Unalmas egyhangúság vagy zenei stí­lus?

írta szakáts tibor | 2005.11.01.

Erre a kérdésre várjuk Kedves Olvasóink véleményét a cikk elolvasása után. Reméljünk nem sokára sokkal okosabbak leszünk ebben a témában! Udo legújabb albuma (Mission No.X) némi vitának adott teret szerkesztőségünk, és ahogy látom a rockertársadalom körében is. Vajon tényleg unalmas elcsépelt klisék, sokszor elsütött riffek hallhatók a korongon, vagy egy újabb gyöngyszem a mester munkásságából? Igazából ebben az í­rásban nem is erre keresem a választ, hanem arra, hogy bizonyos zenekarok albumai valóban unalmasak, vagy zenei keretek közé vannak szorí­tva? Lássuk akkor a már emlí­tett előadó munkásságát. Udo Dirkschneider, az Accept énekeseként lett méltán hí­res, de nem csak Ő, hanem az összes tag, aki ebben a zenekarban játszott. Hogy miért? Mert egyedi hangzásukkal, dalaikkal és stí­lusukkal különleges volt, amit csináltak. Aztán egyszer csak vége lett az Accept sztorinak és Udo szólóban folytatta tovább a már jól kitaposott ősvényen haladva. Akkor nem is várt el tőle senki mást. Sőt! A világ botránya lett volna, ha egy teljesen más zenei stí­lussal állt volna elő. Ment is minden a maga útján és Udo bebizonyí­totta, hogy az Accept nélkül is megy ez neki. Egyre jobb zenészeket gyűjtött maga köré, és amikor Stefan Kaufmann újra csatlakozott, immár gitárosként, szintén senkinek nem volt kifogása, hogy még jobban erősödni látszik a Accept vonal az U.D.O. zenekarban. Na de hát minek is kellett volna történnie? De menjünk tovább. Jövőre, ha minden jól megy, hosszú évek után újra napvilágot lát egy új AC/DC album. Vajon attól mit vár a tisztelt nagyérdemű? Death, glam, vagy thrash metált? Nem! Mindenki várja a jó kis kettőnégyes megszokott ritmusokat, amire olyan jó az embernek rázni a fejét. Na és Dio-tól ki várja el, hogy változtasson a már nagyon régen bevált jó öreg hard rockon. Persze tudom, hogy a felsorolt előadók lemezei között is vannak feledhető példányok, de ez mindenkivel előfordul. Hí­res í­rok könyvei között is találhatók gyengébb művek, ami nem azt jelenti, hogy az egysí­kúság felemésztette az alkotó kedvet, hanem azt, hogy egész egyszerűen akkor az volt benne, az alkotóban. Senki nem várja el egy KISS-től, hogy holnaptól igazi hamisí­tatlan európai heavy metált játsszon csak azért, hogy ne legyen már annyira egysí­kú a munkássága. Persze sorolhatnám tovább a példákat, aminek azt hiszem se szeri, se száma. Amikor zenekarok megpróbálnak újí­tani, akkor persze mindig nagyobb a vihar! Akkor most felteszem a kérdést, mi a jobb, ha az ember marad a kaptafánál, és a jól bevált recept szerint szórakoztatja a nagyérdeműt, vagy időnként meg kell újulni, hogy a kritikus szakma is elfogadja? Amikor Rob Halford kiszállt a Judas Priest-ből és megcsinálta a maga kis projektjeit mindenki fanyalgott. Most, hogy újra a Judas kötelékében van, és együtt elkészí­tettek egy igazi "judaszos" albumot, minden a legnagyobb rendben. Sőt, még a szóló lemezei is felértékelődtek. Nem is folytatom a felsorolást, és nem is szeretném megfejteni az általam felvetett problémát. Tegye meg a Kedves Olvasó! Beszélgessünk, vagy esetleg vitázzunk erről a témáról! Várom a véleményeket!!! Szakáts Tibor