"Nem vagyok az a tipikus rocksztár": Interjú Michael Monroe-val (2. rész)

Beszélgetésünk első részében arról mesélt az egykori Hanoi Rocks frontember, Michael Monroe, hogy mostanában mit is gondol a zenéről, zenélésről, hogy viszonyul a Voice című műsorban való munkájához, illetve hogy milyen is volt a 70-es, 80-as évek rock ’n’ roll világa. Az interjú második részében is ezt az utóbbi témát boncolgatjuk néhány sztorival, és a „rocksztár” jelenség értelmezgetésével.

Hard Rock Magazin: Michael, rengeteg mindenen túl vagy már, a szakma egy rutinos rókájának számítasz sok-sok élménnyel és emlékkel. Tudom, hogy léteznek különböző életrajzi kiadványok és biográfiák rólad, illetve a Hanoi Rocks-ról, de mivel ezek magyarul nem jelentek meg, tudnál mesélni egy két kedvenc sztorit, vagy rock ’n’ roll történetet, ami megesett veled az elmúlt években?

Michael Monroe: (nevet) Ami a könyveket illeti, az All Those Wasted Years, és a saját önéletrajzom, ami 2011-ben jelent meg, kizárólag finn nyelven kaphatóak. Próbálom elintézni, hogy megjelenjenek angolul, illetve japánul, lenne rá érdeklődés. A Hanoi Rocks könyvet, az All Those Wasted Years-t le is fordították angolra, de még nem írták alá a szükséges szerződéseket, üzleti szempontokból még a kiadó dolgozik a részleteken. Ez egy nehéz dolog, én személy szerint nem sokat tudok tenni az ügyért, de ugyanígy van ezzel Andy [McCoy, a Hanoi Rocks gitárosa] is. Ha engem kérdezel, én imádnám, ha kijönnének ezek a cuccok végre angolul, van bennük egy csomó király történet.

De kezdjük az elejéről. Eleinte nem akartam könyvet megjelentetni. Ennek pedig egy marha egyszerű oka van: nem akarom, hogy a világon legyen valami hülyegyerek, aki elolvassa a sok marhaságot, amiket csináltam, és azt higgye, hogy menő ilyen faszságokat utánozni. Ne miattam tegye tönkre a saját vagy valaki más életét. Csináltam néhány totálisan őrült szarságot. Viszont ha könyvet írsz, akkor annak nyilván csak úgy van értelme, ha nekiülsz, és felvállalsz mindent, őszinte leszel, és elregéled a teljes sztorit, annak minden szépségével és csúnyaságával együtt. Úgy teljes a kép. A finn srác, aki írta a Hanoi könyvet, eszelősen nagy rajongó volt. Hihetetlen ismeretanyaggal rendelkezett a bandáról, meg rólunk, gyakorlatilag mindent tudott, akárhol, akármit is csináltunk. A Hanoi könyv volt élete első könyve, amit írt, a Michael Monroe könyv pedig a második. Számára ez egy igazi szerelemmeló volt. Vannak ezek a tipikus rock ’n’ roll könyvek, amelyek magasztalják ezt a korszakot, szex, drogok, rock ’n’ roll, satöbbi. Azt sugallják, hogy király gázosnak lenni, király balhésnak lenni, menő, ha egy állat vagy. Lószart! Az ilyen bandákról szóló könyvek miatt is van rossz híre a rockereknek. Nem kell idiótának lenned ahhoz, hogy rock ’n’ roll csillag legyél. Bárki be tud rúgni, vagy szét tud csúszni. Alkoholistává, drogfüggővé válni a világon az egyik legkönnyebb dolog, ehhez aztán nem kell rockernek lenni. Ezt éltetni, vagy menőnek beállítani borzasztó dolog. Örülhetnek ezek az arcok, hogy nem kerültek a sittre. Kidobsz egy tévét a szálloda ablakán, gondolván, hogy ez mennyire rock ’n’ roll! De mi van, ha valakire ráesik, valaki megsérül, urambocsá meghal? Az már kibaszottul nem menő dolog, haver! A maradék életedet a dutyiban töltheted. Szóval egy szó mint száz, a Hanoi könyv, vagy a rólam szóló könyv abszolút nem ilyen. Benne vannak a szép és a kemény pillanatok, a jó és a rossz dolgok is, de semmi sincs másnak beállítva, mint amilyen az a valóságban. Csináltam néhány beteg, őrült dolgot én is, és azok annak is vannak beállítva. Csak reménykedni merek, hogy senkinek nem adok a sztorijaimmal ötleteket. A történetek amúgy nagyrészt önpusztítóak. Csináltam marhaságokat, de mindig egyedül voltam, nem bántottam senkit, nem okoztam fájdalmat másoknak. Végigmentem, amin végigmentem, akkoriban nekem ez kellett, és én ezt a mai napig vállalom. Ha akkor valaki odajön és azt mondja, hogy „állj le ember, hülyeséget csinálsz”, tuti elzavarom, hogy takarodjon ki az életemből. Ez az én életem, azt csinálok vele, amit akarok.

