"Olyan mélyre nyúl bennem, mintha Istent hallgatnám": Interjú Keith Sudanóval, az Eternity X énekesével

írta Hard Rock Magazin | 2013.10.03.

Egy feledésbe merült banda elfeledett énekese Keith Sudano, aki a 90-es években mégis valami különlegeset alkotott. A ’The Edge’ a progresszív metal és a rock opera teatrális kevercse, amelyet kevés ismerője a rajongásig szeret. Sok pályatársához hasonlóan az Eternity X azonban eltűnt a 2000-es évek elején: hiába az internet, mai napig nehéz információkat fellelni erről a bandáról. Az Ismeretlen remekművek rovatunkban bemutatott ’The Edge’ kapcsán kerestük fel Keith-t, aki a lemezről, annak progresszív és rock operai hatásairól, spirituális témájáról, valamint személyes fejlődéstörténetéről is sokat mesélt.

Hard Rock Magazin: 1997-ben a Queensryche már túl volt a csúcson, de a befolyása nem csökkent, míg a Dream Theater néhány évvel azelőtt robbant be a progresszív metal színterére, melyet uralt is ekkoriban. Hogyan emlékszel a 90-es évek közepének metal színterére?

Keith Sudano: Úgy gondolom, a progresszív zenének mindig voltak underground követői. Szerettem a Queensryche-ot és más nagyszerű előadók is hatottak rám. Mindenestre, ha kihajítottam volna egy követ az ablakomon, tutira olyan valakit találtam volna el, aki többet tud nálam a progresszív zenéről.  Most is és korábban is nagyon keveset tudtam az akkori bandákról. Én csak írtam, illetve komponáltam és legnagyobb részt elszigetelve tartottam magam mindattól, ami „ott kinn” történt. Nem tudom miért… egyszerűen csak így tettem. Ez segített ledönteni a határokat. Ha minden egyes alkalommal kaptam volna egy dollárt, amikor a banda valamely zenésze azt mondta nekem, hogy "ezt ne csináld, mert technilkailag nem jó", már gazdag lennék.

HRM: Úgy tűnik számomra, hogy a fiatal Geoff Tate énekstílusa egyértelműen befolyásolta a tiédet.

KS: Ez így van. Az ’Operation MIndcrime’ és az ’Empire’ is a kedvenc albumaim között voltak; még most is nagyszerű lemezek. Emlékszem az első alkalomra, amikor a Breaking the Silence-t hallottam. Végigfutott a borzongás a hátamon… úgy, ahogy még most is. Geoff Tate egy állat volt, még a szart is ki tudta énekelni egy dalból. Úgy hiszem, hogy nem szorították háttérbe a dallamot a technika kedvéért egyik albumon sem. A ‘Mindcrime II’ után viszont már nem vagyok annyira képben velük kapcsolatban.

HRM: A ‘The Edge’ domináns zongorahangzása a Savatage-re emlékeztet. Mennyire szereted az Oliva-fivérek munkáit?

KS: Ez az, amire a fentiekben is gondoltam. Ha két Savatage számot hallottam, akkor sokat mondok. Találkoztam Chris Olivával… az biztos, hogy nagyon kedves ember volt. Többségében, egyszerűen nem nagyon ismertem mások zenéit és úgy érzem, hogy a ‘The Edge’ sem feltétlen dominánsabb a billentyűhangzás tekintetében annál, mint amennyire én voltam izgatott amiatt, hogy egy olyan új hangszerre írhattam zenei betéteket, amiből így még a szart is kijátszottam. Oké, oké, lehet, hogy időnként a billentyű uralja a zenét. Képzeld el, mi lenne a helyzet most, amikor minden műfajban rengeteg hangszer áll a rendelkezésemre. Kér valaki egy skót dudát? (nevet)

HRM: Amikor a The Confessiont hallgatom, mindig egy sötét Webber musicalt látok a lelki szemeim előtt, mintha a ’Jézus Krisztus Szupersztár’ baljós változata lenne. Milyen a kapcsolatod a rock operákkal?

