"Egymásra néztünk, és minden a helyére került": Próbaközi interjú a Sing Singgel (2. rész)

Az előző rész tartalmából: egy 180 cm-es, hosszú hajú elkövető behatolt a Sing Sing zenekar próbatermébe, kezében kibiztosított kérdéseket lengetve. A szabványos eljárás (pergőállvány általi eszméletmegvonás, rögzítés elhasznált mikrofonkábellel, majd elhelyezés egy nehezebb 4x12-es stack láda alá) helyett a zenekar tárgyalásba kezdett a tettessel, sőt a próbájára is beengedte. A delikvens számára az élmény leírhatatlan, mégis leírta, első része már közre is lett adva. A beszélgetés – akár csak a Sing Sing – folytatódik.

Hard Rock Magazin: A 'Sztrájk' album megítélése elég vegyes a rajongók között. Albumnak nem rossz, de én speciel nem is érzem Sing Singnek. Miért lett ilyen?

Hangya: Emlékszem, mikor bent voltunk egy liftben, Cerka, Csaba meg én, ők elkezdtek győzködni, hogy figyelj, a torzítót le kell venni, most olyan albumot csináljunk, amit később is fel tudunk vállalni. Nekem mondjuk kurvára nem tetszett az, hogy a Marshallok le lettek cserélve ilyen retek kombókra, és a rakendroll el lett dobva azon a lemezen. Én minden nap úgy mentem haza a próbáról, hogy ezt nem tudom csinálni, felvállalni. Minden egyes nap egy küzdelem volt. Ezzel párhuzamosan a Cerka megtért, és ez sem egyszerűsítette a dolgokat. Közben kiadót váltottunk, a kiadó is szopatott minket, szóval stúdióba mentünk, én meg személy szerint mindennap ki akartam lépni a zenekarból. Olyan lett a lemez, amilyen lett, mert úgy voltunk vele – szerintem a többiek is ezt mondják –, hogy legyen igaza a Cerkának meg a Csabának, és jöjjön be. A Vakáció című dal szintén útkeresés volt. Nem hiába nem játszunk róla semmit. Úgy érzem ez az album gyakorlatilag meg is adta a kegyelemdöfést a zenekarnak.

Marci: Benne volt az is, hogy legyen rádióbarát valamennyire, és ennek köszönhetően szóltak úgy a dalok, ahogy szóltak. A Vakációt és az Utolsó esélyt játszották is egyébként a rádiók.

HRM: Csak éppen a rajongók nem tudtak vele mit kezdeni.

Hangya: Mondjuk inkább úgy, hogy nem hozott új rajongót.

Marci: A régiek nem igazán fogadták el, újak pedig nem jöttek.

Anti: Itt már – mondjuk ki – bomlásnak indult a zenekar, valahol már érezhető volt, hogy ezt nem tudjuk sokáig csinálni.

HRM: Ha már szóba került: Cerka akkoriban megtalálta a hitét. Ez magában nem baj, viszont az a hit távol áll az addigi munkáitoktól. Egy interjúban mégis azt hallottam, hogy az egész albumot ő írta egyedül. Hogy-hogy?

Hangya: A Cerka zeneszerzési módszere, az teljesen más volt, pláne az utolsó időben. Nem lehetett beleszólni abba a lemezbe, otthon ő azt feldemózta, és azt úgy kell játszani. Annyira határozottan elképzelte azt az albumot és azt a hangzást, hogy „lesz, ami lesz” alapon inkább ráhagytuk.

Anti: Én előtte is éreztem azért... Jó sok témám volt, ami félre lett söpörve. (Valaki halkan: talán nem véletlen... (nevetés), majd más: Most kell előszedni!)

HRM: Mert az interjúból – nyilván tévesen – úgy jött le, mintha Ti nem értetek volna rá. Mivel már a ’Törvények nélkül’-nél is a zenéből éltetek, ezt nem tudtam elképzelni. Még a Csabát is nehezen értettem, hogy miért a rádiót választotta az ország egyik legismertebb zenekara helyett. Akkoriban, emlékszem, nem volt rózsás az itthoni helyzet, de ez túlzásnak hatott.

