A testvériség, az egyenlőség és az orientális metal: Orphaned Land, Bilocate, Klone, The Mars Chronicles - Club 202, 2013.10.04.

írta Hard Rock Magazin | 2013.10.09.

Egyesek visszalépésként, mások az életmű legjobb munkájaként emlegetik az Orphaned Land néhány hónapja megjelent új lemezét. Ezen természetesen lehet vitatkozni, az azonban bizonyos, hogy az izraeli csapat egzotikus, dallamos, és mélyen átélhető zenéje könnyen berántja az embert a saját világába, e tekintetben tehát nincs érdemi változás. Ugyanakkor látnunk kell azt is, hogy azon kevesek közé tartoznak ők, akik számára a zene nem csupán az önkifejezés módja, hanem küldetés; egy olyan üzenet hirdetése, ami messze túlmutat a dalokon – legyenek azok bármennyire is kiválóak –; és amire igen nagy szüksége van most a világnak.

Akárcsak két évvel ezelőtt, előzenekarból ezen az estén is hármat kaptunk: elsőként a The Mars Chronicles lépett a még meglehetősen csekély méretű közönség elé. Különösebben nem volt izgalmas a talpig fehérbe öltözött francia hentesek – vagy kórboncnokok, ahogy tetszik – zenéje, azt azonban kétségtelenül igényesen prezentálták. Dalszerzői vénának és dallamérzéknek sincsenek híján a srácok, ez világosan lejött, néhány egészen jól eltalált témán kívül azonban nem volt mire felkapni a fejünket, hiszen túl sokan próbálkoznak manapság efféle zenével (ők maguk post-metalként definiálják, ami ebben az összefüggésben a Dream Theater progresszív metaljának némi gojirás ridegséggel és post-rockos elszállásokkal felhígított változatának felel meg). Talán a lélek és az eredetiség hiányzott leginkább, igaz, hogy nem is túl igazságos lehengerlő előadást és saját hangzásvilágot várni egy olyan zenekartól, amelyik alig egy éve létezik, és teljes életműve – ami egyetlen EP-ből áll – nagyjából pont annyi időt tesz ki, mint amennyit itt és most játszhattak. Az alapanyag (hangszeres tudás, a dalok összerakása stb.) mindenesetre rendben van, kérdés, hogy a későbbiekben mit kezdenek az adottságaikkal.

A szintén francia származású Klone már lényegesen kiforrottabb és izgalmasabb produkcióval állt elő. A progresszív és a post jelzők esetükben szintén megállják a helyüket, már ami az ötletek összefűzését és a becsempészett apró okosságokat, illetve az alapvető hangulatot illeti, de mindezeket a garázs/modern rock direktebb, groove-os megszólalásával, a grunge nyomasztó súlyosságával és lebegésével, helyenként pedig az amerikai típusú metalcore egyes stílusjegyeivel vegyítették. Összehasonlításként olyan neveket érdemes itt megemlíteni, mint a Mastodon, az Alice In Chains, az Alter Bridge, az Opeth és a Tool, az így elsőre talán kissé kaotikusnak ható mix azonban mégis koherens egésszé állt össze. A témákban és hangulatváltásokban, elszállásokban és zúzásokban egyaránt igen gazdag zene pedig energiával teli, profi előadással párosult. Ugyanakkor az efféle összetettség, a rengeteg feldolgozandó információ megfelelő ráhangolódást és odafigyelést igényel, amit az előzenekari pozíció és a rövid játékidő nem igazán tesz lehetővé. A komplexitás első hallásra tehát elég keményen lefárasztja a fület, vagyis a hanganyagok előzetes ismerete melegen ajánlott, ha Klone-koncertre téved az ember. Mindenesetre ők már azzal profitálnak a turnéból, ha sikerül felkelteniük a sokszínűségre és friss hangzásokra kíváncsi műkedvelők figyelmét. Ha a helyszínen nem is hagytak mély nyomot, lemezeikbe – megfelelő nyitottság esetén – feltétlenül érdemes belehallgatni!