KS: Na, ez most egy jó labda! A ’Jézus Krisztus Szupersztár’ óriási hatással volt rám, klassz megfigyelés. Még mindig úgy csüngök egy csomó Broadway show-n, mint csecsemő az édesanyján. Mindenekelőtt zeneszerző vagyok és ez az, ahol volt/van a szívem. Szerettem megkomponálni különböző részeket a fejemben és elénekelni a bandának. Ez volt az én nagy szerelmem, most azonban már csak magamnak csinálom. A második Eternity X felállás gitárosa, Kevin Reipl csinálja ezt most, videojátékokhoz ír zenét. Láttam róla egy képet egy teljes együttessel és egy mozivászonnal mögötte. Nagyszerű volt. Nagyon jó zenész.

HRM: Tudnál mesélni még arról, hogyan született a The Confession és mit jelent a számodra? Szerint ez a dal az album egyik csúcspontja.

KS: Ekkoriban zavarba ejtett a spiritualizmus és a vallás, melyekről most már tudom, hogy mennyire eltérő dolgok. Az egész album a saját belső ellentéteimnek a feldogozásáról szólt. A The Confession és a The Confession II olyan történetek voltak, melyeket ezen talányok egyikéről írtam. Hogyan tud az Isten egy oyan emberrel foglalkozni, aki azt gondolja, hogy amit tesz, az „jó”? Ez az ember éppen egy sötét útra fordult rá. Úgy gondolom, hogy a Confession II középső része adja meg a válaszokat erre. Elképesztő, hogy mennyi ember képzelt el a fejében egy büntető Istent. Szent Ágoston fejezte ki legjobban: „Isten az Ő képére formált minket és mi viszonoztuk a szívességet”. Az igazság az, hogy ma már sokkal többet tudok. Egész nap embereket tanítok mély spirituális/pszichológiai törvényszerűségekre, melyeket a zenémbe is belecsempészek. Semmi dogma és hasonló baromságok… csak az, hogy hogyan is működik a dolog. Rengeteget tanultam az arámi nyelvet, hogy megértsem a dolgokat, de leginkább, hogy tudjam. Úgy tűnik, akkoriban valami mélyebbet kaptam, de az életem, a gondolataim és a cselekedeteim paradoxak voltak, ellentmondásban voltak egymással. Olyan emberekkel vettem magam körül, akik elveszettek és nagyon ítéletesek voltak, ami azért történt, mert én is olyan voltam, mint ők. Én azonban egy naplóba rendeztem a gondolataimat. Ezt hívják ‘The Edge’-nek. Körülbelül nyolc hónappal ezelőtt meghallgattam az egész albumot és a szemeim könnybe lábadtak. Azt mondogattam újra és újra: „Rájött. Tudta. Rájött.” Azt gondoltam, hogy teljesen elvesztem, de dokumentáltam pár megkapó epifánia bizonyítékát. A régi énem teszi egyértelművé a mostani énemet.

HRM: Bővebben: miről szól a ’The Edge’?

KS: A ‘The Edge’ arról szól, hogy nem tudsz semmilyen irányba elmenekülni a nyilvánvaló elől. Buddha azt mondta, hogy „Az élet szenvedés”. Próbáljuk önmagunkon kívül megtalálni a boldogságot, de nem megy. Az csak átmeneti. Hogy valóban megtaláljuk a boldogságot, magunkban kell elmélyedni, hogy átléphessünk a félelem mély vizén, ahova mi zártuk magunkat. A ‘The Edge’ annak a története, hogy milyen azelőtt, mielőtt elindulsz ezen az úton. Ki tudhatta, hogy sokkal inkább arról írtam ezt az albumot, ami ezután történt az életemben és nem arról, ami korábban történt az életemben és a fejemben.

HRM: A dalszövegek többsége „az őrület pereméről” szól és minden szám az őrület különböző formáival foglalkozik. Milyen típusú őrületekről, őrültségekről énekelsz a lemezen? Mennyire származnak a szövegek személyes tapasztalatból?

