"Old school dobos vagyok, aki csak tartja az ütemet": Interjú Jon Larsennel, a Volbeat dobosával

írta Tomka | 2013.08.09.

A nyár egyik legjobb koncertjét és szaunáját adta a Volbeat június 18-án a PeCsában, ahol a magyar rajongótábor először láthatta a zenekar új gitárosát, Rob Caggianót. Az ’Outlaw Gentlemen & Shady Ladies’-zel turnézó zenekarnak ugyan nem ez volt karrierje legütősebb bulija, de azért még így is simán elcsavarták a fejünket. A koncert előtt nyílt lehetőségünk röviden elbeszélgetni Jon Larsennel, a Volbeat visszahúzódó dobosával, akinél szerényebb rockzenészt nehéz elképzelni.

Hard Rock Magazin: Korábbi interjúidban említetted, hogy Michaelnek nagyon konkrét elképzése, víziója van arról, hogyan és miről is kell szólni a Volbeatnek. Te dobosként vagy dalszerzőként mit tudsz hozzátenni a Volbeat-hangzáshoz?

Jon Larsen: Én csak a dobrészekért felelek, bár néha Michaelnek is van ötlete a dobtémákkal kapcsolatban. Általában hoz egy riffet vagy gitártémát, én pedig játszok alá valamit. A dobtémák nem változnak túl sokat a dalszerzés során, csak itt-ott igazítunk rajtuk.

HRM: Hogyan jellemeznéd a játékstílusodat?

JL: Tulajdonképpen én csak tartom a ritmust és követem a zenét. Old school arc vagyok, olyan dobosokon nőttem fel, mint Ringo Starr vagy Charlie Watts, akik csak tartják az ütemet. Nincs értelme lemásolni azt, amit Joey Jordison vagy Mike Portnoy csinál, mert az nem illene a zenénkhez.

HRM: Szoktál még gyakorolni?

JL: Soha. De tényleg. Olyan sokat játszunk, hogy nincs értelme gyakorolnom. Persze próbálni szoktunk a turnék előtt, de egymagamban soha nem gyakorlok. Kéne, de túl lusta vagyok. (mosolyog)

HRM: Mikor összeraktok egy albumot, hogyan döntitek el, hogy melyik dalok kerüljenek fel a lemezre, és azok milyen sorrendben kövessék egymást?

JL: Csak azokat a dalokat vesszük fel, amik fel is kerülnek a lemezre. Nincs olyan sok dalunk, hogy abból egy csomó lemaradjon. Az ’Outlaw Gentlemen’ előtti két albumnál volt pár dalunk, amiket nem fejeztünk be a stúdióban, a ’Guitar Gangster’-hez is volt egy dalunk, amivel nem jutottunk el odáig, hogy megírjuk hozzá az énektémákat, ott hever valahol az is a raktárban. Részleteket felvettünk B-oldalas dalokhoz, de ha úgy gondoljuk, hogy 14 dal kell egy lemezre, akkor 14 dalt fogunk rögzíteni. A dalsorrendet Michael dönti el, én abba nem szólok bele.

HRM: Az ’Outlaw Gentlemen & Shady Ladies’ közelebb áll a klasszikus metalhoz, mint a korábbi anyagaitok, főleg a gitárhangzás tekintetében. Mekkora szerepe volt Robnak a gitárhangzás kialakításában?

JL: Rob végül sokkal többet játszott a lemezen, mint ahogy azt terveztük, eredetileg ugye producernek szerződtettük, nem gitárosnak. Lényegében trióként vonultunk be anno a stúdióba, és négyfős zenekarként jöttük ki. Rob sokkal inkább metal gitáros, mint Thomas volt. Amikor még az új lemezről beszélgettünk, én azt mondtam, hogy vissza kéne nyúlnunk oda, ahol elkezdtük. Ami azt jelenti, hogy a dalok épüljenek inkább a gitárriffre, mint az énekdallamra. Michael egyetértett ezzel, úgyhogy olyan riffcentrikus dalokat kezdett el írni, amilyeneket régen csináltunk. De persze megmaradtak a nagy dalok is nagy dallamokkal, ám ez a megközelítés és Rob beszállása azt eredményezte, hogy az új lemez sokkal gitárközpontúbb lett, mint az előző.

HRM: Egyesek szerint ez a legkevésbé kemény lemezetek.

JL: Ezt már a második albumunk óta mindegyik albumunkra mondták. (nevet) Egyesek számára ez lehet a legkönnyedebb, míg másoknak nem. Én inkább azt mondanám, hogy vitán felül ez a legváltozatosabb és talán a legjobb lemez, amit eddig csináltunk.

HRM: Egy másik elterjedt vélemény, amivel gyakran találkozok, hogy habár rengeteg nagyszerű dalotok van, az albumaitokon van pár tölteléknóta is.

