30 éves az István a király: I.K. 30 a Papp László Sportarénában, 2013.08.31.

Elérkeztem eddigi rövid HRM-os pályafutásom legnehezebb feladatához. Amikor augusztus 20-án megnéztem az Alföldi Róbert által rendezett új István, a királyt, tátva maradt a szám és kérdések sokasága merült fel bennem. Először is, hogy fogom én ezt a beszámolót politizálás nélkül megírni? És mivel az új darabba rengeteg sok mindent bele lehet látni – így igazságokat és förtelmes baromságokat egyaránt – rengeteg apró kérdés is fölmerült bennem, hogy vajon a rendező hogyan látja a helyzetet.

Sajnos nem láthatok bele Alföldi Róbert fejébe, így elhatároztam, hogy nagyon komolyan veszem az előadást, és csak arra fogok koncentrálni. Ki kell zárni a nagy felhajtást, ami az egész István, a király körül tapasztalható. Nagyon sokan ugyanis úgy mondtak véleményt róla, hogy nem látták. Azonban érdekes módon ezek között rengeteg a pozitív kritika is. A korábbi rendezései révén Alföldi nyilvánvalóan megosztó személyiséggé vált. Így mire tavaly ősszel a Zikkurat felkérte, sokan egyből eldöntötték magukban, hogy a darab milyen lesz (szűk egy évvel a bemutató előtt). Viszont a TV-ben leadott felvétel után, a szerzőpáros nemcsak kritizált, hanem az előadás védelmére is kelt, mondván nem volt idő összecsiszolódni. Így hát adtam neki még egy esélyt augusztus 31-én.

Azért azt hozzáteszem, hogy a 20-ai adást elég nehezen bírtam végig. Amellett, hogy a produkció zeneileg hagyott némi kívánnivalót maga után, rendezői szempontból is egy másik darab született, ami számomra szétzúzta az előzőt. Nagyon kevés kivétellel minden megváltozott, amit a ’83-asban szerettem. A BS felé menet még kísértésbe is estem. Biztos akarom én ezt még egyszer, pont akkor, amikor az általam imádott Ferencváros épp meccset játszik párszáz méterre? De hogy is mondta Nietzsche? Ami nem öl meg, az megerősít. Úgyhogy a metrómegállóból végül is a BS felé vettem az irányt. Az óriási forgatagban sokan árultak jegyet feketén, úgy látszik nekik nem tetszettek a TV-ben látottak. Feltűnt rengeteg ismerős arc is, így például közéleti személyek, országgyűlési képviselők. Hála Istennek a harmicadikára tüntetést szervező, géppisztollyal pózoló idióta nő megkímélt a jelenlététől. A kissé nehézkes beléptetés miatt negyed órás késéssel indult az előadás, viszont szépen megtelt az aréna. Nosztalgikus élményt jelentett, ahogy a zenekar hangolt. Sosem rejtettem véka alá a klasszikus zene iránti rajongásomat, mégis ki tudja mióta nem voltam már komolyzenei koncerten. Itt jön részemről egy piros pont Alföldinek, amiért nem volt playback. A művet teljesen élőben előadni nagyszerű gondolat, melyet már régóta hiányoltam, de azért vannak buktatói is. Még a látványosan letranszponált dallamokkal is sok szereplőnek gyűlt meg a baja, de erről majd később.

