Amikor a Nagy Manitu is rockzenét hallgat: Lynyrd Skynyrd - Harrah's Casino, Cherokee Indián Rezervátum, NC., USA, 2013.10.11.

írta Hard Rock Magazin | 2013.11.22.

Van úgy egy idősödő redneck életében, hogy zenei téren semmi sem történik hosszú heteken át. Ilyenkor kiül a porchra (verandára) a hintaszékébe, betöm a búrájába egy fél kilónyi bagót és növeszti a prosztatáját, miközben hallgatja a fű növését. Aztán befordul a postás és levelet hoz, amiben invitálást talál, egyből kettőt is: egy Stryper vagy egy Lynyrd Skynyrd koncertre. Ahogy lenni szokott, hosszú ideig semmi buli, de amikor lehetne menni kettőre is, akkor azok egy napon vannak. Így döntenem kellett, és naná, hogy a southern vérem győzött!

 

 

Pedig még sosem láttam a Strypert élőben, ellenben a Skynyrdöt vagy hétszer. A választást megkönnyítette a különleges helyszín is, elvégre nem minden nap játszik egy legendás banda egy indián rezervátumban. Szóval good bye Stryper, és irány Cherokke!

Tudom, hogy a Hard Rock Magazin nem egy utazási oldal, de engedtessék meg nekem egy pár sor erejéig az őszi Appalache-hegység szépséget ecsetelnem. Ősz van ugyanis, és ilyenkor a legendás Smokey Mountain hihetetlen színekben pompázik. Direkt úgy intéztem az utam, hogy legyen elég időm újból kiélvezni a természet hihetetlen szépségét. Négy órás kerülőt tettem a legendás Blue Ridge Parkway-en, ahonnan lélegzetelállító panoráma nyílik eléd, és azok a színek...! Maga az indián rezervátum is megérne egy pár sort, de inkább nem húzom ki a gyufát, úgyhogy csapjunk a közepébe.

Akik rendszeresen olvassák a beszámolóimat, azok tudják, hogy mindig igyekszem a kedvetekben járni egy-egy videóval, hogy ti is át tudjátok érezni a feelinget. Lehet, hogy unalmas vagyok már, de most sem lesz ez másként. Íme a buli nyitánya, ami szerintem igen jóra sikeredett!

A teltházas aréna igen jól vette a kezdést, csakúgy, mint a folytatást. Na de ki ne ropná a táncot olyan klasszikusokra, mint a What's Your Name vagy a Gimme Back My Bullets?! Tudom, hogy ami most jön, az is unalmas lehet már tőlem, de cserébe színigaz, mint mindig: a hangzás az első perctől kezdve kristálytiszta volt, pedig ilyen szempontból nem a legjobb helyen álltam; minden hangszert tökéletesen lehetett hallani, és a hangerőt is megfelelőre lőtték be.

A jó sorsom alig karnyújtásnyira a színpad jobb oldalához vezérelt, így jól kivesézhettem az egyetlen eredeti tag, azaz Gary Rossington, illetve az új bárdista, Johnny Colt gitárjátékát. Gary egy igazi magába forduló gityós, aki sallangmentesen tolja a riffeket, és egy-két szólótól eltekintve a nagy virgákat meghagyja Rickey-nek és Sparky-nak. Tehát semmi különös, csak egy élő legenda. Talán egy kicsit lehetne vidámabb, de sebaj, mert helyette a többiek hozzák a jókedvet. Különösen az új fiú, Colt volt igazán elemében, így nem is látszott rajta semmi megilletődöttség. A buli alatt többször is átöltözött, és minden egyes „ruhadarab” jellemezte az ő hillbilly és redneck mivoltát. Nagy arc a fickó, és nem mellesleg jó gitáros is. Külön személyes élmény, hogy mindkét úriember – látva koromat meghazudtoló energiámat – a kezembe nyomott egy-egy pengetőt, örök emlék gyanánt erről a fantasztikus buliról.

