail To The King’, valamint az említett dobos-problémák miatt egy kicsit azért fáj a szívem, hogy ez nem 2-3 évvel ezelőtt, vagy még korábban történt meg, biztos vagyok benne, hogy nem most találkoztunk utoljára. Ahogy afelől se legyenek kétségeink, hogy sokat fogunk még hallani erről a csapatról, de hogy végül tényleg ők lesznek-e azok, akik átveszik majd a rockzene jelenlegi ikonjainak helyét, az még a jövő zenéje.

Setlist:

Sheperd Of Fire / Critical Acclaim / Welcome To The Family / Hail To The King / Doing Time / Buried Alive / Fiction / Nightmare / Afterlife / Synyster Gates gitárszóló / Chapter Four / Bat Country // Unholy Confessions

Szerző: Bazsa

Képek: Alexander Blach (www.vienna.at). További képek ITT.