A kezdés előtt még egy dolgot a helyére tettem magamban. Ezt a darabot most a rendezői célkitűzésnek megfelelően próbálom meg értékelni. Ez pedig Alföldi elmondása szerint nem más, mint a nézőket felrázni, megdöbbenteni, elgondolkodtatni. Ráébreszteni őket, hogy akár mindkét félnek lehet igaza, vagy mindkettő álláspontjában lehetnek olyan dolgok, amelyek előreviszik Magyarországot. A darab tehát félig-meddig sikeres, mert a kizökkentés-megdöbbentés része maximálisan teljesült. Olyannyira, hogy szinte az egész mű ennek jegyében telt. Ilyen fokú elidegenülést utoljára egy Bertolt Brecht-drámában tapasztaltam. Ezalól csupán nagyon rövid időtartamú kivételek akadtak, mint például az első kép. A Beethoven által komponált König Stephan nyitánya alatt a sötétből halványan fénylő Szent Korona, mely az események helyszínét is képezi, és a hozzá vezető kivilágított út kalauzol el a darabhoz. A Szent Korona mint jogi személy nemcsak a magyar államnak, hanem a királyi főhatalomnak és az ország területének is szinonimája volt. Isteni eredete által a legitimáció legfőbb forrásának számított. És ami a legérdekesebb, nemcsak a király főhatalmát, hanem a királyok sorát is értették alatta. Így hát röviden rávághatjuk, hogy gyakorlatilag az egész történelmünket szimbolizálja (a darabban is). Az első néhány kép esztétikus, hagyományos és teljesen gyanútlanná teszi a nézőket. Azonban kisvártatva észrevesszük, hogy a Korona öreg, rozsdás, rongálódott. Olyan, mintha a rendező a szépnek tűnő felszín alá akarná terelni a figyelmet: milyen is a valóság? Milyen is a történelmünk valójában?

A rendező nagy műgonddal ügyelt arra, hogy az új István, a királyba a lehető legtöbb változtatást belevigye a korábbi verziókhoz képest. Így a megszokottól eltérően, már a Mondd, Te kit választanál? című dal előtt megkezdődik az enumeráció. Rögtön egy forradalmi újítással találjuk szemben magunkat, ugyanis Alföldi Géza fejedelmet is odaállítja a színpadra, akit a darabban krónikást és regöst is alakító Blaskó Péter testesít meg. Ez a rész szerintem a kereszténység felvételét akarja szimbolizálni. A komor hangulatból, Géza fáradt és gondterhelt arcából úgy tűnik, mintha a fejedelem alkut kötött volna Mephistoval (akit Asztrikban kéne látnunk), ahonnan már nincs visszaút. Egyébként a főpap jön ki elsőként, pókerarccal, fekete öltönyben, papi reverendában, lila kesztyűvel és kereszttel a nyakában. A kisugárzása végig hátborzongató, és ő a legerélyesebb figura, hiszen amerre jár, a tömeg jajongva menekül. Ez a sikoltozás és jajgatás egyébként végig nagyon idegesítő volt, és kicsit bénán lett megoldva. Már jóval az esküvőre beguruló Merci érkezése előtt feltűnő a darab modern értelmezése, ami drasztikusan megnyilvánul a jelmezekben és a koreográfiákban. Bár mindez szokatlannak tűnik, azért mégsem teljesen az ördögtől való. Sőt számítani is lehetett rá, hiszen mostanában nagy divat lett, nemcsak a Nemzeti Színházban, de az Operában is, gondoljunk csak az új Hunyadi Lászlóra. Ellenben a koreográfia erőltetettnek tűnt. A modern elemekkel kevert műnéptánctól, a sok hej-hejjezéstől pedig kicsit műanyag lett az egész. Viszont nagy örömmel konstatáltam, hogy az intro végéről ezúttal nem maradt le a gitárszóló. Ez a szegedi előadáson máris egy szúrós szálka volt a szememben. Hát mégiscsak egy rockoperát próbálnak előadni, vagy mégse?