A modern hangzások után meglehetősen éles váltással érkezett a harmadikként fellépő Bilocate. A koncepció, a megszólalás és a kiállás tekintetében egyaránt a kilencvenes évek death-doom undergroundját idéző jordán csapat (ugye emlékszünk, ez volt az a címke, amit egykor minden sötétebb tónusú, konkrét műfaji kategóriába nehezen besorolható, kísérletező zenekar megkapott, az Opethtől és a Katatoniától a Moonspellen és az Amorphison át egészen a My Dying Bride-ig), de jól hallhatóan nagy hatással volt rájuk az atmoszférikus és az avantgárd black metal színtér is. Legtöbbször az elsőként említett Opeth neve ugrott be viszonyítási pontként, és bár ezzel a stílussal üde színfoltjai voltak az estének, a lelkes előadásmód ellenére sem igazán taglóztak le. Az ekkora azért már egészségesebb méretű közönségből mindenesetre többen is lelkes tapssal díjazták a produkciót. (Bazsa)

Hol komplexre gyúrt, hol fülbe ülősen slágeresre vett zenéje mellett akad egy hatalmas erénye az Orphaned Landnek: képes megtölteni a metalkliséket tartalommal. Nem okoz fejfájást azzal az egyszeri rockernek, hogy valami merészet gondol, de nincs is rá szükség: a Közel-Kelet sanyarú történelme olyan támpontot nyújt nekik, amelynek talajáról hitellel s kicsit eltérő kontextusban használhatja újra a közismert toposzokat. Ami egy heavy metal koncerten „jól” hangzó póz, az Kobi Farhi szájából elfogadható hitvallás: mikor a Brother című dalukat a jordán előzenekarnak, a Bilocate-nek ajánlották, s félidőtájt a banda énekese, Ramzi Essayed palesztin sálat nyomott Kobi nyakába, aki épp a nációk és vallások feletti testvériségről dalolt – az már nem szimpla metalközhely, hanem megkapó gesztus, kifejező hitvallás. Ahogy Farhi a szíriaiaknak ajánlja a Childrent (a közönségben volt egy lány Szíriából), vagy elszavalja az ’All Is One’ koncepcióját a névadó dal előtt, azzal erős kinyilatkoztatássá alakítja a metal közösségben ismerős összetartozás, bajtársiasság gondolatait.

A Budapestre lassan hazajáró izraeli banda koncertjén persze nem meglepő az ilyesmi, a buli az Orphaned Landtől megszokott mederben folyt, az előadás mégis több tétet is feltett. A váratlanabb ezek közül az volt, hogyan lehet vajon pótolni a joviális Yossi Sassit, aki mindig olyan epikus, ízes gitárszólókat reptet az Orphaned Land progos dalaiban? Az apává vált és ezért otthon maradt gitárost és személyiségét Idan Amsalem nem is tudta hiánytalanul pótolni – a feladat így Chen Balbusra hárult, aki a tavaly távozott Matti Svatizky helyére lépett. Mivel Chen már a lemez elkészítésében és megírásában is oroszlánszerepet vállalt, így a koncerten sem ütött ki rajta a lámpaláz: az OL-szólók az ő kezében is megfelelően csendültek fel, egyedül színpadi mozgásán nem érződött még a kellő rutin.

A mostani előadás másik tétje pedig nyilván az új lemezre irányult: a zenekar progresszivitását parkolópályára küldő, helyette direktebben ható, kompakt metalslágereket jegyző ’All Is One’-t hogyan építik be a szettbe, s hogyan hat például a széttördelt The Kiss of Babylon után egy The Simple Man? Nos, az új dalok talán mondani sem kell, hogy roppant jól gördültek élőben, a dallamokkal telerakott, lényegretörő Land-szerzemények az izraeliek koncertjeinek felszabadult, elsőre ható oldalát erősítették. Mivel Kobiék tényleg a banda legjobb lemezének tartják az ’All Is One’-t, így a mennyiséggel sem szerénykedtek, a 11 dalból hetet élőben is elnyomtak. A címadó ütős koncertkezdésnek, a Brother perfekt együtténeklős nyugvópontnak, a Children és a Let the Truce Be Known pedig kiugró drámai csúcspontnak minősült.