KS: Vagy a „nagyszerűség határán-ról” szólnak. Minden kijárat egyúttal bejárat is valahová, tehát a lemez mindkettőről, illetve egyikről sem szól. Az album az én, illetve a mi tapasztalataink (melyek voltak és hátra vannak), amiket Keith Sudano tudott a legjobban közvetíteni ekkoriban. Leginkább személyes tapasztalat az egész. Soha nem voltam semmilyen intézményben, de hiszem, hogy mindannyian tudnánk más cipőjében járni, ha akarnánk, határozottan érzem, hogy ezért vagyok tanácsadó/terapeuta/tanár, valamint zenész is manapság. Kifejlesztettem mások megtapasztalásának a képességét anélkül, hogy ugyanúgy csinálnám, mint ők. Nos, mindegyikünknek megvan a képessége erre, csak én ezt sokat fejlesztem, illetve fejlesztettem korábban is az életemben.

HRM: Ha az irodalmat vagy a képzőművészetet nézzük, milyen más műalkotások voltak hatással rád a ‘The Edge’ őrület-témájának megalkotásánál?

KS: Számtalan nagyszerű munkát felsorolhatnék neked, amiben megvolt ez a dualizmus, mert ezek léteznek, de a ‘The Edge’ kevésbé az őrületről szól, mint inkább egy emberről, aki magában örlődik. Sok mindent lát és sok mindenre jön rá, elég sokra ahhoz, hogy egy mély konfliktusba kerüljön. Ő azonban megpróbálja kitalálni, hogy mi a hiányzó darabkája a kirakós játéknak.

HRM: Az énektémák tekintetében a ‘The Edge’ nagyon változatos és nagyon sok szerep, megszemélyesítés jelenik meg az albumon. Érzelmileg megterhelő volt számodra felvenni ezt a sok szerepet?

KS: Nem, pokolian szórakoztató volt! Áthágom a határokat, és azóta megtanultam, hogy nagyon sok zenész tette ezt. A Beatles ki szokta fosztani a stúdió WC-it, hogy aztán mindenféle vacakok használatával furcsa hangzásokat hozzon létre. Azt gondolom, hogy a The Edge of Madness dal énektémáira gondoltál. Ez a ‘The Edge’ lemeznek csak egy aspektusa, de semmiképpen sem az összegzése annak, amit közvetíteni akartam. Ennek a dalnak az énektémái azonban viccesek voltak. Vödröt, egy 1940-es rádiót (bizony, azok nem effektek!), mikrofongerjesztést, fürdőszobát és sok minden mást is használtam. Csak megszálltam a stúdiót, hogy megtaláljam a módját annak, hogyan eresszem útjára a hangot, amely a fejemben volt.

HRM: Van egy pár kedvenc számom a ‘The Edge’-ről és szeretném, ha megosztanád velünk, hogyan születtek és hogyan látod őket most.

KS: The Edge of Madness

Egy nagyon mély érzelmi válságról és arról a rendkívüli szenvedésről szól, amelyet a korábbi rossz döntéseim miatt éltem át. Folyamatosan ugyanazokat a hülye döntéseket hoztam. Ez a dal azoknak a következményeknek a visszatükröződése, ahova ezek a gondolatok, érzések vezettek engem.  Hallgasd meg a kezdő sorokat: „Ez egy testi vágy, amelyet nem tudsz kontrollálni. Elég beteges helyzet, nem gondolod?”

Baptized By Fire

Az egyéni („individual”) szó a következő: kettészakadt kettősben („in-divide-dual”), amely azt jelenti: „két részre válni”. A legtöbb dalom ilyen. Épp egy áttörés szélén voltam, mely elvezetett engem a mához. Láthattam, hogy amit én igazságnak gondoltam, azt lépten-nyomon megszegték. Ez volt az én történetem ekkoriban. Van egy dal a készülő lemezemen (a címadó dal), amelynek címe The Biography of Me, és ez már nem rendelkezik ezzel a kettősséggel. Meg kell hallgatni az új anyagomat ahhoz, hogy valóban érthetővé váljon a régi.

A Day In Verse

Ez a nóta is egy kettősségről szól. Annak a versnek a címét használtam, amelyet a bátyám írt, mielőtt meghalt. Ez a dal annak az egy napnak a megfigyeléseiről szól, amikor végigmenve Manhattanen azt láttam, amit „látni akartam”. Vajon ugrott az a lány? Nem igazán tudom, de a körülményeket figyelembe véve: valószínű.