De nézzünk akkor egy konkrét sztorit. Meséltem, hogy New Yorkban laktam, és akkoriban nagyon jó barátok voltunk Sebastian Bach-hal, a Skid Row-ból. Ő Jerseyben lakott, mindig összejártunk. Egyik este elmentünk a Guns N’ Roses, Metallica turné állomására a Giants stadionba... valamikor ’90-91 körül lehetett. A backstageben lógtunk Slash-ékkel, toltunk egy kis kokót. De baromira nem működött nálam a cucc, abszolút szarul voltam tőle. Kényelmetlenül éreztem magam, feszengtem, tökre paranoiássá váltam, egyszerűen minden bajom volt. A legrosszabb az volt, hogy nem bírtam hugyozni. Baromira kellett, de egyszerűen nem ment. Egész éjjel a backstage-ben lógtam ezekkel a szuper nagy nevekkel, a Metallicás arcokkal, a Guns-zal, meg volt még ott egy csomó egyéb rocksztár és híresség, nekem meg csak azon járt az agyam egész éjjel, hogy „haver, basszameg, nem bírok hugyozni, haza kell mennem, mert egész egyszerűen képtelen vagyok, satöbbi”. Ezen aggódtam végig, jöttek hozzám a haverok, meg a hírességek: „Hé, Michael, hol a buli?” Én meg csak annyit bírtam kinyögni, hogy „Hát, bazeg, most nagyon nem a gatyámban...” És mintha ez még nem lett volna elég, el is vesztettem szegény néhai feleségemet. Nagyon szerettem, semmi rosszra nem kell itt gondolni, egyszerűen elhagytam a backstageben, vagy legalábbis azt hittem, hogy elhagytam. Mert baromira nem hagytam el, dumáltunk hárman Seb Bach-hal, aztán én elmentem, hogy szerencsét próbáljak a WC-vel, ők meg ugyanott, ugyanúgy ültek tovább, és vártak rám. Én meg teljesen beparáztam, és azt hittem, hogy elvesztettem őket. El is tévedtem, nem találtam őket, jártam végig a biztonsági őröket, hogy nem látták-e véletlenül a feleségem. Hallottam, ahogy a Guns meg a Metallica biztonsági emberei egymást hívogatják a walkie-talkie-n: „Hol van Michael Monroe felesége, nem látta valaki Michael Monroe feleségét?” Aztán mikor nagy nehezen megtaláltam őket ugyanott, ahol hagytam őket korábban, teljesen elképedve kérdezték, hogy nekem meg mi a franc tartott ennyi ideig? Nem kicsit nyugodtam meg, bár addigra már világos volt, hogy ez nagyon nem az én estém. Aztán indultunk haza, a feleségem, Axl, Sebastian, az ő egyik fotósa, meg én. Bepattantunk a limóba, de már az induláskor éreztem, hogy a fotóssal van valami gáz. Nemsokára el is kezdett okádni a kocsiban. El nem tudom mondani, mennyire ideges volt a limó sofőrje. Ez a csávó telehányta a limuzint, majd valahogy fellökte Sebastian táskáját, amiből egy szép mennyiségű kokain beborult a kocsiba, java része a gatyámra. Na mondom, király... Axlnek már akkor is voltak gondjai, nem sokkal korábban esett meg, hogy valamelyik bulin mérges lett, és a műsor felénél váratlanul levonult a színpadról. A közönség erre bevadult, és dühükben elkezdtek mindenfélét összetörni a helyen, a Gunsnak végül egy rahedli pénzt ki kellett fizetnie kártalanításként. Axl még ezután is népszerűtlen volt, és a rendőrség igyekezte azonnal tetten érni, ha rosszban sántikált. Szóval képzeld el ezt így, a három rocksztár a hányásos-kokós limuzinban, igazi főnyeremény lett volna minket elkapni. Nagy hír lett volna másnap belőle. Ráadásul Manhattenben voltunk, először Axlt ki kellett tenni a hotelnél, azt hittem már soha nem érünk haza. Végigparáztam az utat, nehogy elkapjanak minket. El nem hiszed a megkönnyebbülést, amit éreztem, miután becsuktam magam mögött az ajtót. Ráadásul odahaza végre sikerült elmennem hugyozni is...

