"Mintha egy Tarantino filmzenealbumról maradt volna le": Interjú a Tracerrel

Magyarországon a Hard Rock Magazin hasábjain debütált a blues-zal és vadnyugat-hangulattal piszkított rockzenét pengető Tracer második nagylemeze, a beszédes című ’El Pistolero’. A Kevin Shirley produceri felügyelete alatt készült anyagról, és a mosdatlan rock ’n’ roll dalokat átszövő western-témákról faggattuk ki az ausztrál banda énekes-gitárosát, Michael Brownt.

Hard Rock Magazin: Honnan jött ez a mexikói fegyveres téma?

Michael Brown: Mindannyian nagy filmrajongók vagyunk. Főleg a Tarantino és Rodriguez filmeket szeretjük. Igazából csak úgy pengetgettem a flamenco gitáron, és megírtam a Santa Cecilia-t, amit a Desperado című film ihletett. Arra gondoltam, miért ne próbálhatnánk meg, meddig lehet ezt elvinni. Tudunk csinálni egy albumot, aminek olyan tex-mexes hangzása van? Tudunk csinálni egy egész albumot, ami követi a történetet? Szóval nekifogtunk. Komolyan hiszem, hogy az a film, a mocsok, a sivatag, a mariachi fegyveres téma illik a Tracerhez. Úgy tűnt nagyon is jól passzol, és miután körvonalazódott a fejemben pár dal, még királyabbnak tűnt az egész.

HRM: Mi a 4 részes Suite del Desperado története?

M.B.: Ez egy óda a Desperadohoz. Azok a dalok pontosan követik a Desperado történetét, és a Volt egyszer egy Mexikó c. folytatásét. Az El Pistolero valójában a Desperado nyitójelenete, amikor Steve Buscemi karaktere belép a bárba, és elmeséli a gitártokot cipelő fegyveres történetét, amiben szétrombol egy másik bárt bosszúszomjas küldetése során. Igazából egész király lehet ezt a dalt hallgatni a jelenet alatt…

HRM: Mennyire szereted a western filmeket? Van kedvenced?

M.B.: Jobban szeretem az akciófilmeket, de nem hibázhatsz pl. a Jó, a rossz, és a csúf című filmmel. Van még pár újabb, amik szintén királyak. Az Appaloosa, és a Börtönvonat Yumába is szuper. De inkább az őrült akciófilmekért rajongok. Imádtam mindkét Feláldozhatók filmet. Amikor elmentünk a Feláldozhatók 2 premierjére, akkor is összegyűjtöttünk egy nagy csoport akciófilm-őrültet. Chuck Norris is benne volt, haver! És mondott egy Chuck Norris viccet! Kurva jó!

HRM: Az Until The War is Wonban és Ballad of El Pistolero-ban jó kis western-dallamok vannak. Hogyan születtek ezek a dalok?

M.B.: A Ballad of El Pistolero flamenco gitáron született, míg az Until The War is Won-t egy riff ihlette, amit akkor találtunk, amikor a ’Spaces In Between’ stúdiós anyagát néztük. Csak egy részlete volt a videóban, de úgy gondoltam királyul hangzik, szóval erre az egy riffre alapoztam a dalt. A dalszöveg is könnyen megszületett. Valami nagyon mozis dolgot akartam kihozni belőle. Olyat, ami elrepíti a hallgatót a sivatagba, ahol elképzelheti az egész kibontakozó történetet. Amikor felvettük a dalt, akartam valamiféle „Bang, Bang I Shot You Down” féle hangzást a gitárral és az énekkel, de a stúdióban Kevin azt mondta, hogy „próbáljuk meg az egész bandával”. Mindent improvizáltunk és így született meg a dal. Azt hiszem, tényleg van egy kis varázslat benne.

HRM: Ért valami hatás benneteket, amikor a dalokat írtátok? Az Until The War is Won úgy hangzik, mintha egy Quentin Tarantino filmzenealbumról maradt volna le.

M.B.: Ördögi! Mi is teljesen így voltunk vele, miután elkészült. Jó hallani, hogy tényleg olyan!

HRM: Az egyik nagy hír az ‘El Pistolero’ albummal kapcsolatban, hogy Kevin Shirley a producere. Hogyan vettétek rá Shirley-t a közös munkára?

M.B.: Kevinnek a Mascotos srácok (a lemezkiadónk) adta oda a zenénket. Ismerték már Kevin munkáját a Black Country Communionnal és Joe Bonamassával, igazából így kezdődött minden. Kaptunk egy e-mailt, amiben ez állt: „Kevin benne van. Lemezfelvétel Los Angelesben, novemberben”.  Kissé aggódtunk, mert nem igazán ismertük Kevin munkásságát, és soha nem dolgoztunk még producerrel, de ahogy elkezdtünk stúdiózni vele, tudtuk, hogy király lesz a lemez.

HRM: Kevin mit adott hozzá a végeredményhez, hogyan járult hozzá az albumhoz?

M.B.: Tényleg kihozta a maximumot mind a dalokból, mind belőlünk, zenészekből. Van egyfajta érzéke ahhoz, hogy elkapja a varázslatos pillanatokat. Ráadásul nagyon gyorsan dolgozik. Igazából eljátszottunk egy dalt, aztán Kevin elmondta, mit kéne változtatni, hogy még jobb legyen a szám. Akár egy extra sávról, egy fél verzéről vagy akármiről legyen szó, amiről úgy gondolta, szükséges a dalba. Aztán felvettük ott és akkor. Gitárok, basszus és a dob, aztán rögtön az ének. Körülbelül 3 dalt vettünk fel naponta. Az album nagyja kész volt 6 nap alatt. Őrület!