Imaginarium

Drogok. Elképzeltem, ahogy egy dealer leszólít egy függőt. Ez valami olyan, amit akkor festettem le magamnak a képzeletemben, amikor egyszer a Pink Floyd ‘The Wall’ című művének megszületéséről olvastam. Ez az egész elképzelés ott lebegett a fejemben. Úgy gondolom, nekünk lehetett volna a legklasszabb videóklipünk, ha megcsinálták volna. Tulajdonképpen ezek a képi ábrázolások részét képezték azon lehetőségeknek, melyeken keresztül közvetíteni próbáltam a dalok érzésvilágát és atmoszféráját a zenekar felé. Minden dal, amit csinálnánk, azzal kezdődne, hogy azt mondom: „Oké, képzeljétek el ezt…”

The Edge part 2

Még egy klasszikus kettős nóta: elképzeltem, hogy milyen lenne, ha megszerezném, amit kerestem. A hírnevet és a szerencsémet. Ennél is többet: gazdagságot. Tudtam, hogy a „jövendő” dala rendkívül magányos lesz. Amit ma tudok a helyi felsőbb osztályról, gazdag emberekről, pozíciókban lévő emberekről: még mindig ugyanaz, magányosak.

HRM: A Rejection című nóta születését hogy-hogy egy Alanis Morissette dal inspirálta?

KS: Azt gondoltam, hogy ez egyértelmű. (nevet) Válaszoltam Alanis You Oughta Know című dalára, egyúttal így szóltam néhány exemhez.

HRM: Jimmy Paruta azt mondta anno, hogy az Eternity X zenéjének progresszív aspektusai el vannak bújtatva, mert a hangszeres virtruozitással szemben a dallamokat helyezitek előtérbe.

KS: Nem, a Queensryche zenéjének progresszivitása van elrejtve… Vicces, hogy annak idején ezt mondta, mert számomra nagyon nyilvánvaló a dalok többségében. De értem, mire célzott. Az igazat megvallva, én harcoltam ezért. Jim volt a legprogresszívabb tagja az Eternity X-nek. Hogy egy kicsit megenyhítsem őt, beleegyeztem abba, hogy progresszívebbek legyünk. Így visszatekintve, ez összekapcsolódott a dalszerzési fétisemmel. Szerettem bonyolult zenéket írni, de a dallamokat még jobban szerettem. Mindig viaskodtunk amiatt, hogy mi legyen a szélsőségesen progresszív részekkel, amiktől irtóztam. Általában Jim velem ellentétben több progresszív részt szeretett volna belevinni a zenébe. Ő inkább a Dream Theater/Rush, én pedig inkább a Queensryche/Pink Floyd/Mozart stílust preferáltam ebben az időben. Emlékszem, egyszer arról vitatkoztunk, hogy eltávolítsuk-e egy bizonyos dalban a dobfilleket, vagy sem. Ha a Day In Verse komplett középső részét kivághatnám, akkor megtenném. Nem a dallamos, hanem a gyors részt, amit csak azért írtam, hogy megbékítsem a többieket. Ha akarok, tudok igazán progresszív anyagot írni.

HRM: Hogyan látod a ‘The Edge’ helyét a progresszív/power metal történelmében?

KS: Nem hiszem, hogy sokan fognak rá emlékezni tíz év múlva és minden bizonnyal nem akkor, amikor aszteroidák fognak becsapódni. (nevet) A zene hanyatlik és áramlik. De személy szerint én boldog vagyok, hogy megalkottam.

HRM: El tudnád mondani, hogy mi történt a zenekarral az album után? Felvettetek egy másik lemezt, 'From the Ashes' címmel, ami nem jelent meg, ha jól tudom…

KS: Ismered az öreg mondást: embert barátjáról… De teljes felelősséget vállalok. Olyan embereket vettem fel, akiknek nem hogy a bandában, de az életemben sem lett volna helyük. Nagy egóm volt, így hiába a szerteágazó zenei tehetségem, az egyetlen magányos vágyam, hogy befussak a zeneiparban, elhomályosította előttem azokat a viharfelhőket és vírusokat, melyekbe a bizniszemmel együtt belesétáltam. Eddig a pontig olyan emberekkel vettem magam körül, akik zeneileg profik voltak, de nem is érdekelhetett volna kevésbé maga az ember, akik a dobot, a gitárt, a basszusgitárt és a billentyűt kezelték. Csak azzal törődtem, hogy profi zenész vagyok, és csupán ez alapján kerestem embereket. Ez egy fatális hiba volt két okból is. Először is, mert nem láttam azt a gusztustalan szart, amivel együtt mentem aludni esténként, másrészt megvolt az a következménye is, hogy folyamatosan azt hittem, hogy meg kell békítsem őket. 2000-ben összehoztam a legjobb bandát, amim csak volt – ami bizonyította is az álláspontomat. Rendkívül boldog vagyok, hogy elmondhatom, jelenleg mindent én játszok. Ki gondolta volna korábban, hogy manapság már egy számítógépes programmal is képes leszel helyettesíteni ezeket a fiúkat.