István és Sarolt is jelen vannak Géza oldalán. A Koppányt alakító Stohl András pedig fentről nézi őket a fintorral, amelytől az egész előadás során képtelen szabadulni. A Mondd Te kit választanál? előtt Asztrik komótosan fölballag és beinti a zenekart. Ezzel túllépi a darab határait, megmutatja a mindenhatóságát és a korábbi verziókból eddig nem ismert arcát. A főpap az idei rendezésben szó szerint uralja a darabot és motorja annak. Mint Mephisto vagy Cipolla lovag, kénye-kedve szerint szövi az eseményeket. A gerinctelen pribékjeit Szaddam Husszeinként utasítgatja szemrebbenés nélkül. A három lovag pedig náci ruhában és gépfegyverrel masíroz, bár úgy rémlik, mintha kettőnek ENSZ-es légideszantos sapkája lenne. Visszatérve a dalra, rengeteg apró ötletes jelzést belevitt a rendező, de kicsit zavaró a brechti elemek dominanciája, melyek innentől végigkísérik az előadást. Ilyenek például a frusztrált tekintetek, a hol tesze-tosza, hol rémisztően mechanikus mozgás, a jellegtelen ének, és a felgyorsított tempó. Utóbbi nem csupán a felgyorsult modern világot hivatott szimbolizálni, szerintem a rendező tudatosan teszi ezzel a művet nehezen befogadhatóvá. A dalt Asztrik kárörvendően és nagyon cinikusan zárja le: „Oly nehéz a választás”. Majd begurul a Merci és jönnek a Sith Lordok fekete lepelben, izzó vörös kereszttel. Mintha egy Ghost-koncerten lenne az ember, csak nem fordítva vannak a keresztek. Rájuk csodálkozik a magyar tömeg, amely az egész darabban bennszülöttekhez vagy hippikhez hasonlóan jelenik meg, naivak, primitívek és iszonyú idegesítő hangot adnak ki. Majd jön az esküvő, ahol már az is dob egy hasast, aki eddig nem értette a dolgokat. István megszeppenve néz Saroltra, majd üdvözli Gizellát („Isten hozta”), aki dankét felel – még egy furcsa megoldás. De még mellbevágóbb volt, hogy Feke Pál Stohlhoz hasonlóan egy arccal játssza végig a darabot, csak ő Koppány műgrimasza helyett zakkant fejet vág, mint aki be van tojva. Az éneke szándékosan levegős, erőtlen, és ütemtelen. Mint már mondtam, Alföldi gondosan ügyelt rá, hogy legalább egy kicsit minden más legyen, így mások a hangsúlyok, a ritmus, néhol a szöveg is. István teljesen jellegtelen, tulajdonképpen az egész műben egy báb, aláveti magát Saroltnak, Asztriknak és persze Alföldinek. Belőle lehet királyt faragni, őt lehet irányítani és általa lehet a hatalmat birtokolni.

Mielőtt elkezdenék a duettet, óriási hatásszünet jön. Már az elején csodálkoztam a gyors tempó miatt, és nem értettem, hogy lesz ez a darab bő másfél órás. Nos, a nagy hatásszüneteknek és a közbeékelt újításoknak köszönhetően, melyek eléggé szétzilálják a művet. Az esküvő után újabb nagy változtatás következik, hiszen a lázadók leverése utáni mulatós dallam jön elő. És az ízléstelen hedonista zabálásból kerekedik ki Bese, Sur és Solt éneke, a Volt is, lesz is. A főurak minden eddiginél közönségesebbek, ízléstelenebbek, gyomorforgatóbbak és silányabbak. Főleg a képmutatásukat kifejezni hivatott piros, fehér és zöld ingek, valamint a felette viselt atilla hatásos. A kereskedelmi televíziók ócska showműsoraihoz hasonlóan próbálják eladni magukat. Majd Koppány vet véget a tivornyának és ostorral űzi el a sokaságot (talán utalás akar lenni a bibliai jelenetre). Szegény Bucit igazán megtaníthatták volna, hogyan kell a karikással rendesen bánni, rossz volt nézni. Ezután jön Réka, és az első dal rendes tempóban, kifogástalan énekkel. Koppány lánya azonnal a nézők szívébe lopja magát egyszerűségével, kecsességével, tisztaságával és őszinteségével, ahogy a későbbi dalokban is. De nem tart sokáig az élvezet. Jön a Laborcot alakító Szemenyei János, aki úgy néz ki, mintha konnektorba nyúlt volna és végigszenvedi a Nem kellt. A tömeg mozgása többek közt itt is olyan, mint egy hetedikes március 15-i műsorban. Ezt egy közbeékelt újítás követi. Torda torokéneke alatt előjön a fejedelmi pár. Géza bánatát ivásba folytja, majd a tömegre ordít: DE KELL! Utána összeesik és meghal. Asztrik ráordít a bámuló tömegre és együtt éneklik a Kyriét. Eközben a Koppány-pártiak összekenik az arcukat, a pribékek rohangálnak, a náci lovagok feszítenek és vörös keresztek izzanak. Elérkezünk a duetthez, amely a ’83-as előadás egyik fénypontját jelentette. Feke Pál megint szabdaltan és visszafogottan énekel, Stohl András pedig a paródia kategóriába sorolandó. Egyrészt a játéka mesterkélt, hiteltelen és megjátszott, másrészt a hangi adottságai köszönőviszonyban sincsenek a darabhoz szükséges minimummal. Még jó, hogy nem rögtön a Painkillert akarja elénekelni. A Nincs más útban Feke összekapja magát, ordítósra veszi a figurát és vonaglik a korláton. Egyszerűen nincsenek harmonikusra, vagy ideálisra belőtt dalok. Mindegyik el van túlozva valamilyen irányba. Ezt szinte csak Réka képes megtörni, és itt megakadályozza az összecsapást.

