Afterparty a Cryptopsy-vel: Cryptopsy, The Konstellation, Megazetor, Sin of God, Symphony of Symbols, Eradication - Dürer Kert, 2013.07.03.

írta Hard Rock Magazin | 2013.07.08.

A kanadai technikás death metal veterán Cryptopsy szinte tökéletes műsort adott, amivel kárpótolták a közönséget a fesztiválnappá húzódó klubkoncert öt magyar underground zenekarának fellépéséért.

 

 

Nehéz megítélni, a Cryptopsy zenéje egészen pontosan mennyiben hatott a death metal zsánerének fejlődésére, de annyi bizonyos, hogy a ’Blasphemy Made Flesh’ és a ’None So Vile’ mit sem veszítettek erejükből, a műfaj legerősebb albumai közé tartoznak. Az 1988-ban (még Necrosis néven) alakult együttesből ma már senki nincs a csapatban, bár a Cryptopsy néven való debütálás óta változatlan a csapat dobosának személye (Flo Mounier). Az énekes, Matt McGachy például 1988-as születésű, azaz hat éves lehetett a ’Blasphemy Made Flesh’ megjelenésekor. 2008-ban, már a jelenlegi vokalistával a soraikban megpróbálkoztak valami újjal, a ’The Unspoken King’ című albumuk kapcsán a metalcore és a deathcore zsánereket is emlegették, az újítás viszont megosztotta a hallgatóságot, ezért tavaly visszatértek a kezdetekhez egy self-titled albummal, mely már majdnem olyan lehengerlő, mint a ’None So Vile’.

Európai turnéjuk hazai állomása a Dürer Kert kisterme volt. Negatívum, hogy az alacsony színpad miatt teltház esetén csak az első sorokból lehet mindent látni, hátrébbról legfeljebb egy-két grimaszt vagy repülő sörényt kaphatunk el. Előny viszont, hogy csak egy fél méteres emelvény (azaz szinte semmi) választja szét az együttest és a közönséget, a zenészek ráadásul gyakran lebzselnek a merch pultnál, ahol el lehet kapni őket egy beszélgetésre (ha vásárolunk, pláne megered a nyelvük). Az sem hátrány, hogy kétszáz ember fér a terembe, így egy nagyobb név esetén csak az jut be biztosan, aki már jó előre beszerzi a jegyet, tehát nem kell számolnunk zavarosban halászókkal. Kistermes koncert lazán lehet tökéletes, ilyen volt legutóbb például nemrég az In Vain, a Solefald és a Vreid bulija, melyen meg lehetett kapni a zseniális (fél-Solefald) Cornelius Jakhelln-t is egy csevejre.

Az öt magyar előzenekar előre is soknak tűnt, és nem örültem az aznap közzétett kezdési időpontoknak sem, mely szerint az első fellépő fél nyolckor érkezik, minden magyar zenekar 40 percet kap (tíz felállásra, fél óra játék), a Cryptopsy pedig csak 23 órától lép színpadra és sejthetően éjfél előtt levonul. Utólag már örömmel elfogadnám ezt a menetrendet, de ne szaladjunk előre. Öt számomra ismeretlen (ezt korrigálandó néztem meg őket) underground magyar metálbanda lépett fel egymás után, már ott és akkor is kevertem őket, mostanra pedig tovább koptak az emlékezetemből, elnézést, ha tévednék velük kapcsolatban a továbbiakban.

Az Eradication nyolckor kezdett, a négytagú alakulat technikás elemekkel feldobott death metalt játszott egészen laza, kedélyes hangulatban. Úgy tűnt, ez az est amolyan családiasan önszervezett, félprofi magyar death metal földalatti csúcstalálkozó lesz. Értékeltem a technikás gitártémákat, melyekből egy kicsit kevesebbet hozott a második fellépő, a Symphony Of Symbols. Ők is, és a Sin Of God is lassan álltak fel, emiatt utóbbi rövidített szettet játszott, három számot ígértek, amiből a hálás közönség kedvéért négy lett. A negyedikként fellépő Megazetorról még ennyit sem tudok írni, ekkorra már erőt vett rajtam a fáradtság, és nem dobott fel az a tudat sem, hogy a Cryptopsy nem sűrűn fog éjfél előtt kezdeni. A The Konstellation a black-et és a death-t ötvözte, itt viszont technikai problémák támadtak, az énekes mikrofonja például a számok felkonferálását is meghiúsította. E két együttes már barátian rövid szettet játszott.

