"Próbáljátok ki helyette a rock 'n' rollt": Doro - Masters of Rock Café, Zlin, 2013.10.11.

„Long li-ive rock 'n' ro-oll, long li-ive rock 'n' roll” – üvöltöm a hifivel, és döngetem a kormányt a bal öklömmel, miközben szerény 160 km/h-val suhanok keletnek a D1-en. Valaki emlékszik a Rocksztár című film azon jelenetére, amiben a srácok begördülnek a Steel Dragon koncert előtt a parkolóba? Az inspiráció innen, csak én sokkal veszélyesebb vagyok közben. De Doro játszik Zlinben, és ha ez nem elég ok egy tökös rock 'n' roll roadtripre, akkor nem tudom, mi az!

Kissé meghökkenek, amikor a GPS egy kültéri bevásárlóközpont bejáratánál közli, hogy megérkeztem a Masters of Rock Caféhoz. De ha a turné-gyanús busz, majd a mögüle előbukkanó hosszú hajú, fekete cuccos tömeg bármiféle indikáció, akkor jó helyen járok. A Takko, Kaufland, ill. egy Hervis Sport közvetlen szomszédságában meglapuló klub elég híres, Joey is itt szokta forgatni a meztelen csajos DVD-teasereit, és alig lépek be, a falakról körbe-körbe büszkén kiakasztott relikviákról rögtön kiabál, hogy a Manowar nem az egyetlen visszatérő sztár-patronjuk (bár egyértelműen a legfontosabb). Gyorsan betömöm az egyórás vezetés alatt a kezembe maródott söröspohár alakú hiátust, majd a backstage felé veszem az irányt. Itt rögtön belefutok a német nulldB tagságába, akik nagyon barátságosak, de sajnos nem bizonyulnak hasznos ismeretségnek, ami a Dorohoz való bejutást illeti. Azért udvariasan megígérem nekik, hogy megnézem őket, és mivel nem igen akad jobb dolgom, így is teszek.

Kicsit mindig keserű a szám, amikor egy nagy név előtt teljesen ismeretlen kis bandát látok. Nyilván lehetne csoda is, kiadós kiskakas kikaparta a csiszolatlan gyémánt félkrajcárt a szemétdombon, de valószínűbb, hogy megvették a helyet. Az év általánosítása, de nagyon kikívánkozik: akinek van annyi pénze, hogy ezt megteheti, az nem éhes és nem elkeseredett. Ha pedig egy kezdő banda nem éhes és nem elkeseredett, az esetek többségében nem karcol rögtön aranymetszést az első munkáival. Ez persze nem csak az ő hibájuk, nyilván a koré, a rendszeré, meg mindenki másé is, de a vége ugyanaz.

Fenti tételt a nulldB kb. kiválóan példázza. Éhesnek nem éhesek, sőt a pénzből a currywurst mellett szép bannerekre is futja. A külsejük a tipikus németesen „végiggondolt” klisé: egy skótszoknyás, kallersapkás basszer, egy idegesítően magabiztos, házaló ügynök jellegű énekes, fehér ing-nyakkendős dobos (tök praktikus, mert izzadni dobolás közben sosem szoktak). Az egyetlen eredeti húzásuk, hogy a szólógitáros (a szóló itt merő szóvirág, mert persze nem szólózik) jobb fele fehérre, a bal pedig feketére mázolva testfestékkel, de sajnos semmi másra nem tudok gondolni róla, mint hogy vajon ezt minden este felkeni-e majd, és mi lesz, ha valahol nem jut idő zuhanyozni...

A zene legalább meglepően kellemes, ebben már verik névtelen előzenekarok tucatjait. Eredetinek nem mondható, de lendületes, fogós dalok váltják egymást, nem kínszenvedés végigállni. Németül énekelnek, és az evidens Rammstein-asszociációt a hihetetlen mennyiségű Evigkeit, Geborgenheit, Freiheit, stb. használata, sőt még egy playbackről éneklő gyerekkórus is erősíti. De itt vége a hasonlóságnak – a nulldB zenéjében nyoma sincs a melankóliának, vigyorogva, lelkesen tekernek előre a dalaik. Elég hosszú játékidőt kapnak, és a szett végére sikerül meghódítaniuk a közönséget, bár a tömegénekeltetést én azért a helyükben még nem erőltetném. Az elkeseredettség témájában adok nekik egy kis hitelt, ahogy elnézem reménytelen próbálkozásaikat a CD-eladás terén.