Az egyik legszívszorítóbb jelenet ezután következik. Bedöcög az „IK 1983” rendszámú trabant a regösökkel. Elképesztő, ahogy az 56 éves Varga Miklós és a 67 éves Nagy Feró lekörözik a társulatot. Karakteres tiszta éneket hallhatunk, erőlködés, dülledő erek, és vörös fejek nélkül. A negyven évet átaludt papik akár a régi ’83-as előadás metaforájaként is felfoghatók. Nem értik a világot, amibe csöppentek, ahogy a darabot sem. Lelkesen ugrálnak a kis zászlóikkal, az udvar meg röhög rajtuk, és a Saroltot alakító Udvaros Dorottya elküldi őket. De hol van ez a kifakadás Berek Katiétól, aki megrázta az öklét, mint Mészöly Kálmán anno és olyan erélyesen küldte el Laborcot a francba (pontosabban a bitófára), hogy az levitte az ember fejét. A jópofának szánt, de inkább szánalmasat alakító Laborc sem tudja kihozni Udvarosból a kölykét védő ordító anyatigrist. És itt még nem értek véget a szenvedéseink, ugyanis végig kell néznünk Laborc meglincselését és lepuffantását, ami megint általános iskolára emlékeztet. István és Sarolt duettjeiben előbbi, a már megszokott módon impotens, utóbbi meg csak végiglötyögi a sorait. Majd az Unom a politikát-ban Gizella rácuppan a lovagra, akivel érkezésük óta folyamatosan szemezget. Nem volt ez példanélküli a történelmünk során, ott van például „Boris Kalomanovic” esete. Majd beragad a lemez és egy percen át unják a politikát, végül a közönség arcába is ordítja a kéjelgésre hirtelen betoppanó tömeg. Alföldi azt mondta, hogy nincs aktuálpolitika az új István, a királyban, és hogy a darab kortalan. Már az utóbbi kijelentés is véleményes, a célozgatásoktól meg hemzseg az előadás.

István fejedelemmé tételénél, Asztrik Cipolla lovagot megszégyenítő módon műveli a tömegmanipulációt. Készségesen bemutatja, hogyan kell szépen ünnepelni és integetni, mint Rákosinak az 50-es években. Most a mű egyik legszebb része, az Oly távol vagy tőlem sem tudott meghatni, bár üdítő volt a hibátlan ének. De Alföldi egy olyan profán kontextusba helyezte a dalt, ahogy a későbbi reprízét is, amit nem nagyon értek. Réka és István egymás mellett, egymás kezét fogva éneklik a dalt. Ez a végén a Gizellával énekelt duettben a legzavaróbb. Az új rendezésben sokkal szembetűnőbb, hogy Gizella a lovaghoz, míg István Rékához közeledik. Ez nem rossz húzás, hiszen hangsúlyozza a magyar-külföldi ellentétet. Ezt követte a rész, ami számomra a darab mélypontja volt. A Szállj fel szabad madártól az ütközetig csak fogtam a fejem. Kezdődik az egész Torda jópofizásával és kvázigitározásával. Ezután Koppány világi dolgokban igen jártasnak tűnő feleségei rántják össze a felkelést és a népünnepélyt, ami ráadásul döcögősen indul (hasonlóan a Kyriehez). Egy kommersz fesztiválhangulatú showbizniszben verik magukat az ifjú legények és hölgyek. Stohlt most hagyjuk egy picit, mert már nem tudom tovább ragozni, mennyire nem illik a szerepébe. Ezért is groteszk, hogy az általam egyik legjobban utált dal állt neki a legjobban, melyben a feleségei ostromolják. Be kell látni, hogy az eredeti István, a királyban is villantak formás idomok és futóművek. De Alföldi itt is túlzott, a három magából kikelt nő fetrengve tárogat Bucinak, majd olyan idegesítően picsognak (ráadásul rémhamisan), hogy megfájdul az ember feje. A főurak nyalizását követő pár sor is szálka a szememben, amit telitorokból üvölteni kéne, ehelyett Stohl modorosan, komoly fejet vágva szavalgatja.