De mondok még egy sztorit, ez az egyik kedvencem. Akkor történt meg, amikor hazajöttem Finnországba az USA-ból. Hogy miért jöttem haza? Mert olyan helyen akartam élni, ahol lehet zenélni. Ahol az emberek szeretnek zenét játszani, szeretnek hangszeren játszani, ahol zenét akarnak alkotni. Amerika egész más, vagy legalábbis más volt akkoriban. „Ó, zenélni akarsz? Akkor felhívom ezt az üzletembert, hogy beszéljen egy másik üzletemberrel, és ő majd kapcsolatba hoz valakivel, akivel játszhatsz stb.” A zene a pénzcsinálásról szólt, és nem a zenélésről. Nekem elegem lett ebből, úgy éreztem, megfojt ez a dolog. Minden az ötletekről szólt, felállásokról, ko-operációkról, üzleti tervekről, amik baromi jól néztek ki papíron, de a valóságban nem lehetett őket megvalósítani. Nagyon boldog voltam, mikor leszerződtem több lemezre a Polygram kiadóhoz, de az áldás hamar átokká vált. Volt ez a projekt, a Jerusalem Slim, amit elkezdtünk akkoriban, és komolyan mondom, ez volt a legrosszabb dolog a karrieremben, ami csak történt velem. Steve Stevens megkeresett, hogy legyek az énekese, tele van ötletekkel, Sami is jött velem, de az egész nagyon hamar egy rémálommá vált. Éreztem, hogy nem tudunk jól együtt dolgozni, hogy zeneileg nem jó az anyag, próbáltam beszélni a kiadóval, hogy álljunk le, meg mindenkivel, de folyamatosan leugattak. Végül készítettünk egy lemezt, amelynek a munkálatai 700 000 dollárba kerültek! Már az elején éreztem, hogy gáz az egész, elköltöttünk a lemez készítésére 300 000-et, és már akkor tudtam, hogy ez az egész egy nagy szar, egy borzalom. De senki nem hallgatott rám, mikor mondtam, hogy álljunk le, ez bukás lesz. Én már rég felvettem az én részeimet, de Steve még mindig producereket bérelt fel, meg szöszölt, a legrosszabb mégis az az egészben, hogy elkészült a lemez, és megjelent. Néha odajönnek hozzám rajongók, hogy „Hé Michael, tökre imádtam a Jerusalem Slim lemezt, tele van király nótákkal, nagyon tetszik!”. „Jó neked” – szoktam válaszolni, azóta sem tudtam megszeretni azt az albumot. Le akartam lécelni mihamarabb a kiadótól, nehogy megint valami hasonló őrületbe keveredjek, de nem lehetett! Tartoztam nekik 700 000 dollárral! A ’Not Fakin’ It’ szólólemezen jól sikerült, de annyira nem fogyott jól, hogy ezt ki tudjam fizetni, ráadásul teljesen esélytelen volt, hogy a következő szólólemezek, vagy bármelyik projekt olyan sikeres lehet, hogy ezt a hatalmas tartozást ki tudjam egyenlíteni. Lemezek millióit kellett volna eladnom, attól pedig én baromira távol álltam. Az egész zenélésben hirtelen nem maradt már semmi örömöm. Nyilván az egész az én hibám volt. Nem azért, mert én annyira sok pénzt költöttem volna, hanem mert a kiadó felé én voltam a zenekar főnöke, és felelősséget vállaltam a többiekért és a döntéseikért. Ők sem akartak nekem rosszat, vagy szándékosan adósságot termelni nekem, de a jóakaratuk ellenére is rosszul sültek el az ötleteik, én meg nem voltam elég tökös, és hagytam, hogy ez az egész megtörténjen. Szóval enyém volt a felelősség, meg a tartozás. Steve Stevens-szel amúgy ma is jóban vagyunk, ha New Yorkban járok, ő mindig ott van nekem. Sami is jó barátom, de hármunknak a közös zenélés nagyon nem sikerült jól, egy évbe telt, mire rendeződtek a dolgaim. Egyik nap bementem a kiadóhoz, és azt mondták, hogy oké, elejtik a tartozásomat. El nem tudod képzelni, mennyire örültem, és milyen hálás voltam a dologért. Steve kérdezte az egyik nap: „Michael, hát nem nagyszerű érzés? Egyik nap tartozol még egy millió dollárral a kiadónak, a másik nap meg már nem!” Eredetileg amúgy azt akartam, hogy Little Stevens legyen a lemez producere, de ebbe a kiadó nem ment bele, mondván, hogy ő túl megbízhatatlan és kiszámíthatatlan. Michael Wagnert akarták, a német szuperproducert, aki hirtelen befutott Ozzy-val, meg a Skid Row-val, ami ugye tök jó, csak hát én baromira nem olyan zenét akartam játszani. Steve Stevens amúgy is elvitte ebbe a „hánymillió hangot bírsz lejátszani egy perc alatt” világba az egészet... tudod, amikor két kézzel nyomogatják a gitár nyakát, ami szép és jó, csak hát baromira nem rock ’n’ roll. Steve az ész, én meg a szív vagyok, ha zenélésről van szó, és együtt nem igazán tudtunk együttműködtünk. De hol is tartottam? Szóval megszabadultam a kiadótól, és boldogan fellélegezhettem, végre azt csinálhatok, amit csak akarok, azzal és úgy dolgozok, ahogy szeretnék! Szóval Little Stevens, Sami, meg én elkezdtünk összerakosgatni egy bandát, amiből végül megszületett a Demolition 23, és a velük kiadott lemezt a mai napig a karrierem egyik csúcspontjának tartom. Zeneileg és stílusban is tökéletes volt. Sajnos baromi kevesen ismerik, a rock ’n’ roll egyik legjobban eldugott titka az a lemez, de hát valamilyen szinten én is ilyen vagyok. Már mondtam, a legjobb zenék mindig az undergroundban maradnak. De nem baj, inkább legyek ilyen, mint valaki, aki lemezmilliókat ad el, de nem őszinte, nem hiteles, és a végén csak valamiféle rossz viccként téblábol a színpadon. Legyél hű önmagadhoz, és a művészetedben ne legyél megalkuvó. Nekem ez a rock ’n’ roll.