Az ekkor már messiásként várt Cryptopsy a hazai zenekaroknál is megfontoltabban állt fel, ráadásul vita alakult ki a magyar és a kanadai csapat hangmérnöke között. Az énekes minden hangszerre nagyobb hangerőt követelt, és a közönségnek sem kellett kétszer mondani, hogy csatlakozzanak a lobbihoz. Végül a magyar szakember félreállt, ám azt hiszem, a csatát vesztette el, nem a háborút: becslésem szerint a zene műfajához képest nem volt brutális a hangerő.

Ahogy a turné többi állomásán, az immár csak négyfős kanadai banda itt is az új és self-titled album nyitó számával, a Two-Pound Torch című opussal kezdett. Rögtön nyilvánvalóvá vált, hogy McGachy az albumon hallható torz éneklés helyett itt is artikulálatlan süvöltést fog hallatni. Láttam egy felvételt a turné moszkvai állomásáról, ahol a fiatalember sokkal inkább kitett magáért, most inkább motiválatlannak és főleg fáradtnak tűnt. Már a felálláskor morcos volt, a számok között pedig arról panaszkodott, hogy e koncert egy tizenhat órás autóút konklúziója. Hozzáfűzte, hogy az új (vagyis legújabb, hisz 2012 őszén jelent meg) albumot ők maguk adták ki, nem áll mögöttük lemezcég és turnészponzor. A kelleténél kicsit rámenősebben buzdította a népet merch vásárlására - nyilván üdvös, hogy a zenészek magukat menedzselik mindenféle ügynökök, pénzemberek és mamutcégek bevonása nélkül, de ez a liturgia akkor is sok volt. Arról nem is beszélve, hogy az új énekes produkciójáról kevés jót lehet mondani, kritizálták is rendesen. A seggig érő haj látványos, és a self-titled album dalai esetében nem volt baj a kamuhörgés, hisz ez a műfaj a hangszeresekről és azok virtuozitásáról szól, de a régi számoknál már nagyon hiányzott Lord Worm párját ritkító halálhörgése, röfögése, valamint alkalmi visítása. Sőt, a srác szerint először jártak Magyarországon, de úgy tudom, csak a maga nevében kellett volna beszélnie.

A közönség sem vetkőzött ki magából: az énekesnek hosszú győzködés után is csak hellyel-közzel sikerült kicsikarnia némi circle pit-et, valamint a koncert közepe tájékán felhívta rá a figyelmünket, hogy ideje lenne megőrülnünk, mert két szám van hátra, és nem lesz encore. A jegyár baráti volt, a szervezés pedig családias, talán túlságosan is: a közönség nagy alulteljesítője egy láthatóan nemszomjas férfiú volt, aki három alkalommal mászott fel a színpadra, először falhoz vágott egy üveget, majd megpróbálta földre vinni az énekest, aztán hasonlóval próbálkozott be a basszusgitárosnál és újfent a vokalistánál, akik szerencsére jól megvetették a lábukat. A szám után az énekes kijelentette, hogy egy side tackle-t még meg tud bocsátani, de ez kettő volt, a dobos pedig face-to-face igyekezett jobb belátásra bírni a rendbontót, aki angolosan távozott a teremből, hogy aztán később visszatérjen egy hasonlóan szerény sikert arató, üres műanyag pohárral elkövetett, az énekest célzó támadás erejéig.

Mindezért bőven kárpótolt azonban a Cryptopsy zenéje. Az erős kezdést követően az új albumról jött még a The Golden Square Mile, előkerült a ’The Unspoken King’ egyetlen jó száma, a Worship Your Demons, valamint egy album-zanzásító összeállítás, azaz a Blasphemy Made Flesh Medley (nem rossz ötlet, ilyesmit miért nem csinálnak többen?). A régi albumok közül természetesen a ’None So Vile’-t vették elő, félelmetesen jól szólt például a Graves of the Fathers, a záró Phobophile-ről nem is beszélve, mely annak ellenére hosszas tapsot kapott, hogy tudtuk előre, nem lesz encore.

Egyszóval a Cryptopsy zenészeire, pontosabban hangszereseire nem lehetett panaszom, de a teljes koncertről íme néhány horrorisztikus számadat: a banda körülbelül fél egytől negyed kettőig játszott, ami háromnegyed óra, és erre a meghirdetett kezdéstől (19.30) kerek öt órát kellett várnom. Legalább két magyar banda játszott fél órát, de a főzenekar 45 perce nem csak ehhez képest nagyon kevés. Nem fesztiválon, hanem klubkoncerten szerettem volna látni a kanadai halálbrigádot.

Szerző: Csiger Ádám

Legutóbbi hozzászólások