Az Áldozatunk fogadjátok résznél szerintem csak Szikora verziója rosszabb a műmisztikus, bódult szeánsszal, és a Torda helyett éneklő „willendorfi Vénusszal”. Alföldi rendezésében zseniálisan, sőt ha akarom, valamennyire autentikusan indul a dal Torda torokénekével, de a kahonnal becsörtető moonsorrow-sra festett ifjúság nekem már nem jött be. Ahogy az sem, hogy Novák olyan gutaütött kappanhangot adott, mint Johnny Weissmuller az öregek házában. Novák beszívva énekli a dalt, ráadásul a TV-ben nem tapasztalt mértékben hamis és erőtlen volt, valamint többször elcsuklott a hangja. Azonban a szerepe érdekes, hiszen gyakran felbukkan, és különös ereje van. Amikor Laborc holttestét elhozza, az útban álló feketecsuklyást csak úgy odébb penderíti. De mégis elborult ez a rész. A tömegben úgy ordibálnak, mint a fogyatékosok. Könyörgöm, ez egy ima, amely eddig nálam pont a mértékletességet és a józanészt testesítette meg. Nézzük csak, mit kér: világosságot, teljességet, tisztaságot, fényességet. És ami a legfontosabb: „vigyázzátok nemzetségünk!” Nem István pusztulásáért könyörögnek, hanem a nemzetség fennmaradásáért. A fehérló áldozat is kiverte a biztosítékot, bár jó ötlet volt belevinni, jelen formájában egyáltalán nem illett az ima szellemiségéhez. Az utolsó pár sornál nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek. Koppány az utolsó sorokat úgy adja elő, mintha agyvérzése lenne: „Odjotok! Odjotok!” A nincs visszaútban pedig zokogás határán hüppögő durcás kisgyerek módjára ripacskodott. A harc ábrázolása a legradikálisabb az egészben, amikor a fekete leples nazgulok a vörös keresztekkel halomra gyilkolják Koppány táborát. Ez azért egy kicsit erős.

Viszont az ezt követő siratódal minden eddiginél megérintőbb. Itt fogja el egyedül a nézőt valami katartikus érzés, de milyen borús és szívszaggató! A holttesteket hamuval hintő gyermekek megtestesítik azt az ideát, amit korábban is láthattunk Rékában. A jövő tiszta, érinthetetlen és ártatlan nemzedékét, akikben tovább él a remény. Az emelkedett hangulatot ízekre zúzza Asztrik, majd kezdetét veszi a tivornya. A minden emberi gyarlóságot felvonultató ünnepély alatt azért akad egy szórakoztató momentum. Amilyen szúrós szemmel néz Asztrik a kunyeráló magyar urakra, az zseniális. Érdekes gondolat, hogy az ünneplésbe beszállnak a legyőzöttek és kegyetlen iróniával keltenek bűntudatot Istvánban, akárcsak a bárdok Eduárdban Arany János balladájában.

A végjátékban a pribékek kiélhetik minden vágyukat. Miután Sarolt elkergeti Rékát, végre akció van, lehet megint feszíteni és arcoskodni. István és Gizella (szerintem rossz körítésű) duettje után pedig jön a felnégyelés, ami minden darabban sarkalatos és izgalmas rész szokott lenni. Már csak azért is, mert kiderül, hogyan oldják meg. Hát gondolom mondanom sem kell: gyilkos keresztekkel és géppisztolyokkal. A felkelők négy körben forognak Koppány körül, majd földre rogynak és kezüket feltartva dicsérik Istvánt kényszerből. Olyan, mintha Koppány bennük élne, sőt Stohl András a nézőtéren át, majd a 6-os bejáraton hagyta el az arénát. A Gloriat az eredeti műben is groteszknek éreztem ennél a rész, az idei rendezésben meg egyszerűen nincs rá szó. A koronázás alatt Asztrik szinte vallatja Istvánt, parancsolóan kérdez. Majd a király betereli népét a Korona „oltalma” alá, ami egy börtön. Az emberek nekifeszülnek a rácsoknak, majd felcsendül a Himnusz.