HRM: Azt hiszem, igazad van.

MM: Akkor válaszolok is a kérdésedre, amit valamikor ezer éve feltettél. Szóval a legőrültebb rock ’n’ roll sztori, ami eszembe jut. Na, mi is történt... visszaköltöztem Finnországba, méghozzá vidékre, keleten egy kis faluba. A semmi közepét képzeld el, az erdőben egy kis házikót. Baromi szerencsétlen voltam akkoriban a költözéssel, meg a házakkal. A házból, ahová először költöztem az államok után, nagyon hamar ki kellett költöznöm, mert hatalmas gondok voltak vele beázás és penész szempontjából. Akkor egy rövid időre még hajléktalan is voltam, akár hiszed, akár nem. Na mindegy, azt gondoltam, hogy majd vidéken lesz tiszta vizem, meg jó levegőm egy félreeső kis telken, idillinek tűnt. Csak a valóság baromira nem ilyen volt. Tavasszal éktelen szarszag terjengett a levegőben, a kutamban meg valami baktérium jelent meg, így zuhanyozni is alig tudtam egy ideig. De a hosszú sztori röviden. Helsinkiben voltam, a Backyard Babies játszott, felhívtak a színpadra pár számra vendégnek. Engem elkapott a buli heve, beugrottam a közönségbe, ami tök frankón indult, de ahogy már visszafelé adogattak a srácok kézről kézre, hirtelen elértem a fotósárkot, vége lett a tömegnek, én meg majdnem ráestem egy fényképészre. Esés közben próbáltam kalimpálni, hogy ne essek rá a fickóra, így viszont sikeresen eltörtem a bokám, mert ahogy bezúgtam a fotósárokba, rosszul estem a földre. 84-ben már eltörtem egyszer a Hanoi Rocks turnén, és szinte pontosan ugyanott törtem el megint. Szóval a törött bokámmal tartottam hazafelé Helsinkiből a vidéki kis házacskámba, de egy benzinkútnál gyanús lettem, és a rendőrök megállítottak. A zsebemben volt egy kis crack, úgyhogy bevittek az örsre, kihallgatásra. Egész éjjel a dutyiban voltam a törött bokámmal, másnap meg egész nap vallattak, faggattak. Teljesen készen voltam már, baromira el akartam már jutni egy kórházba, borzalmasan fájt a lábam, azt hittem megőrülök, de nem engedtek el, csak faggattak, faggattak. Viszont amit addig nem tudtam, az az, hogy a nő, aki faggatott, abszolút kezdő volt. Ez volt az első, vagy a második napja. A gyanúsítottat egy másodpercre sem szabad magára hagyni, de mivel ő még nem volt rutinos, és volt valami gond a gépével, azt mondta, várjak egy másodpercet, meg ne mozduljak, szólnia kell a kollégájának. Mondtam neki, hogy ne féljen, a törött lábammal én aztán nem megyek semerre. Maximum öt másodpercre hagyta el a nő a szobát, de én gyorsan felkaptam az asztalról a drogot, és az egészet lenyeltem egy pillanat alatt. Most mit fognak velem kezdeni, nincs semmi bizonyíték vagy nyom ellenem! Azonnal jött is be a nő: „Hé, Te!” Kérdem én: „Mi