Hangya: A 90-es évek végén már érezhető volt valami. Zenekarok oszlottak fel, nem működött a dolog. Én nem haragszom a Csabára, amiért elment rádiózni. De ebben a szituációba én nem hagyhattam szarban a zenekart. Nekünk a roadjaink főállásban dolgoztak, a zenekarhoz tartoztak.  Együtt sírtunk és nevettünk. A Sing Sing zenekarban voltak a legjobban fizetett roadok. Abszolút barátság volt. Ez az egész lett megtörve. Ha én most elmesélném neked, hogy amikor kimondtam azt, hogy vége, azelőtt volt egy kétórás beszélgetés, és… Áh, hagyjuk a picsába. (Zaj, mozgolódás, fájdalom a szemekben. Mindannyian témát akarunk váltani.) Tíz éven keresztül a szívem-lelkem benne volt. Mindenki úgy kelt: a Sing Sing... Volt ez az ominózus eset, utána raktam egy máglyát a kertbe, meggyújtottam, és néztem. Ezzel lezártam az életemben a Sing Singet. Aztán a Marcival mi utána még csináltuk tovább.

HRM: Például a Zero G-t?

Hangya: Azért lett a Zero G, mert a Marci nem tudott prezentálni olyan énekest, akire azt mondtuk volna, hogy ez Sing Sing.

HRM: Linda Daemon sem volt rossz választás... 

Hangya: Az más vonal volt, más sztori. A Marci utána folyamatosan mondta, hogy csináljunk Sing Singet, de igazából nekem kedvem sem volt hozzá, úgy kiégtem akkor.

HRM: Anti, most Téged kérdeznélek. Anno régen – dacára, hogy zseniális gitáros vagy – számomra Te tűntél a legvisszahúzódóbb tagnak a zenekarból, most meg letolod a többieket a színpadról. Ennyire későn érő típus vagy?

Anti: Én nem így érzem…

Hangya: Hadd mondjam el, mi volt a két gitáros között a különbség. Az Anti az őstehetség: hallod, megszólal a kezében a gitár.

Anti: Engem nem tanítottak soha. Magamtól tanultam meg gitározni.

Hangya: A Cerka volt a szorgalmas, de nem túl tehetséges. A Cerka úgy került be egyáltalán a zenekarba, hogy a Csaba hozta. A Csabára volt szükségünk, ő hozta, hogy itt a tesóm is, gitározik. És olyan bénán szólt a kezébe a gitár.... Viszont kinőtte magát, és próbálta utána elnyomni az Antit... Innen folytasd… (hatalmas nevetés)

Anti: Pont nem erre a részre kérdezett rá, de lehet, volt ilyesmi a dologban utólag nézve, de hogy én ilyen kis egérke lettem volna a színpadon…

HRM: Nem így értettem. Csak talán Te voltál a legkevésbé harsány a színpadon.

Anti: Lehet, hogy kellett ennyi idő, hogy felnőjek a feladathoz. Örülök, ha így látják.

HRM: A gitárod baromi jellegzetes. Ennek van valami sztorija?

Anti: Nincsen semmi. Anno meg voltam veszve valami extrém alakú gitárért. Jártunk kint Nyugat-Berlinbe és hoztam kettő gitárt.

Hangya: Jött is a vámos: mi az ott a polcon? Mondtuk pecabot.

Sipi: Bocsánat, hogy belefolyok, de ha jól tudom, egyszer, mikor Anti már a Mirigyben volt egy-két éve, akkor vette vissza a Sing Sing paródiára a gitárját.

Hangya: Annyi, hogy akkor még a Kun Petinek volt ilyen, csak piros.

Anti: Igen, ő megvette a piros BC-Rich-et. Amikor kimentünk, azt mondtam, én is veszek valami extrémet. Aztán bementünk egy boltba, megláttam ezt a gitárt, és első látásra szerelem. Szétszaggattam vagy három húrt rajta. Egyszer eltört a nyaka, akkor szoktam rá életemben először, 22 évesen a cigarettára. De amikor abbahagytuk a Sing Singet, én szó szerint letettem a lantot, eladtam mindent. Megkerestek zenekarok, de én is úgy voltam vele, hogy én már nem szeretnék... ahogy anno a Hangyának is, nekem is elment kedvem a dologtól. Aztán hálistennek visszakerült hozzám a gitár.

Hangya: Annyira fájt a sztori, hogy öt évig nem is beszéltünk az Antival.

HRM: Antihoz még visszatérnék két kérdés erejéig, egyik az, hogy....

Anti: Milyen magas vagyok?

