Újra 17: Special Providence, Beardfish, Baraka - A38, 2013.10.17.

írta Tomka | 2013.10.19.

A Beardfish-Special Providence közös turné hírét olvasva rögtön megörültem – gondoltam, végre főzenekari státuszban láthatjuk az egykor oly izgalmas formációt, a Beardfish-t, amely úgy kerülte el az önismétlést, hogy mostanában kissé fura, tőlük nem várt lemezeket készített (’The Void’, 2012). Habár a ’Sleeping In Traffic I-II’ örömzenés, múltba kacsintós, de fiatalosan pimasz bája lemezen már kicsit megfakult, azért a Beardfish-bulik mit sem változtak. Mikor a koncert előtt gyorsan elkaptuk Rikard Sjöblom frontembert egy rövid interjúra, persze kiderült, hogy a papírforma érvényesül: itthon a Special Providence kapja a főzenekari posztot. Mint kiderült, ez nem is jelentett olyan nagy eltérést a játékidőben. Mindhárom zenekar 60 perc körül játszott – igen, még az első banda, a japán Baraka is. A kellően kattantnak tűnő japánok produkciójára viszont nem lehetett felkészülni...

 

 

A Baraka nem éppen HRM-kompatibilis zenét nyomott: inkább volt ez jazz-, mintsem prog-rock. A basszusgitáros-dobos-gitáros intrumentális trió viszont a jazznek is a kisimított, lágy verzióját játszotta, mintsem a heves, tűzről pattantat. Néha persze elővezették a prog-rock 70-es évekbeli óriásaitól tanult fogásokat, a koncertet záró 20 perces tételüket például több ilyen motívummal is felpörgették, de alapjáraton a lazulós, chilles-ambientes hangvétel dominált: Shin Ichiwaka basszusgitáros és Max Hirashi dobos (bevallom, lestem, Shin konferálásának a felét se értettem, de legalább humoros volt tört angolja) háttérben megbújó, nem tolakodó alapokat fektetett le a számokban, amikre Issei Takami nekiállt szólózni. Hol megtekerte, hol elszállós, jazzes futamokat préselt ki hangszeréből, szerteágazó stílusbemutatót tartva minden dalban. De a szerzeményekből így első hallásra és nem-jazzrajongó füllel hiányzott az a keret, koherencia, ami például a jazz-rock felé is erősen húzó Special Providence dalaiból rögtön kiviláglik. A Baraka a minimálisra redukálta az ismétlődő hangjegysorokat, így nagyon nehéz volt megkapaszkodni a zenéjükben. Ugyan látszott, hogy töviről hegyire ismerik az instrumentumaikat – Shinen kívül mindenki bőven szólózhatott, amik közül egyértelműen Hirashi jól felépített, dinamikus és változatos dobszólója volt a csúcspont –, ám se a nagyon lassú, érzelmes hangulatdarabjaikat, se a sokperces, „Japán szellemét” bemutató zárótételt nem tudtam megkedvelni. Sokan szeretik a Rushhoz hasonlítani a formációt, de számomra pont az a dalközpontú progresszivitás hiányzott a japán trió zenéjéből, ami a kanadaiakat oly naggyá tette.

Jó dalokért viszont elég Svédországig menni: a Beardfish – habár szívesen varr hosszú szólóblokkokat eklektikus szerzeményeinek közepébe – mindig megtartja az egyensúlyt a befogadhatóság és a virtuozitás között. Egyszerre technikás és emlékezetes zenéjüket ráadásul korukhoz hűen szemtelen iróniával prezentálják: mind a dalszövegekben, mind az éles, nyaktörő váltásokban és a beemelt hatásokban lapul egyfajta üdítő humor, cinkos kikacsintás, amitől még a hangjegyhalmozós részeknél is önfeledt, bulizós hangulat árad a koncertjeikből. Elég persze ránézni Robert Hansen basszusgitárosra, hogy lássuk, ezek a svéd ifik színtiszta műélvezetből zenélnek; ahogy a laza otthoni öltözetben, csíkós pulcsiban és loboncos szőke hajával Robert végigsasszézta és hülyülte a koncertet, vagy ahogy a kissé megpocakodosott Rikard végigmosolyogta még a drámaibb dalokat is, már abból átsütött a zeneszeretet. Meg persze az olyan főhajtásként írt dalokból, mint a 17 Again, amivel a tinikorukat akarják visszaidézni – természetesen nem azt, hogy milyen jó volt felvilágosult svéd lányokkal smacizni a hátsó ülésen, hanem milyen jó volt 17 évesen progresszív rockot hallgatni. Geekek, gondolhatnánk, és némileg igaz is: ez a négy, progresszióba beleszerelmesedett fiatal nem is a nőcsábász, hedonista rocksztár archetípusa, hanem négy kötöttpulcsis ökör a szomszédból, akiknek mázlija – meg a miénk, persze –, hogy piszok jól tudnak zenélni.