van, mit csináltam?” De nem lehetett ám rajta kifogni, tudta azonnal, hogy rosszban sántikálok, látta mi történt. Azt mondta, hogy átvisznek egy laborba, ahol megvizsgálnak, de azonnal mondtam, hogy fölösleges, lenyeltem a bizonyítékot. Persze rögtön megfenyegetett, hogy ezzel most igen nagy bajba sodortam magam, mert a bíró jóval szigorúbb büntetést fog kiszabni rám, de megmondtam neki, hogy nem érdekel, azon tűnődök, hogy megírjam az önéletrajzomat, és akármekkora is a büntetés, ez egy piszkosul jó sztori lesz, amit majd leírhatok. De a dolognak itt még nincs vége. Mikor végre hazaértem... tudod milyen egy hely ez, erdő, fák, finn vidék, magamnak vágtam mindig fel a tűzifámat, amivel amúgy nincs semmi bajom. A fizikai munkát is el kell végezni, ilyen az élet. De a lényeg, hogy nem voltam rákötve a csatornahálózatra, és a gödör, amibe a szennyvizem ment, az megtelt. Barna, büdös lé folyt a csapokból, meg mindenhonnan, úgyhogy ki kellett hívnom a szippantós autót, vagy ahogy én hívom, a „szarszopót”, hogy kiürítsék. Ne értsd félre, az egyik kedvenc vidéki haveromról van szó, semmi ellenszenv, jó arc gyerek. Szóval hazaérek a börtönből, a lenyelt crack-kel, a doktor gipszbe tette a lábam, akartam otthon inni egy kávét, igen ám, de nincs víz! Ráadásul akkora hó volt, hogy képtelenség volt a szippantós kocsit rácsatlakoztatni a pöcegödörre, előbb el kellett hányni onnan a havat! Szóval az egész cirkusznak még nem volt vége: három órán át lapátoltam törött lábbal a havat, csak azért, hogy a „szarszopó” tudjon rajtam segíteni! Tiszta idegesen néha felnéztem az égre, és csak annyit kérdeztem: „Mit vétettem? Mit vétettem? Csak énekelni szerettem volna, a fene vigye el!” Istennek van humorérzéke, az biztos. Ez a legvadabb rock ’n’ roll sztorim neked: Michael Monroe, Finnországban, a fagyos tél kellős közepén. Azon a télen mindössze egyetlen egyszer láttam a napot, valahol a horizont szélén kikukucskálni. Finnországban a telek elég sötétek, a nap ritkán jön csak fel, viszont a nyár pont a fordítottja, akkor visszakapjuk a téli sötét órákért, ami jár. Jók azok a nyarak a rengeteg fénnyel, csak túl rövidek. Szóval a fagyos, sötét télen a semmi közepén fél lábbal, törött bokával lapátoltam a havat a „szarszopónak”, hogy hozzá tudjon férni a pöcegödrömhöz... Az emberek nagy része azt gondolja, hogy Michael Monroe valami csicsás hollywoodi villában csajok, limók, meg medencék között tengeti napjait, és egy hivatásos rock ’n’ roll köcsög. Tele van a világ amúgy ilyen buta emberekkel, híresek, gazdagok, de azon kívül semmijük nincs odabent. De soha nem akartam egy gazdag faszfej lenni, aki elhízik pénzszámolgatás közben.