HRM: Nem, nem, hanem, hogy Cerkával nagyon jól oda-vissza passzolgattátok a szólókat, a Távol Az Otthontól-ban az a szólóváltás, mikor egyikőtök a hangot tartja, a másik onnan folytatja, de a 'Bűn az Élet’-en mintha inkább csak Te szólóznál, ha jól vettem észre.

Anti: Nem. Ez mindig úgy volt, hogy bárki hozott egy témát, azt közösen összeraktuk. Cerkával mi mindig megcsináltuk a gitárokat, hogy figyelj, te ezt játszd, én azt játszom. Ugyanez volt a szólókkal is. Soha nem volt olyan probléma, hogy ne fért volna meg a két gitár egymás mellett. Mindig megosztottuk: ha én írtam a dalt, akkor is biztos, hogy Ő is szólózott, ha nem is főszólót, de mindig volt része. (Valaki: fele-fele, erre Hangya: de telis-tele.)

HRM: Másik kérdés. Stúdiófülessel hallgattam mostanság az albumokat, és felmerült a kérdés, hogy a Soha ne engedj el-ben hogy a fenébe tudtátok ennyire egyszerre eljátszani azt az akusztikus témát? Mintha egy gitár lenne, csak megeffektezve. Itthoni lemezen nagyon ritkán hallani ilyet.

Anti: Összecsiszolódtunk az évek alatt. Anno nem volt semmi más dolgunk. Ahogy a Hangya mondta: reggel felkeltünk és Sing Sing. Én is felkeltem reggel, hogy akkor nézzük a dalt.  Nem emlékszem, hogy valaha is olyan lett volna, hogy bármelyikünk is felkészületlenül ment volna a stúdióba.

Hangya: Ráadásul a stúdióidő nagyon szigorúan ki volt számolva. Nem úgy volt, hogy itt a laptoppal elbaszkodunk két hónapot, hanem akkor reggel tíztől volt a miénk a stúdió, és toltuk.

Anti: Nem beszélve arról, hogy heti háromszor próbáltunk.

Marci: Ha volt két koncert a hétvégén, akkor is lepakolás, roadok felépítették, amit kellett, és hétfőn reggel már mentünk.

Hangya: Még egy nagyon fontos dolog, csak mert a mai zenekarok máshogy látnak dolgokat. Nálunk volt egy megállapodás – és ezt mindenki abszolút könnyedén betartotta –, hogy soha nem piáltunk a buli előtt.

HRM: Akkor a 1993-as PECSÁ-s Rocktükör interjú, ahol kissé beittasulva álltok, már a koncert után volt.

Hangya: Igen. Tényleg nem volt, hogy részegen játszottunk volna. De még csak szalonspiccesen sem.

HRM: Egy-két sör sem?

Hangya: Nem, nem, annyi sem. De ez nem tűnt nehéznek. Elmesélek egy sztorit: a Carmen zenekarban a Pinyő eltörte a kezét, és megkértek, hogy egy pár bulin helyettesítsem. Megtanultam a műsort, első buli, megérkezünk a helyre és szól a tulaj, hogy jó, akkor színpad. Erre a Szizsó: állj, én még nem ittam. Erre én: és? Addig én fel nem megyek a színpadra, válaszolta. Nekem ez annyira furcsa volt. Tehát nem attól volt a Sing Sing show esetleg olyan, hogy előtte beittam, hanem ez egyszerűen így jött. Igazából ez csak egy üzenet a mai zenekaroknak, hogy milyen veszélyes dolog, amikor az ember csak piásan tud a színpadra menni.

HRM: Marci, említetted egy interjúban, hogy te voltál a legidősebb a zenekarba, mikor beléptél.

Marci: Nem múlt el ez az állapot... (hatalmas nevetés)

HRM: Ott a pont. Szóval ennek ellenére úgy fest, te vagy a legbetegebb állat az egész történetben.

Marci: Milyen szempontból?

HRM: Nem is tudom, csak így érzem. A Távol az Otthontól klipben ütöd, vered, vokálozol, az egész maga a rock ’n’ roll. Látszik, hogy imádod. Három-négy évvel vagy idősebb a többieknél?

Marci: Másféllel talán.

HRM: Akkor nem is volt akkora a korkülönbség.

Hangya: Nekem van egy sztorim, Zalaegerszegről. Valami biliárdterembe mentünk, és a Marci borzalmasan berúgott buli után, és feküdt a biliárdasztal alatt (Marci: Jaj, ne…), és megismerkedett az asztal alatt egy másik nővel. És akkor kérdezte a csaj: te sátánista vagy?

