Nyolc és fél: Shining, Sterbhaus, Crest of Darkness - Viper Room, Bécs, 2013.11.24.

írta Csiger Ádám | 2013.12.05.

Ahogy címéből is kiderül, a black metalban utazó svéd Shining legújabb albuma, a ‘8 ½ – Feberdrömmar i vaket tillstånd’ csak egy fél lemez: hat, a banda korai éveiből származó régisulis dal került rá új verzióban. Mindegyik opusz vokáltémáját más-más énekes adja elő, a bandavezér Niklas Kvarforth mellett van itt az egykori mayhemes Maniac, a Gorgoroth-os, akarom mondani God Seed-es Gaahl, és persze földim, a mayhemes Csihar Attila, aki ráadásul magyarul szólal meg. Nem vagyok veterán Shining-rajongó, de mióta csak ismerem, kedvelem a zenéjüket. Nem dallamos, hanem atmoszférikus zenét játszanak, és nekik adok igazat. Egy fülbemászó dallamnak senki nem bír ellenállni, egy ilyen melódia szinte megerőszakolja az embert, míg az atmoszférikus zenéhez türelem kell.

 

 

A dallamírásnak egyszerű szabályai vannak, ezzel szemben egy komplex hangzás megteremtése nehezebb feladat. A melódiák feldobják az embert, míg a szuggesztívebb, bonyolultabb zenék lehangolóak, és ebben nincs jobb a Shining black metaljánál. Régebben olvastam egy Csiharral készített interjút, amiben a Shininget nevezte meg azon kevés bandák között, amiket érdekesnek tart (és nem dicsér minden együttest, ahol megfordult vendégénekesként). Attila már csak azért is jó választás volt a régi-új Shining-album alkalmával, mert a Mayhemmel készített két albuma (különösen az újabb ‘Ordo Ad Chao’) után van tapasztalata az avantgárdba hajló black metal zsánerében, és egyébként is sokban hasonlítanak Kvarforthhal, mindketten tekintélyes vokál-repertoárú és karizmatikus extrém metal frontemberek.

Shining-féle esszenciális, minőségi black metalt élőben hallani sem hétköznapi lehetőség, ha már a Burzum vagy a Darkthrone nem koncertezik. Korábbi setlistjeik nagyon fogós dalokat tartalmaztak, és az új albumon sincs rossz szám, így a Razors Over Europe Tour legközelebbi, azaz sajnos bécsi állomását nem tudtam kihagyni. Már csak azért sem, mert – ha lehet hinni beszámolóknak – Kvarforth performansszal is szokott készülni, rosszabb esetben csak vagdossa magát, viszont volt olyan Shining-gig is, ahol Nattefrost, Maniac és Csihar keltették a káoszt és az erőszakot.

A koncert napján az időjárás volt a legjobb előzenekar: Bécsben ekkor köszöntött be a tél esővel, széllel, nappali sötétséggel, másnap már hóval. A Viper Room szűkös, intim földalatti klub ruhatár nélkül, a Trainspotting című filmet eszembe juttató WC-kagylóval (túlzok, csak össze volt törve), viszont tekintélyes árakkal és méter magas színpaddal. A merch pultnál rögtön magyar beszédbe botlottam, a srácok, akik a cuccot gyártják és árulják, rögtön sziával köszöntek, látván a VHK-pólómat. Bevallásuk szerint addig több magyarral találkoztak, mint osztrákkal (bár korán volt még, később megtelt a hely), Budapestről busz is indult a fővárosi metal underground keménymagjával a fedélzeten. A meghirdetett menetrendhez képest néhány perccel idő előtt kezdett a veterán és nagyon true norvég black metalt játszó Crest of Darkness. Az énekes-basszeros, magánéletében hithű sátánista boszorkánymester Ingar Amlien grimaszainak látványától bármelyik kibeszélő(freak)show casting-felelősének felcsillanna a szeme, a dobos és a basszeros némi gyér corpse painttel igyekeztek rontani a megjelenésükön, a – később szépeket szólózó, ezzel az énekes-frontembert térdre kényszerítő – gitáros pedig szimplán csuklyát és símaszkot viselt. A műfajtól idegenkedő zenerajongó számára ez nyilván a tipikus igénytelen black metal, de nekem a zsáner kedvelőjeként tetszett, amit tőlük láttam-hallottam. Voltak amatőr pillanataik, a két szám között felkapcsolt lámpa hatékonyan rombolta a hangulatot, de összességében nagy átéléssel és látható élvezettel előadott minőségi régisulis black metal volt ez. A Crest of Darkness szépen illett a Shining elé dallamosabb, de felejthetőbb zenét játszó csapatként. Számaik közül egyedül a Demon Child-et tudtam beazonosítani utólag, az viszont fogós darab, otthon is meghallgattam néhányszor.