Rengeteg gondolat kavargott a fejemben az előadás végén. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy a rendező egy új darabot hozott létre, amelyben rengeteg jó húzás is volt. A mű nagyon gazdag jelzésekben, motívumokban, sok apró mozzanat színesítette, nyomatékosította az éppen aktuális mondanivalót, melyet elsőre talán észre sem vesz az ember. Számtalannal találkozhattunk az intro alatt, de ilyen volt a vörös kereszt is, amely a két felvonás között a szünetben is ott állt a színpadon. Többnyire ötletes megoldásokat láthattunk, a ’83-as István, a király különböző elemeinek modern analógiái tekintetében. Alföldi ügyesen használta a teret is, a Koronára már az elején kitértem. De van itt más szimbolikus dolog is, a színpad egy része, ahol föld volt a burkolat alatt. Ahol Laborcot megölték, ahová Gézát temették, ahol a fehér lovat áldozták, ahol a harc, majd a gyász történt, és végül a koronázás. Az is érdekes, hogy Alföldi teljesen újraértelmezte a karaktereket. Ha megpróbáljuk a szereplőket a tulajdonságaik alapján elhelyezni, nagyjából öt tengellyel lehet leírni őket. Régi és új, magyar és idegen, pogány és keresztény, erélyes (hatalmas) és gyenge, erkölcsös és erkölcstelen. Ebben a térben rengeteg karakter helyzete drasztikusan megváltozott. Váratlan húzás volt Géza szerepének megformálása, aki halála után az öreg Hamlethez hasonlóan feltámad és az öreg regös szerepébe bújik. Személyével pedig Istvánra gyakorol nyomasztó hatást. A legszembetűnőbb talán Asztrik pozíciójának változása, aki egy méltóságos, és nem túl erélyes karakterből egy vérengző diktátor, egyben egy megszálló idegen hatalom megtestesítője lett. Egy másik, pozitív változás Rékáé, akire ebben a rendezésben kulcsszerep hárul. Asztrik és az ő konfliktusuk a legerősebb ebben a rendezésben. A tisztaság, a jóság és az erkölcsösség világa csap össze a számító, gonosz, idegen hatalom világával szemben. A pogány-keresztény tengely bár nagyon erőteljesen és nyersen jelenik meg, mégis másodrangú. A pozitív szereplők közül Réka messze kiemelkedik a mezőnyből, akár nagyszerű teljesítménynek és kiváló húzásnak is gondolhatnánk, hogy sikerült ilyen monumentális kontrasztokat megteremteni. De ennek eléréséhez túl sok mindent áldozott fel a rendező.

A legnagyobb negatív változás az eredeti darab két főszereplőjét övezi, akik ebben a mostani verzióban szinte csak közönséges senkik. Ha követjük a rendezői koncepciót, akkor ez egy jó megoldás. Jóindulattal akár a zenei hibákat is kivetíthetjük a karakterekre. István és Koppány is tökéletlenek, bár mindketten el akarják kerülni a harcot. Mindketten jó szándékkal és nemes célokért tesznek erőfeszítéseket a maguk által helyesnek vélt módon. Azonban többször is átlépik saját erkölcsi határaikat, amelyeken Réka igyekszik belül tartani őket. Érdekes a vallási vezetők szerepe is, az őket ábrázoló mód ateistának mondható. Nem feltétlenül a kereszténység pejoratív megjelenése miatt. Mindkét vallási vezető hatalma túltesz a pártfogoltja hatalmán (Asztrik-István, Torda-Koppány). Azonban jogi értelemben nincsenek a pártfogolt fölé rendelve. Ezért tűnik István és Koppány is csak egy bábnak. A vallási vezetők pedig nemtörődömnek és felületesnek látszanak. A feladatukat protokollként végzik, számukra nem az a lényeg, csak gyorsan túl akarnak esni rajta. Ha már szóba jött a vallás: a kereszténység megjelenítése szélsőséges és pejoratív volt, akárcsak a magyarságról kialakított kép.