Marci: Jók voltak a művházas koncertek. Hétkor már színpadon, kilenc órakor már vége volt, lehetett menni bulizni, és tízkor már mindenki részeg volt. Koncert előtt nem, de utána…

Hangya: Egyébként sokkal jobb időszak volt, mint most. Tényleg a művházakban ment a nagy show, vittük a felszerelést, mindent. Reflektálva a megélhetési rock ’n’ rollra: mi azért máshogy turnéztunk. Volt olyan, hogy a turné végén be kellett toljam az erősítőt, mert volt pár bukós bulink.

Marci: Elindultunk, aztán három hétig haza sem mentünk.

HRM: Visszatérve, a Távol az otthontól-t ennyire imádod? Mert iszonyatos átéléssel nyomod a klipben.

Marci: Szeretem azt a dalt. Említette a Hangya, hogy izélgettem, legyen már Sing Sing. Értékesek a dalok, amiket írtunk, nem akartam veszni hagyni, ezért is „izélgettem” mindig, hogy valami úton-módon ezt folytassuk. Jövőbe nyúló kérdés, hogy mi lesz ezzel a kis csapattal, ötösfogattal, de ha egyszer vége lesz, legalább elmondhatjuk, hogy tisztességesen lett befejezve ez az egész történet, nem úgy, mint ’99-ben.

Hangya: A közönségtől el sem köszöntünk.

Marci: Igen, igen. Legalább majd akkor – reméljük sokára…

Pöpi: Gyűjteni kell a címlistát. Vagy személyesen elmondjuk nekik. Mire mindenkit végigjárunk...

Hangya: Egyébként nekünk volt egy kezdeményezésünk, a JailHouse bűnügyi magazin, évente egyszer-kétszer, mindig valami eseményhez – például egy januári koncerthez vagy a Táborhoz – időzítve jelent meg. Volt benne mindenféle zenekarhoz kapcsolódó dolog. Akkor még nem volt e-mail, ezért címlistát gyűjtöttem, és adtuk fel a leveleket. Működött. Szerette a közönség. 

HRM: Hangya, ha már nálad tartunk: nem vagy épp apró ember, ráadásul imádod a punkot (nagy Ramones rajongó vagy), ennek ellenére egy szelíd, békés embernek tűnsz.

Pöpi: De nagyot üt!

HRM: Ráadásul úgy hírlik, managerként kemény is tudsz lenni, ha a helyzet megkívánja.

Hangya: Soha nem tudtam eldönteni, hogy manager vagyok vagy basszusgitáros.

Marci: Ez a bulin is kijön, vagy menedzsel, vagy játszik. (nevetés, valaki: játssza vagy számolja.)

Hangya: Az egész úgy jött, hogy a Sing Sing elején volt egy önjelölt managerünk, a Zoli. Az egy teljesen más időszak volt, nem volt mobiltelefon, telefon sem volt nagyon, de nekem volt időm felkészülni arra egy füzettel, hogy kit mikor hívjak. Aztán fél évem azzal telt, hogy a Zolit felhívtam, hogy te így add fel ezt, hívd fel azt, és az lett a vége, hogy én kezdtem el csinálni az egészet. Így lettem manager, amit marhára élvezek.

HRM: Átnézve az interjúkat, a Pecsa buli után mindenki ott áll a „rocktükör” előtt, buli, „félpájszonos” beállások, te meg: „hazaviszem az autót, aztán visszajövök inni”... Van hátránya a szerepkörnek.

Hangya: Most elmondom: én soha nem ittam. Volt, hogy úgy vettem át egy zenekart, hogy azoknak elegük volt abból, hogy mire a manager visszaért az öltözőbe, elhagyta a pénzt. Én szeretem, ha összeszedettebb vagyok.

HRM: A 96-os Rocktükör interjúban mondtátok, hogy a Tábor '96 koncertalbumhoz több dal is felvételre került, kiadni viszont nem volt lehetőség. Miután nálad vannak minden Sing Sing albumnak a jogai, nem gondoltál arra, hogy akár a neten át kiadnád az egészet?