A Crest of Darkness fél órája után villámgyors átszerelés következett, majd – megint idő előtt – jött a Sterbhaus egy S betűt formázó spéci mikrofonállvánnyal. Svéd banda, német név, ami szerintük is hülye ötlet volt. Blackened thrash-t játszanak, fiatal és energikus, de nyers és középszerű banda. Legfeljebb annyiban illettek a Shining elé, hogy aki tánczenére vágyott, az erre eleget headbangelhetett. Én egy-két pillanatra kaptam csak fel a fejem a fellépésük alatt, bevallásuk szerint ugyanis megmagyarázhatatlan vonzalom fűzi őket a jazzhez és a country-hoz, és ezt egy-egy dalukba is megpróbálták beleszőni, nem minden siker nélkül.

A Shining viszont már nem állt fel időben, pontos kezdés helyett vérfagyasztó jelenetet kaptunk. Egy fickó lépett a színpadra, majd hosszasan beszélt németül. Tartottam tőle, hogy rossz hírt hoz (ráadásul egy számomra roppant utálatos és érthetetlen nyelven), ám végül a közönség megkönnyebbült halálhörgéséből mégis azt szűrtem le, hogy a Shining pályára lép. Nem volt se Maniac, se Csihar, de nem maradtunk önpusztítás nélkül: Kvarforth két üveg piával a kezében kászálódott fel a színpadra, amelyekből később nagyokat húzott, bár már a kezdetektől enyhén természetellenes volt az arckifejezése és mozgáskultúrája. Barátságos volt a közönséggel, az első sorokban állók kezéből kivette a cigit és a piát, és megkínálta magát. A koncert első fele régisulis, atmoszférikus best of Shining szett volt, a dalok között pedig ezúttal is az egyes lemezeken hallható női depresszió-, és pánikroham-szimfóniák szóltak.

A hangzásuk élőben is hasonlóan szuggesztív volt, mint lemezen, Kvarforthból áradt a negatív energia, hangja hátborzongató. Már amikor épp volt neki: kezdtem rájönni, mi lehetett a tartalma a német nyelvű felkonferálásnak. Kvarforth már a koncert első felében is mutogatott a torkára, de igazán csak a második félidőben kellett keresgélnie a hangját. Az első félidőben nem zavart a dolog, mert hibába van párját ritkító hangja, a Shining nem vokálra, és pláne nem dallamos vokálra épülő zene (amit jól példáz az új album is a leválasztható énektémákkal), így aztán nem feltűnő, ha kihagy egy sort. Fals hangok később sem jöttek ki a száján, ha úgy érezte, valami nem fog menni, akkor az adott strófába bele sem kezdett. Félidő tájékában jött a legpopzenésebb számuk, a Seigmen-feldolgozás Ohm (amely sokkal jobb, egyenesen dallamosabb az ő verziójukban), és itt Kvarforth átadta a terepet a gitárosainak, akik előbb szólóztak, majd hosszasan jammeltek, egyikük végül a tarkóján át pengetett. Black metalból pop, abból pedig klasszikus rockkoncert lett, ezek után Kvarforth elnézést kért hangjáért, pontosabban annak hiányáért, mondott valami olyasmit is, hogy innen kórházba fog menni.

Egy utolsó dalt vállalt még be, de itt már keveset énekelt, helyette a basszerosa fejét nyomta a mikrofonhoz, aki mentette a menthetőt. Kvarforth itt már látványos fájdalommal énekelt, fülét is betapasztotta. Amatőr dolog, de a black metal pont nem az a zsáner, amiben a profizmust és a tiszta énektémákat lehet szeretni. Zárásként harmadszor is elnézést kért. Tényleg depressziós lehet, legalábbis túl szigorú volt magával, mert ez összességében egy teljesen korrekt fellépés volt (Devin Townsend sokkal gyengébben muzsikált, amikor betegen lépett fel legutóbb az A38-on). Ami csalódást okozott nekem, az nem a hamar lezavart fellépés volt, hanem hogy úgy tűnt, a Shining depresszív zenéje nem fér össze a koncertek oldott, emelkedett hangulatával. Közösségben, közönség részeként dallamos zenét ideális hallgatni, e koncert alapján azt mondanám, a Shining magányos, mizantróp műfajt képvisel (talán a Burzumnak és a Darkthrone-nak van igaza).

Szerző: Csiger Ádám

Képek: Björn Franck | Shade Grown Eye

Legutóbbi hozzászólások