Éjféli végzetmise Skandináviából: Lord Vicar, Purple Hill Witch - Vörös Yuk, 2013.11.08.

írta Tomka | 2013.11.19.

A doom metalnak az undergroundban a helye – ezt senki sem vitatja. A hegyomlásként lezúduló, lajhárlomha riffek és a komorra sötétített hangulat soha nem fognak széleskörben rajongókat toborozni. Az csak a Black Sabbath-nak sikerült. A BS ezerarcú zenéjének követői – kik máig úgy tisztelik az első öt sabbathiánus alapvetést, mint a szentírást – beérik azzal is, ha maroknyi fanatikusnak zenélnek. Itt van például a Lord Vicar: az egykori Reverend Bizarre és Saint Vitus tagok sem bánják, hogy a Yukban nyomják a mocskos doomot annak a 70-80 embernek, aki bepréselődött a terembe.

A nemrégiben a semmiből előbukkant "Cudi PurciBooking" megtalálta a módját annak, hogy népszerű doom estet szervezzen: a Lord Vicar elé még beterelt három, stabil rajongótáborral bíró magyar bandát, majd lerúgdosta az árat Mátyás király fejmagasságáig, és máris olyan nyüzsgő, de legfőképp aktívan fogyasztó tömeg fészkelődött a Vörös Yuk előterébe, hogy az elázott kollégák ötpercenként kérdezték meg a szomszédjukat, mikor startol a Lord Vicar végzetmeséje. Ennek fényében pláne ironikus, hogy a Haw fülledt atmoszférájú koncertjén többen tülekedtek, mint pár kultikus finn doomster gyászmiséjén, de hát fenét se érdekli: a lényeg, hogy végre élőben láthattuk a Lord Vicart, mivel az ilyen doom bulik ritkaságszámba mennek.

Mikor a Masterplan koncertet kiebrudalták a SOTE Klubból és átrakták a Kék Yukba, mindenki elkenődött. A plafon felé szárnyaló power metalhoz nem is illik ez a hely – a doom metalhoz viszont annál inkább. Ezt a műfajt csak földalatt szabadna művelni, éjfél után. A késői kezdés is stimmelt, és a hangzást is kellően bepiszkították – gondolom, nem direkt, de ide nem is kellett A38-tisztaságúra pucolni a hangképet. Egyvalami viszont kellett volna: Chritus hangja. A Saint Vitus ’C.O.D.’ és a Count Raven ’Storm Warning’ lemezeit is feléneklő Linderson konkrétan otthon felejtette a hangját, az első két számban alig tudott valami értelmeset kipréselni magából. Nagyon rock and roll az önpusztítás (nem, nem az), de csak addig, amíg nem megy a teljesítmény rovására.

Persze az instrumentális Lord Vicar sem rossz, hiszen egy Sign of Osiris Risennel nem lehet nagyon mellényúlni: a Reverend Bizarre nyomdokaiban lépegető, vészjóslóra hangolt monstrum megadta a koncert ünnepélyes alaphangját. A tempó természetesen nem mindig ilyen komótos, és az állott kriptahangulat sem az egyetlen, amit a Vicar ki tud váltani: a Sabbath-hoz hasonlóan nem vetik meg a sebesebbre ösztökélt és fülbemászó dalokat, mint rögtön a másodikként elővezetett The Answer, amit alatt Chritus leereszkedett a közönség soraiba, és a hajzuhatagba burkolózó fanok gyűrűjében nyüstölte el az amúgy könnyen tapadó dallamokat. Szerencsére a Lord Vicar is tudja, hogy igazán a második, ’Signs of Osiris’ című lemezüket találták el, az a korong roskadozik a jobbnál jobb old school doom himnuszoktól, a koncerten is ezt az alkotásukat udvarolták körbe jobban azzal, hogy szinte az egészet eljátszották.

A szettet biztos kézzel egyensúlyozták a temetkezési zene és a slágeresebb doom között, hogy a tüdőpréselő súly is befeküdjön a programba, de azért senki ne unja el magát. A tagokon nem érződött, hogy bármilyen szempontból is különleges lenne nekik ez a buli, valószínűleg nem is volt az, de mivel a zene magáért beszélt, ezért nem volt zavaró a dolog. A szolidan kísérő ritmusszekció mellett azért Kimi Kärki játéka kimagaslott, a lazán kivágott kőfejtő-riffek után örült, ha megtekerhetett, megnyújthatott egy bluesos felhangoktól sem mentes gitárszólót – szépen is simultak rá a dalok gerincére az ilyen múltidéző, 70-es évekbe visszakacsintó magánszámok.