A most bekerült tételek olyannyira dominánsnak bizonyultak, hogy az Orphaned Land egész szettjét átfazonírozták. Nehezebben is estek az olyan ’Mabool’-ról ideollózott dalok, mint a The Kiss of Babylon: egy All Is One direktsége után nehezebb ráhangolódni a hosszú, váltásokkal tördelt prog-dalokra. Másrészt az új lemez ki is szorította a legtöbb monumentális, tekergős OL-dalt, s helyettük a slágeresebb, himnikusabb darabok maradtak, mint a könnyen együtténekelhető Sapari, az Ocean Land vagy a Birth of the Three. S habár keleties, különleges hangulatában hasonló volt a koncert, mint a 2011-es, a mostani mégis más élményt kínált: az olyan elmélyedős, messzire reptető orientális dalok helyett, mint a The Warrior vagy a From Broken Vessels, most a szintén drámai, de áramvonalasabb Children és Let the Truce Be Known szabták meg az arculatot.

Mindkettő jó persze, csak máshogy, az viszont már sajnálatosabb, hogy a samplerhasználat terén lassan az Orphaned Land lehet az orientális metal Rhapsodyja: nem csak a temérdek kórus és az ’All Is One’ dalaiban gyakrabban felbukkanó vonósok, hanem néha még az akusztikus gitár is lemezről szólt. És akárhogy is nézem, nem túl szimpatikus, hogy pl. a zenekar egyik húzóslágerében (Sapari) Kobi a dal felében, ha énekel, a többiben háttérből szól a női ének. Ha már ennyi (és egyre több!) női vokál és duett van a dalaikban, miért nem lehet magukkal hozni egy ismeretlen (ezért olcsó), de tehetséges női vokalistát a turnéra? Mert ezek a pillanatok pont azt az autentikusságot bontják meg, ami az Orphaned Land erőssége: hogy mást ne mondjak, a koncert legszebb pillanatai közé az El Meod Na'Ala elé illesztett buzukiszóló tartozott, amit végre igazi hangszeren, és nem az elektromos gitár effektjeként vezetett elő Idan.

Az említetteket és a koncertről két lábbal kilógó dobszólót leszámítva viszont nem lehet okunk panaszra: az Orphaned Land még mindig utánozhatatlan, koncertjeik pedig egyszerre számítanak lélekemelő kikapcsolódásnak és tartalmas zenei utazásnak. Kobi Farhi meggyőzően, rutinosan vezényelte a bulit, az izraeliek közönségénekeltetésének számító tapsoltatásokat és a dalszöveget nélkülöző együtténekléseket is. A maximumot hozta ki limitált hangi adottságaiból, és még arra is figyelt, hogy a megszokott jézusos köpenyt/hálóinget újfajta, halványszürke öltözetre cserélje. A hangzás kissé tompa és tömör volt, viszont kellő teret adott a basszusgitárnak is, úgyhogy Uri Zelcha is domboríthatott. Az előadás végig jókedélyű és sodró volt, még ha nem is katartikus – akárhogy is nézzük, kevés zenekar tud olyan erővel kiszakítani a hétköznapok posványszürke hangulatából és olyan varázslatosan felszabadult kedvet plántálni a közönségbe, mint az Orphaned Land. És ez minden kritikának kicsorbítja az élét.

Setlist:

Through Fire And Water / All Is One / Barakah / The Kiss of Babylon (The Sins) / The Simple Man / Brother / Birth of the Three (The Unification) / Olat Ha'tamid / Let the Truce Be Known / Sapari / Children / Ocean Land (The Revelation) / Dobszóló / El Meod Na'Ala / Ya Benaye / In Thy Never Ending Way /// The Beloved’s Cry / Norra el Norra (Entering the Ark)

Szerző: Tomka

Képek: Karancz Orsolya. További képek ITT.

Köszönet a Concertónak!