JL: Talán... A mostanin szerintem nincs egy töltelékdal sem, majdnem mindegyik szám egyformán erős. Természetesen az embereknek különböző a véleményük, így elkerülhetetlen, hogy lesz, aki azt mondja, hogy ez vagy az a dal nem olyan jó, mint a többi. Mindenesetre én nem érzem úgy, hogy a mostanin lenne töltelék. Az előző lemezen volt pár, amiről azt gondoltam, hogy ez csak töltelék, de azokat amúgy sem játszottuk élőben.

HRM: Rengeteget koncerteztek, de ahogy néztem, az egyes turnékon igyekeztek megvariálni a setlistet.

JL: Ha lehetséges, akkor igen. Az ötletet amúgy a Metallicától vettük, ők is ezt csinálják. Persze nekik akkora az életművük, hogy akár minden este is megváltoztathatják a programot. Mi ezt most nem tudjuk még megcsinálni, mert Rob egyelőre csak bizonyos számú dalt ismer, úgyhogy ezen a turnén nem változtathatunk a programon. De amint Rob megtanulja a régebbi dalokat, akkor megint variálni fogjuk a setlistet. Ez felfrissít minket is, hiszen ha minden este ugyanazt játszanánk, az nagyon hamar unalmassá válna. És persze vannak olyan rajongók is, akik követnek minket a turnén, és több koncertet is megnéznek, számukra pedig sokkal szórakoztatóbb, ha azon gondolkodhatnak, hogy vajon mit fogunk ma megváltoztatni a programon.

HRM: A Volbeat-koncertek mennyiségéből ítélve nagyon szerethettek turnézni. Hogy érzed magad a Volbeat-koncerteken a színpadon, mire szoktál gondolni a koncertek alatt?

JL: Hogy arra koncentráljak, amit csinálok, és ne csesszek el túl sok mindent. (nevet) Nagyszerű érzés élőben játszani – persze az is jól esik, ha a rádióban hallod a saját dalodat, de a mi zenénkkel nem építhetünk teljes mértékben a rádióra, szükségünk van arra, hogy elmenjünk turnézni és élőben is játsszuk a dalainkat. Szóval igen, sokat turnézunk, de ez az egyetlen módja a dolognak. Amíg az emberek eljönnek megnézni minket, addig folytatni is fogjuk.

HRM: A Volbeat vizuális stílusában van valami nagyon képregényes. Hogyan alakult ki ez az arculatotok?

JL: Egy kicsit hasonlít a képregényekre, igen. Igazság szerint ez Michael ötleteiből jött, a ’Guitar Gangster’-től az előző kettő albumon keresztül az ’Outlaw Gentlemen’-ig. Általánosságban azt tudom mondani, hogy amint nagyobb koncerteket adsz, muszáj egy látványos vizuális oldalt kölcsönözni a bulinak. Ez lehet egy háttérvászon, vagy díszítések a hangládákon, mert fontosak az ilyen apróságok is. De még nem csináltunk csomó dolgot, pl. nem használtunk pirót, bár azt valószínűleg nem is fogunk.

HRM: Igen, az elég klisés lett mára.

JL: Én szeretem a pirót. (nevet) A múlt héten kétszer is láttam a Kiss-t. Ők a legjobbak a saját műfajukban. Mindössze arról van szó, hogy szerintem a piró nem illik hozzánk.

HRM: Az utóbbi években nagyon híres lett a Volbeat. Szerinted a remek dalokon és a közönséggel ápolt közeli kapcsolatotokon felül mi lehet a sikeretek titka?

JL: Ha ezt tudnám, akkor kilépnék a zenekarból, és elmennék menedzsernek. (nevet) Sokan feltették már nekünk ezt a kérdést az elmúlt pár évben, de erre ugyanúgy válaszolhatnál te is, mint a szomszéd srác. Én nem tudom. Talán a megfelelő időben jöttünk ki olyan zenével, amit az emberek nem hallottak korábban valamilyen különös oknál fogva. Nekünk fura volt, hogy miért nem csinálta még ezt meg senki korábban. Hasonló a helyzet, mikor az emberek megkérdezik, hogy hogyan találtuk ki a Volbeat-stílust. Arra is azt mondom, hogy „nem tudom, csak megcsináltuk”. Csak elkezdtünk játszani. Az emberek pedig valamiért tetszett a dolog. Van, aki újszerűnek mondja a zenénket, felőlem aztán mondhatja, de szerintem csak arról van szó, hogy ráhibáztunk valamire, amit az emberek még nem hallottak vagy azt hitték, hogy nem hallották korábban.

HRM: Mi a legjobb abban, hogy híres rockzenész vagy?

JL: Nem tudom, mert nem tekintem magam híresnek. Nyugodtan sétálhatok az utcán, nem fog senki felismerni. Számomra az a legjobb az egészben, hogy meg tudok belőle élni. Mi mást kérhetnék még?

HRM: A Volbeat sikere megváltoztatta a hozzáállásodat a zenéléshez vagy az élethez?

JL: Nem. Szeretném azt gondolni, hogy ugyanaz a srác vagyok, mint régen, mielőtt még elkezdtem játszani a Volbeatben.

Készítette: Tomka

 

Kapcsolódó cikkek:

Az erő, a hangzás, a dalok - A Volbeat-stílus