A ’Signs of Osiris’-ről elővették még a Child Witness-t, a Between the Blue Temple and the North Towert és a Sinking City-t is, a végére pedig a debütlemez megalomán The Funeral Pyre-ját hagyták, ami akusztikus felvezető után egy kötelezően monumentális doomolásban csúcsosodik ki. Szerencsére Chritus a koncert előrehaladtával összekapart valamit az orgánumából, bár a közelében sem járt ez a „lemezminőségnek”; azért a Born of Jackal már egészen élvezhető volt, a szívritmus-szabályozó precizitással lüktető ritmus és a ráültetett kábító énektémák szépen csattantak fel, ahogy a Child Witness cammogó, epikus riffjei is. A banda elreszelt egy új szerzeményt is, amely a tempósabb, dallamosabb, ötperces Vicar-dalok között foglal helyet, jól működött élőben is.

Ha nem is életük koncertjét, de azért korrekt és hangulatosra kanyarított bulit adtak a finnek, amely hiánypótló jellegéből fakadóan sikerült emlékezetesre. A Johnny Cash We’ll Meet Againjére búcsúzkodó Kimi és társai még lejöttek egyet pacsizni, és a koncert után a pólóstandnál is el lehetett kapni őket pár szóra – hiába, a kis helyre beszorított buliknak is megvan a maga előnye.

Setlist:

Sign of Osiris Risen / The Answer / Sinking City / Pillars Under Water / Born of a Jackal / Between the Blue Temple and The North Tower / Child Witness / The Funeral Pyre

Chritus törökülésben üldögél, és bólogat: a színpad szélén élvezi a Purple Hill Witch játékát. A szemtelenül fiatal norvég ifik zenéjével nem is lehet mást csinálni. Az a fajta, a 60-as évek pőre rock and rolljában, jamelés iránt vonzódó örömzenélésében gyökerező dalok ezek, amelyeken nincs mit megfejteni. A Purple Hill Witch találóan csak „jammin’ out doomként” aposztrofálja stílusát, amibe belefér a retro doom és a jamelős rock is, meg az a fajta magas fekvésű antiének, amivel a norvégok mellett csak demós garázsrock-zenekarok nyomulnak. Persze, ha úgy tetszik, a PHW is az: egy szem demóval és egy másik szem EP-vel lerongyolódott gatyájuk farzsebében, most először játszottak Norvégián kívül (ugyanannál a kiadónál tengődnek, mint a Lord Vicar).

A koncerten viszont mit sem számított mindez: ezek a suhancok a nulláról bizonyították, hogy érdemes rájuk odafigyelni. Heves előadásmódjukban és hasonszőrű, de energiától szétcsattanó dalaikban ott feszült mindaz az erő, az a hév és iram, ami miatt olyan egyszerű és magától értődő rajongani a rockzenéért. A régimódi öltözet, a témák és a zene miatt a Purple Hill Witch koncertje közelebb is állt a mostanság divatos retro-vonulathoz (mondjuk Kadavarékhoz), mint a méltóságteljes, 80-as évekbeli doom metalhoz. Bőven éjfél után kezdett, kb. egyórás műsorukkal kitérők nélkül robogtak át a megcsappant hallgatóságon, nagyon nem is cseszték el az időt semmivel: egy-két konferálás, és máris ment a nyakficcentő headbang, csattogtak a cinek és dohogott a basszusgitár. Ezt a zenét koncertre találták ki, és ott át is jött mindenestül a pulzáló energialöket, ami a srácokat hajtja.

Kristian Ingvaldsenék valószínűleg az összes kész/felvett dalukat eljátszották, meg egy cím nélküli új számot is, de mindegyik az ősdoomból és old school heavy metalból összegyúrt kevercset nyújtotta. Az ugyan nem érződött, hogy egyszer majd Graveyard vagy Witchcraft szintű elismerést fognak kiharcolni maguknak a retro-színtéren, de ebbe az őszinte, nyers produkcióba nem lehetett belekötni. Zsigerből nyomták a váltásokkal izgalmassá tett, okkult témákat pedzegető dalaikat. Feljöttek, zúztak, lementek. Jó volt, köszönjük, csókolom.

Setlist:

Intro (instrumental) / Queen of the Hill / Karmanjaka / Doomsday Coming / New Untitled Song / Alchemy / Final Procession / Astral Booze

Szerző: Tomka

Képek: Karancz Orsolya