HRM: Véleményed szerint mik a főbb különbségek a ’Spaces In Between’ és az ’El Pistolero’ között?

M.B.: Szerintem nagy előrelépés az új lemez, több szempontból is. Ahogy befejeztük a ’Spaces’ albumot, írtunk egy hosszú listát, hogy mit kell kijavítanunk a következő albumon. Olyan dolgok, mint például: stílusosabb énektémák, leegyszerűsíteni a produkciót egy vaskosabb hangzáshoz, ahelyett, hogy több sávot pakoljunk egymásra, ill. hangsúlyosabbá kellett tegyük a dobot is. Kidolgoztuk a lelkünket is, hogy mindezt megcsináljuk élőben! Mindannyian hangzás-függők vagyunk, imádjuk keresni a tökéletes hangzást. Szóval amikor stúdióztunk, rájöttünk, hogyan tudjuk kihozni a legjobbat a háromtagú bandából. Azt hiszem ez, és Kevin varázslata a stúdióban teremtette meg a saját hangzásvilágunkat. Ez az első igazi lenyomata annak, miről és hogyan is szól a Tracer.

HRM: Sok kritika említ grunge-párhuzamokat és hatásokat a zenétekkel kapcsolatban, de úgy gondolom, hogy a dalaitok sokkal inkább a klasszikus rock és a blues-rock jegyeit tükrözik. Tényleg nagy hatással van a zenétekre a (poszt-)grunge?

M.B.: Minden hatással van ránk! Olyan 9 éves lehettem, amikor bluest kezdtem játszani. Minden egyes Stevie Ray Vaughan dalt megtanultam, szóval azt hiszem rengeteg blues riffet játszok, és ez hatással van a banda hangzására is. Bizonyos zenekaroknak nagy rajongói vagyunk. A lényeg, hogy legyen lelke! Nem számít, milyen műfaj, ameddig a zene igazinak hangzik. Azt hiszem minden, amit meghallgatunk, egymásba olvad, amikor új dalokat írunk. Remélhetőleg egy kemény, súlyos elegy jön létre a hatásokból!

HRM: Hova tűnt Leigh Brown, a testvéred, aki basszusozott a bandában?

M.B.: Leigh tavaly kilépett a bandából. Nehéz döntés volt ez számára, de elege lett a küzdelemből és problémákból, és valami mást akart az életébe. Most Németországban él, és nagyon büszke apuka. Ez csodálatos! Én leszek a jófej nagybácsi, és megtanítom a fiának az összes káromkodást, és jó sok édességgel fogom etetni!

HRM: Úgy tűnik, Ausztráliában csak az olyan rockzenekarok sikeresek, amiben testvérek zenélnek (AC/DC, Airbourne). Hogyan sikerülhet ez most nektek Leigh nélkül? (mosolyog)

M.B.: Van egy új tagunk, Jett, aki jó haverunk, és most már bandatag. A Mayfield nevű bandában játszott, és igazából kisegítette a Tracert, amikor először turnéztunk Európában. Nagyon jó basszusgitáros, és tényleg érti a basszus szerepét egy háromtagú bandában. Ráadásul nagyon jól illik a bandába. Ugyanolyan beteg humora van, mint nekünk, de a legfontosabb, hogy ugyanolyan lelkes, mint mi. Alig várom, hogy színpadon lássam, és megmutassuk, mennyire királyul szól a banda! A stílusa nagyon közel áll Leighéhez, és a hangszíne is nagyon hasonlít, szóval olyan az egész, mintha semmi sem változott volna.

HRM: Európában turnéztok az ’El Pistolero’-val. Híresebbek vagytok az öreg kontinensen, mint a szülőhazátokban?

M.B.: A híresben nem vagyok biztos, de rengeteg elismerést kapunk Európában. Nem is turnéztunk Ausztráliában, ami valószínűleg nem segített a dolgon. 5 éve eldöntöttük, hogy a tengerentúlon próbálunk betörni, mivel ez sokkal kifizetődőbb számunkra. Sok ember nem érti, mennyire nehéz Ausztráliában turnézni. Kibaszott súlyos. Majd’ egész Európa elfér benne. Ráadásul nagyon kicsi a népesség. 8 órás autóútba telik, hogy eljuss a következő nagyvárosba, míg Európában ugyanannyi autózás alatt átmegyünk pár országon.

HRM: Kevés a gitárszóló a dalaitokban. Miért?

M.B.: Van, hogy a gitárszóló nem illik az adott dalba. A számokat önmaguk miatt írjuk, nem a személyes vágyaink kielégítésére. Szeretek szólózni, de jobban szeretek jól felépített dalokat írni. Azt hiszem, a gitárszólók csak elvonnák a figyelmet arról, hogyan is szól a Tracer. Úgy gondolom, hogy ha csak oda raksz szólót, ahova kell, az sokkal hangsúlyosabb és hatásosabb lesz.

HRM: Ha híres bandita lehetnél a Vadnyugatról, ki lennél?

M.B.: Clint Eastwood, természetesen!

Készítette: Tomka

Fordította: Boggie