HRM: Sajnálom, hogy ilyen pechesen végződött az a fellépés...

MM: Várj, nem azért mondtam. Félre ne értsd, nem panaszkodni akarok, nincs bennem semmi keserűség. Jó, persze, akkor nyilván kellemetlen volt, meg mérges voltam, de hát ez egy baromi jó történet, azóta is mindig röhögök, ha eszembe jut. Mi a vicces történet, ha nem ez? Sokkal jobb, mint a tipikus: „Hé, haver, annyit drogoztam, hogy semmire nem emlékszem, de öt csajt megdugtam a koncert előtt, meg még ötöt koncert közben, blabla...” A francokat. Az ilyen sztorikat el ne hidd, kamu az összes. Ha tényleg annyit ittak, meg drogoztak volna ezek az arcok, mint azt állítják, semmire nem emlékeznének az egészből! Ráadásul tiszta tudattal és tiszta lelkiismerettel mondhatom neked, hogy soha életemben nem szeretkeztem egy gruppival sem! El sem bírom képzelni, hogy egy intim estét töltsek el valami idegennel, aztán másnap reggel meg úgy csináljunk mindketten, mintha soha nem is találkoztunk volna, és többet ne is akarjuk látni egymást. Ez abszolút távol áll tőlem, nem tudnék élvezni egy ilyen szituációt. De lehet ezt csak azért látom így, mert finn vagyok, és nálunk túl „normálisak” az emberek az amerikaiakhoz képest. Látod, ez alapján a sztori alapján bele sem illek a tipikus rocksztár kategóriájába szerintem. De ez egy jó sztori, mert egy valós sztori, egy igazi sztori, és nem valami elvont, félig kitalált marhaság.