Sokáig gondolkodtam azon, hogy végül is Alföldi a színészeket húzta rá a darabra a koncepció érdekében, vagy fordítva. Szinte egy az egyben a Nemzeti Színházból ismert társulat játszott a műben. Tulajdonképpen érthető, hogy az ember azokkal akar dolgozni, akiket ismer, és akikben bízik. De túl sok mindent kellett érte feláldozni, és ami a legszörnyűbb, alább kellett adni a minőségből (zeneileg legalábbis bizonyosan). El lehet játszani a gondolattal, hogy a zenei tökéletlenség az is az elidegenítés része, és szándékosan teszi zaklatottá a bemutatott helyzetet. Lehet ezt egy ideig csinálni, de egy idő után teljesen hitelét veszti az egész. A produkció egyértelműen zeneileg állt a leggyengébb lábakon. Először is Alföldi műfajt váltott, ami nem bizonyult jó döntésnek. Az új mű nem rockopera volt, sokkal inkább musical. A zenét a színészek képességeihez kellett idomítani, így hát felgyorsították és transzponálták. Bár valóban jobbak voltak, mint Szegeden, azért a tökéletestől ez nagyon messze volt. A hangszerelés sem volt az igazi. A kifejezéstelen énekteljesítményektől pedig monotonná vált az egész. De a színészi teljesítménnyel sem voltam elégedett. Elvileg ez a társulat a színészi és prózai kvalitásai miatt élvezi a rendező bizalmát. Azonban néhányuknál a ’83-as szereplők is sokkal hitelesebben játszanak, a legjobb példa talán Vikidál Gyula és Nagy Feró.

Mindezek ellenére a társulat tíz perces vastapsot kapott a majdnem teltházas arénától. Úgy döntöttem megvárom a végét, mert kíváncsi voltam Szörényi felmegy-e a színpadra meghajolni. Az előző előadás alkalmával ugyanis elhagyta a helyszínt. De ezúttal ott volt, ahogy Bródy János és a rendező Alföldi Róbert is. Érdekes, hogy utóbbi azt nyilatkozta a sajtótájékoztatón, hogy nem lesz az IK-ban aktuálpolitika. Ezzel nem tudok egyet érteni. A legegyértelműbben az esküvőre érkező Mercedes rendszáma vonatkoztatja a darabot napjainkra (I.K. 2013). Esetleg a koronába lehet még kapaszkodni, ami valóban csempész némi időtlenséget a mű hangulatába. A korona mindenkori magyar államszimbólumként, a „királyok soraként” utal arra, hogy a bemutatott alapkonfliktus végigkíséri a történelmünket. Mivel nem vagyunk politikaelemző intézet, annyit írok, amennyit láttam. A színpadon elnyomás volt, egy megszállt ország, kőkemény diktatúra, és persze érdekérvényesítés mindenek felett. Ezt bővebben nem fejtem ki, döntse el mindenki mennyire vonatkoztatható a jelenünkre. Bármekkora tapsot is kapott az előadás, úgy érzem nem aratott, nem arathatott teljes sikert, hiszen a kitűzött célok között lehetetlen vállalkozás is volt. Ez az István, a király nehezen fog tudni egységet kovácsolni. Nagyon megosztó lett, máris tüntetések szerveződnek ellene és mellette. Hiányzik belőle a katarzis, csak a Himnusz jelent a legvégén egy „küzdj és bízva bízzál”-szerű apró reménysugarat. Ellenben a ’83-as fantasztikus esszenciáját nyújtotta a kemény rocknak, az egyházi zenének és a magyar népművészetnek. Nemcsak az időszak, hanem maga a darab is integratív volt. Az István, a király az idők során egy ünnepi, történelmi misztériumjátékká nőtte ki magát, amely odaillik olyan művek mellé, mint a Bánk bán, Az ember tragédiája, vagy a történelmi Arany-balladák. És úgy érzem, sokan inkább ilyen jellegű felemelő élményre vágynak, mint Alföldi lelki csavarjaira. Jóindulatú és nyitott embernek tartom magam, s bár rengeteg érdekes gondolatra bukkantam benne, az I.K.3.0 nem tudott közel kerülni a szívemhez.

Szerző: Csemény