Ahogy Rikard az interjúban ígérte, szinte mindegyik albumukról vezettek elő dalt – csak a legjobb ’Sleeping In Traffic II’-ről nem, a fene se érti –: nyitásként a ’The Void’ egy hagyományőrzőbb tétele, az öngyilkos gondolatokról szóló Note jött. A 15 perces szerzeménynél el tudtam volna képzelni ideálisabb koncertkezdést is, nem az az instant ható nóta, de legalább volt ideje Sjöblom hangjának is bemelegedni. Rikard mindig küzdött koncerten az énekléssel, nem profi dalnok a srác, de talán most teljesített legjobban a három alkalomból, amikor hallottam őket (Pain of Salvation, majd Spock’s Beard előzenekarosdi). A később előkapott nyers ordításokat, a tűkanyart bevevő váltásokat és a lágyabb témákat is jól hozta. Hangszeres teljesítményéből a Note finom zongoraleállása, valamint a Mystique of the Beauty Queenbe simított harmóniadús gitárszólója emelkedett ki, még az átszellemültség is látszott az arcán.

A csúcspontokat a klasszikusan progrockos szerzemények jelölték ki: az újra programba illesztett Sunrise (’Sleeping In Traffic I’) a maga frappáns billentyűszólójával, illetve az And The Stone Said: If I Could Speak Again. Külön örültem, hogy ezt kapták elő a ’Mammoth’-ról, és nem a ’Destined Solitaire’ címadóját kellett (újra) meghallgatni: a pátosztól sem óvakodó, felemelő kezdésben, a tekintélyesen lépkedő billentyűs témákban és csábító, szomorkás énekdallamokban Rikard remekelhetett. A ’The Void’ lemezen nem igazán működő, metalosabb dalai élőben kifejezetten jól állnak a svédeknek, most a „grunge-os” Turn to Gravel szólt nagyot – a zárásként előadott Voluntary Slavery valahogy a Spock’s Beard előbb jobban odavágott, de azért így is jól esett, hogy haptákba állították a közönséget. A Beardfish mindenesetre így is egy nagyon kompakt koncertet adott, egy órába sűrítve mindazt, amit olyan jól tudnak. Most már tényleg csak egy főzenekari, kétórás buli hiányzik...

Setlist:

Note / Sunrise / Turn to Gravel / Mystique of the Beauty Queen / 17 Again / And The Stone Said: If I Could Speak / Voluntary Slavery

A Special Providence kezdésére laza félház kerekedett a hajón, és a Beardfish heves progrockja által kellően felspanolt publikum kifejezetten lelkesen fogadta Markó Ádámékat. Most láttam először élőben a zenekart, így nem mertem jóslatokba bocsájtkozni, vajon hány embert vonzhat ez a fajta instrumentális zene Magyarországon, de a párszáz fő ebben az erősen túlterhelt októberi szezonban igen jó teljesítménynek számít. Mondjuk azt is hozzá kell tenni, hogy AC/DC vagy ELP-pólós fiatalok csak kevesen flangáltak itt, főleg a konszolidált harmincas korosztály képviseltette magát, akiknek gondolom a Special Providence kifinomult dallamvilága, valamint Markó gyakran elektronikus zenei ritmusokra hajazó, feszes alapozása jelenti a kapaszkodót Providence-hallgatás közben, nem pedig valami eltitkolt Yes- vagy Dream Theater-rajongás.