HRM: Azt nyilatkoztad anno, hogy a 'From the Ashes' „az Eternity X 'Empire'-je”.

KS: Igen, ez egy jó párhuzam. Szerettem azokat a dalokat. Tervezem, hogy remasterelem őket, és ha esetleg mégsem működik, akkor lehet, hogy én magam fogom újra felvenni az egészet.

HRM: 2006-ban újra aktivizáltad a bandát egy másik felállással. Mi történt ezzel a formációval?

KS: Ők mindannyian Illinois államban voltak, én meg Dél-Carolinában. Terryvel még mindig tartom a kapcsolatot, klassz srácok, de logisztikailag nehéz volt. Betanulták a ’From The Ashes’-t elejétől a végéig. A távolság megölte a dolgot, én pedig fáradt voltam ahhoz, hogy foglalkozzak az egóközpontú vágyakkal, miszerint mindenki nagy rocksztár akar lenni. Ekkor döbbentem rá, hogy tudok komponálni, alkotni, létrehozni és előadni zenét egyedül is.

HRM: Mit csinálsz mostanában? Mikor várhatnak a rajongók új zenét Keith Sudanótól?

KS: Ahogy a Triumph zenekar írta: „A zene hatalma bennem van…” Körülbelül hat évvel ezelőtt rájöttem, hogy nem tudok elfutni a bennem lakozó erőteljes, hatalmas szörny elől, mint ahogy szerettem volna. Amiről azt hittem, hogy nincs szükség rá ahhoz, hogy zenét alkossak és zenét játsszak. A zene több mint egy nyelv: egy olyan rezonancia, amely valahogy mélyen spirituális és szükségem van arra, hogy csináljam. Nem mindegyik zene ilyen. Hallok egy csomó olyat, ami egyáltalán nem mozgat meg engem, de sok zenétől libabőrös leszek, olyan mélyre nyúl bennem, hogy olyan lesz, mintha Istent hallgatnám.

Megvan bennem a zene hatalma. Mint ahogy feljebb is említettem, ahhoz, hogy megértsd az olyan lemezeket, mint a ‘Mind Games’ vagy a ‘The Edge’, meg kell hallgatnod az új anyagot. Na most, milyen is az „új anyag”? Hagyományos értelemben véve nem lesz progresszív, és inkább rétegzett lesz, mint technikás (de ez már önmagában technikás). Képzeld el a Day In Verse-t a zenei maszturbáció nélkül. Ezen kívül sokkal több benne az akusztikus hangzás. A lemez, amelyen dolgozom, a ‘The Biography of Me’ címet viseli, és kilenc dalt tartalmaz. Van egy saját otthoni stúdióm és jelenleg ez a nagy projekt rengeteg energiámat emészti fel. Felszereltem egy webkamerát a stúdióba, úgyhogy az emberek nézhetik a felvételeket – meghívásos alapon működik, szóval szóljatok nekem, ha be akartok kapcsolódni.

A dallista:

The Biography of Me
Fearless
I Can Feel You Near
The One
Eulogy (újraalkotva a ’Mind Games’ albumról)
A Love Story
Symphony of Fear
The Stand
Forever Calling

Az összes dal felismerhető lesz olyanok számára, akik ismerik az Eternity X anyagait. A fő különbség az, hogy minden hangszeren én fogok játszani és csellót, kórusokat, valamint rétegzést is adok a zenéhez úgy, ahogyan én szeretem. Még mindig szeretnék történetet mesélni, és nem fogok semmit megjelentetni addig, míg meg nem csinálom az egészet.

Készítette: Tomka

Fordította: Szöcske