Mögöttük egy kis emelvényen kaptak helyett a Honkettes hölgyek, akik szintén korukat meghazudtoló show-t produkáltak, és a hangjuk is nagyon, de nagyon rendben volt. Persze szántam időt a többi zenészre és a frontemberre is, akik szintén zseniálisan és rutinosan hozták a jó szórakozáshoz elvárható szintet. Mozgásban és idióta grimaszokban megint Medlock járt az élen, aki nem mellesleg a legendás Blackfoot zenekarban kezdte pályafutását, majd 1996-ban Gary hívására jött a Skynyrdbe, legnagyobb örömünkre. Az indián származású gityós kiváló színpadi ember, és a szólói is élményszámba mennek. De akkor sem esik kétségbe, ha elektromos gitár helyett mandolint kell a kezébe venni, mint ahogy azt az igen ritkán játszott Mississippi Kid elején briliánsan meg is tette. Amúgy ez a nóta igazi csemege, amit erre a turnéra bányásztak elő. Élőben még sosem hallottam ezt a bluegrassra hajazó kis remeket. Michael, a dobos – aki meg a Damn Yankeesből is ismerős lehet – volt az egyetlen, aki technikai problémákkal küzdött: valami az istenért se tetszett neki, és ennek látványosan hangot is adott. Sajnos nem tudtam rájönni, hogy mi lehetett a gond, mert kívülről melldöngető volt a dobhangzás.

Mivel az amerikai az a szabályokat betartó nemzet, így először fordult elő, hogy – zárt hely lévén – a That Smellnél senki sem gyújtott rá egy mariskára, és így még én is tiszta maradtam. Ettől függetlenül az este egyik fénypontja volt ez a dal. Természetesen nincs buli az elhunyt zenekartagok megidézése nélkül, amibe most belevegyült egy kis hazafiasággal átszőtt pátosz is, mert a régi tagok fotói után a seregben harcolt és elesett katonák képei is megjelentek a kivetítőn. Mindez a Simple Manbe fűzve, persze majd szét is szakadt az aréna teteje! Amúgy is imádom ezt a nótát, de így érzelmileg túlfűtve tényleg üt, mint Alekosz teste fecskében.

A koncert végére mi más is maradhatott volna, mint a Sweet Home Alabama, amire aztán tényleg bődületes hangulat támadt a publikum soraiban, annak ellenére, hogy a fiúk a szokásostól eltérően most igazán lightosra vették. Volt szerencsém többször is hallani a dixieland himnuszát, de ilyen lassan és nyugisan még sosem. Persze ezt a nótát anno sikerült úgy megírni, hogy bárhogy is játsszák, sikerre van ítélve. Természetesen elő is kerültek a déli zászlók, még a színpadon is lobogott egy. Nem restelltem én is előkapni a magyar zászlómat – aminek a fehér részébe vastagon bele van írva, hogy „Hungarian redneck” – és lengettem ezerrel. A bárdista ki is szúrta, és higgyétek el nekem, a hasát fogta a röhögéstől, annyira, hogy arra a 40 másodpercre basszus nélkül maradt a zenekar.

Szóval egy nagyon jó hangulatú koncerten voltunk túl, amit egyébként a zenekar 40. évfordulós bulijának dedikált. Ha lehetne, azért abba bőven bele tudnék kötni, hogy két ilyen remek lemezről, mint a ’God & Guns’ és a ’Last Of a Dyin’ Breed’, ahol hemzsegnek a jobbnál jobb nóták, és a kritikák is az egekig magasztalták őket, miért csak egy, azaz egy számot játszottak. Emlékszem, amikor a három évvel ezelőtti bulin megdörrent a Sill Unbroken, még erekcióm is lett, erre itt mindent kihagytak erről a zseniális lemezről.

Szóval jó buli volt, még ha a színpadkép egyszerűbb is volt a szokottnál, fantasztikus hangulattal, kiváló minőségű zenével, és egy kicsi hiányérzettel. A ráadás a szokásos őrület, a Free Bird volt, amit ha lenne a rock ’n’ rollnak iskolája, kötelező „olvasmánnyá” tennék! Ebben a nótában minden benne van, ami a southern rockhoz kell: andalgós, keserédes kezdés, amiből szép lassan kibontakozik egy olyan őrült, óriási gitárszólókkal tarkított dal, hogy arra a velem levő nyuggerek is szó szerint megvadultak. Fantasztikus dal, csak ajánlani tudom mindenkinek (lehetőleg koncertverzióban), és egyben méltó befejezése is egy hatalmas Skynyrd-koncertnek. A beszámolómat pedig én is úgy szeretném befejezni, mint Johnny Van Zant a bulit: „See you next time and we hope south rise again!”

Setlist:

Last of a Dyin' Breed / Call Me the Breeze (J.J. Cale cover) / What's Your Name / Gimme Back My Bullets / Down South Jukin' / That Smell / You Got That Right / Saturday Night Special / I Know a Little / Simple Man / Mississippi Kid / Tuesday's Gone / Gimme Three Steps / Sweet Home Alabama // Free Bird

Szöveg és képek: Redneck Imi

Legutóbbi hozzászólások