HRM: Említetted ezt a rocksztár dolgot, és hogy nem okvetlenül illesz bele ebbe a kategóriába. Rengeteg zenész híresség a barátod, aki követ Facebookon, az mindig látja, hogy nagyobbnál nagyobb nevekkel fotózkodsz, illetve zenélsz együtt. Ennek ellenére lehet tudni, hogy soha nem voltál különösebben a drogok vagy az alkohol rabja, ráadásul legjobb tudomásom szerint a házasságaid is teljesen normálisak. Mennyire volt nehéz megmaradni úgy ebben a rock ’n’ roll világban egy kedvelt és népszerű srácnak, hogy közben nem züllöttél le a rocksztároktól ismert mélységekig?

MM: Mindenekelőtt azt azért leszögezném, hogy olyan nagyon sok barátom azért nincs. Van egy-két jó cimborám persze, akik éppenséggel rocksztárok, de nem ez a lényeg bennük. Slash vagy Lemmy a valóságban élő, teljesen normális fazonok. Ezért a barátaim, és nem azért, mert híresek. Slash és a Gunsos srácok marha nagy Hanoi-rajongók voltak, ráadásul jó okuk volt arra, hogy azok legyenek, teljes mértékben magukénak érezték azt, amit a Hanoi képviselt, akárcsak én. Ez alapján nyilván érthető, hogy jól ki tudunk jönni egymással, és megértjük egymást. Ezeknek a srácoknak hatalmas szívük van, és hasonlóan gondolkoznak a zenéről, a rock ’n’ rollról, mint én. Ráadásul normális, intelligens fazonok. Ha valami hírességnek bemutattak, az önmagában soha nem hozott lázba. Mindig baromi szkeptikus voltam, hogy valójában milyen emberrel is találkozom. Milyen a személyisége, a gondolkodásmódja? Az nem számít, hogy hány lemezt ad el. Vannak nagyon jó barátaim, akik nem zenészek, de halál jó fazonok, és szívesen lógok velük. A piálással meg sosem volt gondom. Jó, egyszer-egyszer megiszik az ember valamit, de a komolyabb szeszelés soha nem vonzott. Nem élvezem, mert hamar rosszul érzem magam tőle, hányok, az meg aztán baromira nem jó buli. Szóval mindig megállok, mielőtt bármi baj történne. A többiek felőlem csinálhatják, az nem számít. Ami jóval fontosabb, hogy a személyiséged ne változzon meg, bármi is történik. Dumálsz valakivel, találkoztok, jól kijöttök egymással, de az a fontos, hogy amikor megint találkoztok, akkor is minden ugyanúgy folytatódjon. Senki ne szálljon el magától, ne növesszen túl nagy arcot, vagy ne kezdjen el hülyén viselkedni csak azért, mert éppen jobban vagy rosszabbul mennek a dolgai, mint legutóbb. Azon akadok ki sokszor, ha egy újbóli találkozás alkalmával valaki teljesen máshogy viselkedik, és teljesen idegennek érzem ahhoz képest, amilyen benyomást kaptam róla az első alkalommal. A másik dolog, ami szerintem parás, ha valaki olyannal dumálsz, aki teljesen be van állva, és másnap arra sem emlékszik, hogy beszéltetek, vagy hogy ki a fene vagy. Légy önmagad, légy valóságos, számomra ez a fontos. Valahogy ebben a szakmában gyakori, hogy az emberek csak megjátsszák magukat, nem őszinték, a siker, a drogok, meg a pia melléktermékeiként viselkednek. Az emberek azt hiszik, hogy a rockzenészek állandóan jól szórakoznak, és mindig jókedvűek. Bulizunk, pénzünk van, limuzinunk van, de ez lószar, ez nem a valódi élet. Nagyra tudom értékelni, ha valaki ennél több. Ott van Lemmy. Tök mindegy, hogy mit mond mennyit iszik, mennyit ivott, de bármit is csinál, mindig ha találkozunk, ő ugyanaz a fickó. Nem változik, a 80-as évek eleje óta ismerjük egymást, és bármi jött, ő mindig is megmaradt ugyanannak a srácnak, akit az első találkozásunkkor megismertem. Ezt kell értékelni az emberekben. De maga a színtér soha nem vonzott. „Hú, majd találkozunk ezzel meg azzal, együtt szórakozunk, utána meg mehetek haza dicsekedni, hogy na képzeljétek kivel buliztam?” Na és, kit érdekel? Ez csak egy név, az a fontos, hogy akik körülvesznek, azok jó fejek legyenek, azokkal megértsétek egymást, azok rendes emberek legyenek. Csinálom a dolgom és kész, mindig abban reménykedek, hogy nem terem a környékemen túl sok hülye rocksztár, akik elkezdenek idiótán viselkedni, és lejártnak engem, meg magukat. Nem kell az agyad teljesen kikapcsolni ahhoz, hogy szórakozz, és jól érezd magad.

