Rock and Roll Cinema - Pearl Jam: Twenty

Cameron Crowe dokumentumfilmje nemcsak a '90-es évek egyik legsikeresebb rockzenekara, a Pearl Jam karrierje első 20 évét mutatja be hitelesen korabeli videofelvételekkel és interjúrészletekkel, hanem megmutatja az utolsó nagy zenei őrület, a grunge korszak születésének és elmúlásának egyes részleteit is. A helyszín Seattle, mely nem idegen Cameron előtt, hiszen korábbi filmjei közül több is a nyugati parti nagyvárosban játszódik (Mondhatsz akármit, Facérok), de a téma is szakterülete az amerikai író-rendezőnek, hiszen korábban a Rolling Stone magazinnak is dolgozott, sőt előbb említett alkotásaiban is felbukkan motívumként a rock 'n' roll és a grunge fiatalokra gyakorolt hatása.

A film elkészítéséhez 12 ezer órányi anyagot dolgoztak fel a készítők, melyek közül igazán ritkaságszámba menő felvételekkel is találkozhatunk, így még a Pearl Jam megalakulása előttről fennmaradt Mother Love Bone koncertfelvételeket Andy Wooddal, akinek a halála indította el tulajdonképpen a később világhírűvé vált zenekar történetét. A visszaemlékezéseikben Chris Cornell (Soundgarden), Stone Gossard és Jeff Ament is egy szerethető, karizmatikus frontemberként mutatja be Woodot, akinek elvesztése zenei karrierjük egyik fordulópontja lett. A készítők a Pearl Jam történetének első 10 évén rendkívüli alapossággal mennek végig. Szó esik Eddie Vedder furcsa csatlakozásáról, a Temple of the Dog-ról (mely egy szupergroup volt, amiben együtt muzsikált Cornell, Gossard, Ament, Matt Cameron és Vedder is, így adóznak Wood emléke előtt), a kis klubkoncertekről, a hirtelen jött sikerről, az óriási fesztiválkoncertekről és a Ticketmaster elleni perükről is. Érdekes látni, ahogy Vedder fokozatosan átalakul félénk kívülállóból a zenekar központi figurájává, illetve azt is érdemes megfigyelni, hogy mennyire más arcát láthatjuk az énekesnek a közzétett amatőr felvételeken, ahol egy laza, boldog embert nézhetünk izzó őrülettel a szemében, míg a korabeli interjúkban, gyakran egy magába forduló, gyötrődő ember benyomását kelti. (Ugyan a filmben nem említik, de a Rolling Stone magazin a Pearl Jam sikerei kapcsán készített akkoriban egy cikksorozatot, melyben azzal vádolják Veddert, hogy csak kitalálta nehéz gyermekkoráról és édesapjáról szóló történeteket, hogy hitelesnek tűnjenek sötét dalszövegei. Valószínűleg innen ered Vedder távolságtartó magatartása az újságírók felé.)

Cameron ügyesen keveri a képsorokat, a zenekar tagjaival készült 2010-es interjúrészletekkel színesíti az amúgy sem unalmas koncert-, illetve backstage felvételeket, sőt tökéletesen érzékelteti, hogy mennyire is gyorsan jött a siker a zenekar számára, akik közben teljes lánggal égnek és rohannak a katasztrófa felé, ami sokkal korábban is bekövetkezhetett volna, mint a 2000-es dániai Roskilde fesztivál, ahol 9 rajongó vesztette életét. Ez a tragédia volt a második fordulópont a zenekar életében, innen már sokkal higgadtabb, érettebb zenészeket követhetünk tovább. A grunge láz folyamatos lecsengésével a Pear Jam is átalakult, Vedder és a zenekar eltávolodtak egymástól, de a nehézségek ellenére együtt maradtak és lassabb tempóban, de tovább folytatták a munkát – sőt, ismét megtalálják a közös hangot, és nagyra értékelik azt, amit eddig elértek.

Sajnos a film második fele korántsem sikerült olyan izgalmasra, mint az első, de ide is jutott pár érdekesség, hiszen szó esik a Pearl Jam fő hatásairól, feltűnik Neil Young és a The Who is, de megtudhatjuk, mit gondolnak egymásról a zenekar tagjai és még egy Grammy-díj is előkerül Stone Gossard pincéjéből.

Ugyan a Twenty megszólaltatja Chris Cornellt, Kurt Cobaint és néhány rajongót is, mégsem akar az egész grunge éra kronológiája lenni, csupán a Pearl Jamé, ami egyfelől érthető, másfelől talán még érdekesebb lehetett volna, ha a korszak többi jeles képviselője is feltűnik a képsorokon.

Szerző: Pálinkás András