Átparkolom a kocsit, és mire visszaérek, szardínia sűrűségben állnak a teremben. A feszültség egyre nő, ágaskodunk, lessük a színpadot. A sötétben is kivehető, ahogy a hangfalak mögül kikukucskál egy platinaszőke fej, és ahogy végignéz a totál teltházon, Doro mosolya az egész klubot beragyogja. Kiabálunk, „hello Metal Queen”, nehéz elhinni, hogy még mindig itt van, 30 év zenélés után, és ahogy a sötétből berobban a színpadra, nem marad kétely senkiben: ugyanaz a lelkes, örökmozgó Dorothee Pesch ő, akire emlékszünk.

Belecsapnak az Out of Controlba és a ház felbuzdul, mint a hangyaboly. Doro úgy vonzza a tekintetet, hogy a szám végéig észre sem veszem a banda többi tagját a színpadon. Nyilván nem húsz éves már, nem olyan filigrán, mint volt, sőt már a bőr topot sem vállalja be, de bátran odaáll a tulajdon hatalmas, szénné retusált, fantasy-jellegű portréja alá, és az ördög sem érti, hogy csinálja, de ő jön ki győztesként az összehasonlításból. Gyönyörű nő, hihetetlen hanggal, irigy lennék, ha nem nyomna el bennem minden más érzést a csodálat. Ahogy énekel, egymás után esnek le válláról az évek... Botoxnak, zsírleszívásnak, mikrodermabráziónak és társainak itt egy szép nagy középső ujj. Próbáljátok ki helyette a rock 'n' rollt...

Jön az I Rule the Ruins, és meg is adja az irányt: jól balanszírozott, sok klasszikus és kevés, de jól megválasztott új számból felépülő műsort kapunk, rendesen szemezget a warlockos időkből is, csak azt sajnálom, hogy a 'Warrior Soul'-ról alig kerül elő valami. De panaszra nem adnak okot, és a cseh amúgy sem panaszkodós népség, mosolyognak, barátok és idegenek is egymás hátát lapogatják, élvezik a show-t, Doro meg egyértelműen nem számított ilyen erejű reakcióra, láthatóan meghatja a felé áramló szeretet. Nem tudom nem észrevenni, hogy nagyon sok az ősz fej. A Raise Your Fist in the Air kicsit viccesen jön ki, a csehek totál nem értik az angolt, és az istennek sem rázzák az öklüket az ég felé, csak békésen villáznak és énekelnek tovább (nyilvánvalóan halandzsát), hiába gesztikulál a banda minden tagja, beleértve a dobost is.

A kicsi, pattogó Dorót két magas, masszív rock'n'roller szegélyezi, és ha tehetném, törvénybe foglalnám a receptjét: női énekes mellé kötelezővé tenném a minimum egy, de inkább két jó kiállású, kigyúrt, félmeztelen gitáros használatát, akik nem mellesleg klasszikus stílusban is tudnak headbangelni, nem csak rázogatják a fejüket. Extra pont jár a basszernak a vállkörzésből pengetésért, miközben csuromvizes ingéből 360 fokban fröcsköl a víz. Rock 'n' roll!

Van Burning the Witches gyönyörű közönség-énekléssel (farkascsorda hozzánk képest…), Night of the Warlock, ahol majdnem belehalok a gyönyörűségbe, Children of the Night, a Für Immerre már könnyekkel a szememben kiabálom, hogy „Ich würde mein Leben für dich geben”. Doro zenéje sokaknak, és nekem is olyan, mint egy öreg vitrin: magába zárja és konzerválja az egykori érzelmeidet, érzéseidet, így minden hallgatással szippanthatsz egyet a saját emlékeid illatából… Mielőtt teljesen átengedném magam a szentimentalizmusnak, gyorsan befókuszálok Bas Maas (ex-After Forever) kockahasára, ettől rögtön jobb kedvem lesz. Ahogy feljebb téved a pillantásom, magamon találom a szemét, és mivel biztos távolságból nagyon bátor szoktam lenni, és itt a köztünk álló tíz sor ember megfelelő védelemnek tűnik, vidáman farkasszemet nézek vele.