Hangya: De, gondoltunk rá, csak nem találjuk. (nevetés) Fogalmunk sincs, hogy hol lehet, pedig én már a kezdetektől mindent gyűjtöttem. Képzeld, volt egy olyan, amit Százhalombattán vettünk fel a nagyszínpadon. Még nem volt lemezünk, a helyiek rögzítették, beállították a mikrofonokat, ment minden szalagra. 15 évig azt hittem, hogy kincset őrzök. Mikor elkezdtem összerakni a Sing Singeket, előkerült az anyag, így elvittem a stúdióba... és nincs rajta ének. Borzalmasan szar minőség, egy sávon.

HRM: Tomi, feléd fordulva azzal kell kezdenem, hogy megkérdezem: Te írtad a Mirigyből az Anyáddal jártam-ot? [Az Anyáddal Jártam az Irigy Hónaljmirigy Halál a Májra paródiája – ProblemChild.]

Tomi: Ezeket a dalokat általában közösen írjuk, egészen a mai napig. Mi azokat a dalokat dolgoztuk fel, amiből slágerek lettek, akkoriban főleg rock-vonalon. A két csapat közt a barátság elve megvolt, rengeteget jártunk össze, sörkert, bulik… Adta magát, hogy ezt a dalt nekünk meg kell csinálni. Nálunk volt billentyűs (a Závodi Gabi), tehát meg is tudtuk élőben szólaltatni. Érdekesség, hogy tulajdonképpen a Mirigy 2013-as munkái között még mindig szerepel az Anyáddal jártam. A ’94-es lemezről tulajdonképpen semmit sem játszunk már, csak ezt.

HRM: Nem veszélyes, hogy egyszer csak a másik szöveget kezded el mondani? Nyilván rengetegszer énekelted el azt is.

Tomi: A mai napig úgy játsszuk a koncerten, hogy tartunk benne egy énekeltetést, és utána már az eredeti szöveggel énekeltetjük a közönséget, és nagyon-nagyon jól tudják, hogy ez miről szól.

HRM: És most ugyanezt énekled Sing Sing tagként. Néha azért meg-megcsúszol a szövegekkel...

Tomi: Nagyon szerettem régebben is a Sing Sing-et, de van egy-két dal, amit nem ismertem, a komplett diszkográfiát nem fújom kívülről. Van olyan dal – például az Éjféli Express –, amit itt hallottam a fiúktól először. Ebben a korban ezek már nehezebben mennek bele a fejembe. (nevetés)

HRM: Nehogy egyszer egyik koncerten a másik verziót kezdd el, mert bután néznek majd ott lent.

Tomi: Volt ilyen. De az egy Svindli (Rock ’n’ Roll Swindle) buli volt, amikor nem jutott eszembe a Halál a Májra eredeti szövege, és kénytelen voltam egy huszárvágással a mirigyes verzióban nyomni. A többiek is néztek, hogy menj öcsém a picsába…

HRM: De át tudod érezni ezeket a dalokat.

Tomi: Abszolút. Én már a kezdettől fogva ismertem őket, tulajdonképpen nulla éves korától követem a csapatot. Akkoriban ezek a dolgok mind egy helyen zajlottak, egy légtérben történt szinte minden, ugyanoda jártunk mulatni is. Marha jól ismertem őket, ők is minket. A lényeg: ismerem, szeretem.

HRM: Felejts el, Majomcsapda, igencsak vigyorogva konferálod őket fel.

Tomi: (nevetés) Igen-igen. A Majomcsapda arról szól, amit én is profi szinten űzök a mai napig...

HRM: Hogy íródott az a dal? Ment le Csaba (ő írta a szöveget), hogy „csesszétek meg, nem jött el a csaj. És mit csináltál? Szerinted? Írj róla egy dalt!” Így történt?

Hangya: Ez konkrétan az én sztorim, a Felejts el…

Marci: A Majomcsapdáról beszélünk.

Hangya: Ja? Én írtam azt a dalt, de nem tudom már, hogy volt a szöveg. (nevetés)

Marci: Hát az rólad szól... (rövid élchalmaz mesterhármasról, gyorsasági rekordokról, pornófilm-mixelési hobbiról, szigorúan 18 éven felülieknek.)

HRM: A dalok jelentése változott számotokra a 25 év alatt? A Sing Sing mégiscsak a lázadásról szól. Illetve arról is. Felnőttnek éppen nem tűntök, de eltelt valamennyi idő.  Ugyanazt érzitek a dalokban, mint anno, vagy változtak valamennyire?