Ha végignézek az eddigi pályafutásomon, úgy érzem, hogy most jutottam el oda – különösen itthon, Finnországban –, ahová mindig is szerettem volna. Az emberek elolvasták a könyvemet, látnak hétről hétre a tévében, és most értik meg csak igazán, hogy ki is vagyok, mit miért csinálok. Most kezdtek el értékelni a helyes indokok miatt. Most jutottam el arra a pontra az életemben, hogy igazán szeressem, amit csinálok, és igazán pozitív visszajelzéseket kapjak ezekre a dolgokra. Mindig is próbáltam a magam feje után menni, nem változtattam a stílusomon, nem változtattam önmagamon soha, senki kedvéért, és bíztam benne, hogy egyszer majd valaki meglátja az igazi Michael Monroe-t, és meg fogja érteni, hogy ki is vagyok, mit is akarok, és miért teszem azt, amit. Ha az embereknek nem tetszik, nem érdekel, akkor nem ebből fogok megélni, de ez soha nem számított különösebben. Soha nem azt néztem, hogy mitől lehetnék népszerű vagy gazdag. De az elmúlt években, életemben először úgy érzem, hogy megkapom azt a fajta megbecsülést és elismerést, amire 30 év munkája után vágyik az ember. Soha nem vártam semmi különösebb jutalmat azért, amit csináltam, fontosabb volt, hogy ne alkudjak meg, ne csaljak, ne kiskapukkal érjek el valamit. Épp ezért is jelentenek nagyon sokat az olyan díjak, mint mikor a Classic Rock Magazin a ’Sensory Overdrive’-ot az év albumának választotta. Soha nem próbáltam meg a dolgok könnyebbik végét megfogni, mindig megdolgoztam mindenért, és lehet, hogy ez nem könnyű, de hidd el, megéri. Mert a nap végén tiszta lelkiismerettel tudok tükörbe nézni, és zavartalanul tudok aludni. És pontosan ez az barátom, amit Neked is kívánok!

HRM: Köszönöm szépen Michael, akárcsak azt, hogy a rendelkezésünkre álltál. Sok sikert a Voice új évadához, és remélem sikeres lesz az új lemez!

MM: Én köszönöm, hogy gondoltatok rám, tök jót dumáltunk. Isten áldjon titeket, vigyázzatok magatokra!

Készítette: MMarton88