Zúzunk egy jót az Earthshaker Rockra, aztán... uhh. Doro bekonferálja Johnny Dee-t, és ezzel a banda le is vonul a színpadról, mi meg tanúja lehetünk a világ legunalmasabb, legbeképzeltebb dobszólójának, amiben semmi sem történik, viszont ezer évig tart, a dobos énekel és a rend kedvéért flexel is kicsit. A gondolataim elkalandoznak, kicsit pihentetem a szememet... Amikor hátulról hirtelen valaki átölel, anélkül, hogy látnám, megismerem a kezeket. Az előbb még húrokat simogattak. Most pedig megpörgetnek a tengelyem körül, mint ha tollpihe lennék, és határozott mozdulattal a falhoz szorítanak. Egy erős comb beékelődik a lábaim közé... Hmm, várjunk csak, fal? Az agyam hátsó felében zúgó fehér zajból kikristályosodik Doro hangja. Kénytelen-kelletlen kinyitom a szememet, a falak mindkét irányban méterekre tőlem. Visszaterelem a fantáziámat a koponyámba.

A dobszólónak szerencsésen vége, a banda már újra a színpadon. Doro épp bemutatja a zenésztársakat, egy-két baráti szó mindenkire jut. Megismerjük a két gitárost, a bőgőst, a dobost (megint)... végül pedig a szintist. Mi? Szintis? Ő hol volt eddig? Ahogy világosság gyúl a fejemben, erősen elszégyellem magam... Bastól még usque másfél méter jobbra, ha a szemem valaha tovább siklott volna. Magamban rögtön elmondok tíz rózsafüzért, és mérgesen meredek a kihívó hasra. Apage Satana!

A következő blokk nekem kicsit erőltetettnek érződik: a 30 éves jubileum alkalmából Doro megemlékezik az első két turnéjáról. '86-ban nem kisebb névnek nyitott a Warlock, mint a Judas Priest, a 'Fuel for Life' körútjukon, ennek az emlékére elnyomják a Breaking the Law egy nagyon furcsa és őszintén, elég balul sikerült verzióját. Lassan, akusztikus kísérettel indul az első két versszak, majd bedurvul a tempó és a ritmusszekció is belecsap, szegény Doro meg nem bírja, össze-összeakad a nyelve, breaking the law, bleaking the raw. De nincs meg hozzá az agresszivitás sem a hangjában, szóval hülyén jön ki, na. Ráadásul annyi jó számot írt a Priest, választhattak volna valami kevésbé kommersz darabot is. A Hero-t Dio tiszteletére írta a metal királynője, akivel '87-ben koptatták együtt Európa útjait. Most elnyomják nekünk, és elszomorodom, ahogy belegondolok, hogy a következő években, évtizedekben a heavy metal nagy öregei mind követik majd a mestert, és kopogtatnak a mennyek kapuján... Doro is érzi átszökni az őszt a termen, és mintha ugyanarra gondolnánk: szívére teszi a kezét, ahogy megígéri: amíg él, játszani fog nekünk.

Az All We Are-ral zárják az estét, aztán persze visszafüttyögjük őket, és a kvintesszenciális Above the Ashes-t és a Metal Tangót kapjuk érte, ahol újfent megállapítom, hogy a csehek nem ismerik a headbangelés fogalmát. Rögtönzök nekik egy bemutatót. Miután felgyúlnak a lámpák a teremben, még mindig a színpad előtt tolongunk, ahol egy kis platinaszőke figura guggol és rázza a felé nyújtott kezeket.

A szakadó esőben még egy órát várok kint a backstage előtt, de nincs szerencsém, Doro nem bukkan elő, így éjfélkor hazafelé veszem az irányt. Nem viszek semmit, aláírást, fotót, még egy turnépólót sem, csak az emlékeket. Az utak üresek, csak én vagyok, a sötétség, egy lórúgás erejű kávé, a lejátszóban egy öreg Ten lemez. De valahogy a ma este után ennyi épp elég is a boldogsághoz.

Setlist:

Intro / Out of Control / I Rule the Ruins / Revenge / Fight for Rock / Burning the Witches / Night of the Warlock / Rock Till Death / Children of the Night / Hellbound / Running from the Devil / Raise Your Fist in the Air / Für Immer / Earthshaker Rock / Dobszóló / We Are the Metalheadz / Breaking the Law / Hero / All We Are / Above the Ashes / Metal Tango

Szerző: baumann

Kép: greenphoto.cz