Anti: Én sokkal nagyobb tüzet érzek az egészben most.

Hangya: Más ellen lázadunk már. Személy szerint én már az elhétköznapiasodás és az unalmas hétvégék ellen lázadok, tudod, az ember becsaládosodik, és a korosztályában beáll a sorba. Nem akarok Barátok köztöt nézni, szombaton a nyolcórás film elé esni, és fél kilenckor már aludni...

HRM: 25 évvel ezelőtt alakultatok meg. A ZP-ben 16 éves lányokkal együtt üvöltöttük a legismeretlenebb szöveget is. Nem divatból üvöltötték, hanem mert átérezték. A világ – és pláne a zeneipar – hatvanat fordult azóta a tengelye körül, a dalok mégis ugyanúgy ott vannak. Mikor egy 14 éves lánynak megmutattam, hazavitte, megmutatta a barátainak, azok vitték tovább. Ők értik, szeretik. Szerintetek mit csináltatok? Mi az, ami ennyire átível?

Hangya: A fiatalok problémái akkor is ugyanazok voltak. Szerelem, megcsalás, elhagyás…

HRM: Viszont a dalok többsége nem is erről szól.

Anti: Ezt akartam mondani. A lassú dalok persze jók voltak bugyinedvesítőnek, még a fiúkat is megríkatja szerintem néha, de a többi dal is üt a tartalma miatt. Én mindig azt mondtam, hogy Magyarország – a mai napig – eléggé szövegcentrikus. Az akkori szövegek a mai generációknak is ugyanazt jelentik. Én nagyon bízok benne, hogy emiatt kedvelik a Sing Singet annyian, és remélem még többen fogják.

HRM: Mindig úgy gondoltam, hogy a Sing Sing egy nyitott ajtajú börtön, amiben bent vagy szabad. Ez a börtön akkor nyitva volt, amikor nem üzemeltetek, mint zenekar. Jártak a lemezek kézről-kézre, együtt néztük a videókat... 

Hangya: Nem beszélve arról, hogy 8-10 éve már van Youtube, felkerültek a dalok. Mi is feltettük jó minőségben, tehát ezek a régi zenék a kor vívmányainak köszönhetően kicsit újraélednek.

Tomi: Megfogalmaztátok, hogy miért is ülünk itt. Mert arra, hogy ezek a dalok élőben el legyenek játszva, nem csak bennünk volt igény. Sokan akarták őket élőben hallgatni, és ha ez ebben a formában jöhetett létre – értem ez alatt, hogy sem a Csabi, sem a Cerka nem kívánt ebben részt venni –, akkor ebben a formában lesz. Nekem az a tapasztalatom, hogy akik eljöttek, a dalok végett jöttek el. Sok fiatal nem is élt akkor, amikor ez a zenekar még aktívan játszott, tehát ők tulajdonképpen a dalokat szeretik leginkább.

Hangya: De a szüleik mesélték, hogy milyen fasza gyerekek voltunk. De a történetnek volt egy kis előzménye. Arról az egyről nem beszéltünk, hogy amikor kiadtuk a Box-ot, meg előtte a DVD-t, azzal lezártunk egy korszakot, viszont meg is nyitottunk valamit. Elkezdtünk összejövögetni, voltak zenekari megbeszélések (Marci: Az Abaházi testvérekkel, természetesen!), és felötlött, hogy mi lenne akkor, ha csinálnánk egy bulit. Azt az egy bulit, a szerződés aláírása előtt visszamondta a Csaba, utána volt még egy, aztán még egy, gyakorlatilag három. Az utolsónál kimondottan a Csaba lelkesedett be, hogy megvannak-e még a háttérvásznak, én meg mondtam, hogy azokat már elégettem. Nem baj, üljünk össze, mert szeretne egy bulit. Mikor ezt is lemondta, akkor mondtam, hogy jó, akkor most én mondom ismét, hogy soha többet. És akkor jött az Anti, hogy próbáljuk ki a Tomit. Aztán pacekra, hangra nekem úgy szimpatikus volt a Tamás. A Rock ’n’ Roll Swindle zenekarunknak volt egy bulija, mondtam, hogy akkor nézzük meg. És annyira meggyőzött, hogy Marcival, Antival (ők is ott voltak) egymásra néztünk, és minden a helyére került.