Pedig ami azt illeti, Dream Theater-párhuzam jócskán akad a Special Providence zenéjében, mind a nagyívű, epikus gitárszólók, mind a billentyűhangzások tekintetében; de pont az a szép ebben a zenében, hogy olyan fesztelenül ölelkeznek össze a jazz-rockos, finomhangolt okosságok a prog-metalos kitörésekkel, vagy a diszkóritmusok és elektronikus hangeffektek a megbolondított, nyakatekert basszusfutamokkal. A banda zenéje kifejezetten eklektikus, de aki azt hiszi, hogy ez a kellemes, dallamdús instrumentális zene otthonra való háttérzenének, az nem járt még Special Providence-koncerten. Habár a nappaliban is nagyon jól muzsikál a zenekar, élőben valahogy még jobban átjön az az impresszív zenei tudás és az a dallamérzékenység, ami Markóékat jellemzi. És az a játékosság, ami féktelenül tombol az olyan dalokban, mint a Lazy Boy vagy a Lava: a különös billentyűeffektekkel beindított, feszesre vett alapokra húzott, majd felettébb harmonikus gitárszólókban kicsúcsosodó szerzemények precíz szerkesztésről tanúskodnak, és élőben öröm látni, ahogy ez a négy vérprofi zenész felépíti, majd kiteljesíti ezeket a dalokat.

Különösen Fehérvári Attila játéka volt tetszetős: az ő basszusgitárja az A38-on jobb pozíciót kapott a hangképben, előrébb keverték a hangszerét, mint lemezen, így teljes pompájukban ropoghattak azok a basszustémák. Markó Ádám nem csak arról gondoskodott, hogy az első sorosoknak legyen mire fejet rázni vagy ugrálni, de tört ritmusai és ízes dekorációi is élményszámba mentek. A méretes fejhallgatóval játszó Cséry Zoltán szinte eltűnt két óriási szintetizátora mögött, de még így is látszott, milyen élvezettel színezi szét a Special Providence zenéjét különböző billentyűs hangszíneivel, amik végig dominálták a koncertet. Kertész Márton gitáros pedig olyan elegánsan játszott, hogy azt tanítani kéne, a szólóit hallva bizonyára még John Petrucci is elismerően bólogatna.

A program nagyrészt a tavaly megjelent ’Soul Alert’-re támaszkodott, az emlegetett Lazy Boy mellett elhangzott még a K2, az Asparagus, a Babel Confusion, az Incredible Flower, valamint a címadó is. Bizonyára a zenekar is úgy érzi, hogy ez a kiadvány lett a legerősebb, legváltozatosabb és mégis kifejezetten fülbe ülős anyaguk – a Lazy Boy előtt Ádám például azzal hergelte a közönséget, hogy mozgassák meg a hajót, és ugyan nem gerjesztettek extra hullámokat a Dunán, azért tisztesen beindult rá a publikum. A másik közönségkedvenc egyértelműen a Lava volt, de nem volt üresjárat a koncerten. A raádásban a készülő negyedik lemezről játszottak egy dalt, a Testing The Emphaty-t, amely stílusát tekintve szorosan illeszkedik a ’Soul Alert’ zenei világához – így aki kedvelte azt a korongot, annak érdemes lesz beszereznie a következőt is. Én mindenki progresszív zene rajongót arra biztatok, menjen el egyszer egy Special Providence koncertre, igazi felüdülés a sok marcona metal zene között. Virgonc, szórakoztató, technikás és dallamos – komolyan, mi kell még? Ja, hogy ének? Az nem volt most sem, és ami azt illeti: nem is hiányzott.

Setlist:

Running to the Edge of the World / K2 / Asparagus / Babel Confusion / Lava / Incredible Flower / Lazy Boy / Soul Alert /// Testing the Emphaty

Szerző: Tomka

Képek: Jocke

Köszönet az A38-nak!

Legutóbbi hozzászólások