Anti: Az volt az első alkalom az incidens után, amikor ismét belénk lett döfődött a tőr. Szó szerint így éltem ezt meg, de szerintem mindannyian. Az volt az első buli, amikor így összeálltunk.

Anti: Volt ez a Svindlee buli a régi ZP-ben, utána beszéltünk, hogy a Tomi alkalmas lenne énekesnek. Én megkérdeztem a Tomit, hogy elvállalná-e, ha arról lenne szó, mire mondta, hogy neki ez mekkora megtiszteltetés. Legalábbis ezt hazudta. (nevetés) Utána pedig eltelt majdnem egy év.

Tomi: Mondtam nekik többször – és mondom most is –, hogy másik énekes helyére beszállni nagy feladat. Én olyan ideges voltam a ZP buli előtt, hogy be is lázasodtam, mert nem tudtam, hogy mire lehet számítani. Simán benne van az is, hogy elküldenek az anyámba, hogy „mit akarsz itt, te hülye pöcs”. De azóta tapasztaltam, hogy a dalok átvitték ezt a problémát. Nekem ott az volt a fő célom, hogy el ne rontsam. Mármint nem a szöveget, hanem egyáltalán, magát a szereplést. Ha esetleg hozzátenni nem is tudok, de el ne vegyek ebből az egészből. Hála istennek ez elég jól sikerült, jó volt a koncert visszhangja. Akkor mondtunk, hogy megnézzük, mi lesz még… most meg itt vagyunk, megint buli.

Anti: Egyébként én ugyanúgy érzem magam bulikon, hiába telt el x év. Sőt még azt mondom, hogy sokkal nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb a zenekar.

HRM: Táboron gondolkodtok?

Anti: Megmondom őszintén, én már játszom a gondolattal, de még nem beszéltünk semmiről.

Pöpi: Az a jó ebben az egészben, hogy ennek a formációnak az üzemeltetése senkinek sem anyagi vagy létkérdés. Ez arról szól, hogy mi jól érezzük magunkat, meg azok is, akik eljönnek a bulikra. Innentől kezdve ez egy olyan alapviszonyulást ad, hogy nem kell görcsölni. Ha ebből bármi kisarjad így vagy úgy, akkor az is jó lesz, és azt a vonalat visszük tovább. Lehet, hogy csinálunk tábort, lehet, hogy csinálunk lemezt, de ha nem, akkor sincsen semmi.

HRM: Azért én remélem, hogy lesz. Anno lemaradtam a Táborokról, sokan mások is, szóval van mit bepótolni. Igazából nincs is pofám tovább feltartani titeket (a zenekar próbáját szakítottam félbe az interjúval – ProblemChild.), tehát: köszönöm a beszélgetést, és a HangErő legyen Veletek!

Hangya: Viszont kívánom, és az olvasóknak is. A bulikon biztos lesz hangerő, rock 'n’ roll, szóval várunk mindenkit!

Készítette: ProblemChild

U.I.: Mivel már így is kisepikai terjedelmet feszegetünk, nem nyújtanám tovább. Mégis: az öt arc, akikkel beszélgettem, távolról sem nosztalgiabanda. Még csak nem is az élő legendák, akiknek a dalain generációk nőttek és nőnek fel évtizedek múlva is. Az eldugott próbaterem kanapéján egy zenekar ült, akik szeretik és akarják csinálni ezt az egészet – nyilván kicsit másként, mint húsz éve. Minden érzés, amit a másfél órás beszélgetés alatt mutattak, valódi volt és élő. Ők – Boros „Pöpi” Péter, Lévai Hangyássy „Hangya” Laci, Csarnoki „Atom” Anti, Váry „Marci” Zoli és Sipos Tomi – nem egy emlékzenekar, hanem a 2014-es Sing Sing. Jelen idejű emberek.

A HRM Sing Sing sorozatának további cikkei:

Szabadság a cellasoron (Singológia 1.: Életfogytig Rock 'n' Roll)
A holnap gyermekei nem adják fel (Singológia 2.: Törvények nélkül)
Ne fogd vissza magad, lázadó (Singológia 3.: Élve vagy halva)
Minden hangjával Sing Sing (Singológia 4.: Bűn az élet)
"Vagy spontán ment, vagy nem ment": Próbaközi interjú a Sing Singgel (1. rész)
"Álmaimból élek, ha világít a fény": Sing Sing 25 éves jubileumi koncert - Barba Negra Music Club, 2013.11.09.