A dobszóló nyomában II.: Galántai Zsolt, Tatai Tamás, Markó Ádám, Turcsák Bence, Vaczó Gábor, Maczák Márk, Fehér Viktor

írta Hard Rock Magazin | 2013.06.03.

Második részéhez ért a dobszólók trükkjeit és titkait boncolgató interjúsorozatunk. Habár megmaradt az első felvonás témája (miért hangzik el annyi gyenge dobszóló a koncerteken?), a mostani részben új szempontokkal is bővítettük az interjúkat, többek közt a külföldi példaképek játékstílusa is alaposabb elemzés alá került. Galántai Zsoltot például Neil Peart szólóiról és technikájáról, Tatai Tamást Paice-ről és a tanításról, Turcsák Bencét pedig az extrém metalos dobszólókról kérdeztük.

GALÁNTAI ZSOLT
(Rusty Gold, ex-Ossian, ex-Classica)

HRM: Köztudott, hogy nagy Neil Peart fanatikus vagy. Mit tanulhatnak a dobosok az ő szólóiból?

Tűpontos precizitást és mozgáskoordinációt, végtelen összpontosítást és fegyelmet. Erőt. A fantázia szabad szárnyalását. Alázatot, hogyan kell alárendelni önmagukat annak, amit létrehoznak. Azt, hogy a dob igenis zenei hangszer és akként közelítsenek hozzá.

HRM: Ha fogást kéne találnod rajta, akkor mit mondanál, mi Peart dobszólóinak a hátránya, gyengéje?

A spontaneitás hiánya, ami lényegében ugyanannak a sötét oldala, amit az első pontban leírtam. Ő tökéletes festményt fest minden bulin, minden ecsetvonás a helyén van, és a festmény is mindig ugyanaz. Ezt nem is igazán rónám fel neki, hiszen gigaturnékat csinálnak, a bulikon gyakorlatilag az első hangtól az utolsóig kőbe van vésve minden.

HRM: Kedvenc dobszólód Pearttől?

A Counterparts turnéból bármelyik, illetve a Red Lenses-be beillesztett szóló. Azt hiszem, ott volt a csúcson. A mostani turné darabjaira szétszabdalt szólóit is nagyon szeretem, óriási ötlet és sokat dobott az egyes részeken.

HRM: Mi az, ami Peart dobszólóiban megvan, de nagyon hiányzik a mai progresszív rock/metal dobosok szólóiból?

A mai dobosokból hiányolom a művészi törekvéseket, az önmegvalósítás nagyrészt eltűnt. Nagy tisztelet a kivételnek.

HRM: Ha korlátlan pénzügyi és technikai lehetőséged lenne, milyen szólót állítanál össze? Akár látvány, akár zenei szempontból.

Nehéz újat mondani, de mindenképpen valami olyasmit kísérelnék meg kidolgozni, ami még nem volt… nem technikai, hanem sokkal inkább mondanivaló-oldalról közelíteném meg. Nem feledve azt, hogy a hegyek is képesek egeret szülni, valamint hogy a legfontosabb képességek egyike az önmagunkon való nevetni tudás…

HRM: Mit értesz egy dobszóló „mondanivalója” alatt?

Koncepció-értelemben olyasvalamit, ami érzeteket, hangulatokat vált ki a hallgatóból, remélhetőleg hasonlókat, mint belőlem, amikor kitalálom a szóló elemeit. Például a csend is hang, és kellő pillanatban odatett csend-momentumoknak döbbenetes hatása tud lenni egy dobszólóban. Egy érzet kiváltásához ezenkívül nincs feltétlen szükség ezer hangra vagy dobütésre, lehet, hogy elég négy is. Technikai értelemben, melyet a koncepciónak rendelek alá, kötött „mérföldköveket” jelent, melyeket elszórok a szólóban, ahonnan elindulok, és ahova megérkezni igyekszem, ezek legtöbbször egyszerűbb-bonyolultabb ritmusképletek vagy tempók, és „ívet” próbálok rajzolni belőlük, amely a szóló előrehaladtával egyre feljebb viszi az érzetet.


MARKÓ ÁDÁM
(Special Providence)

HRM: Dobszóló párti vagy?

Alapvetően igen, de csak nagyon indokolt zenei esetben. A cirkuszi mutatványokért sosem rajongtam őszintén szólva.

HRM: Az improvizált vagy a gondosan megszerkesztett dobszólókat kedveled inkább?

Én azokat a szólókat preferálom, melyek alatt zene van, vagy egy ismétlődő téma, riff. Ezáltal a dobszóló is másfele tud elmenni, más inspirálja és zeneibb tud lenni. Valahol a megszerkesztett és az improvizált között van az igazság, legalábbis számomra.

HRM: Jazz vagy rock dobszólót játszol szívesebben?

Rock dobosnak tartom magam, aki néha jazz-esen gondolkodik, a ritmikát és az improvizációt tekintve. Egy szóló akkor igazán jó, ha az adott zenei környezetben megél és hozzátesz, nem elvesz.

HRM: A Special Providence zeneileg igen szabad teret enged az egyéni hangszeres teljesítményeknek. Milyen dobszólóval szoktál előrukkolni a koncerteken?

Nem sok dobszóló van a Special Providence zenéjében, talán ha 3-4 szám összesen a három lemezről. A mi zenénkben intenzív a hangszeres játék, melynek fő célja kiszolgálni a zenét, színezni, energiával megtölteni és ezek előrevalóbbak bárminél.  Néha adódik alkalom, amikor van helye dobszólónak, és ez elég.

HRM: Ezeket a szólókat hogyan komponálod meg?

Vannak megírt részek, frázisok és nyitott, improvizatív részek. Ezeket szoktam általában felépíteni. Legfontosabb szempont hogy legyen története, mondanivalója és színes legyen.

HRM: Szerinted mennyire kell törekedni a technikás szólózásra? Mi motivál a szólók összeállításánál: önmagad elé szeretnél inkább kihívást állítani, vagy minél jobban szórakoztatni a közönséget?

Szerintem nem arra kell törekedni, hogy technikás legyen, hanem arra hogy izgalmas, és hogy adjon valami pluszt a zenéhez. Ha ez mind megvan, a közönség is értékeli rögtön.

HRM: Kinek a dobszólói gyakorolták rád a legnagyobb hatást, ill. kitől tanultál a legtöbbet?

Minden dobos, akit eddig életemben hallottam dobolni... Legtöbbet tanáraimtól Nesztor Ivántól, Sramkó Jánostól és Solti Jánostól tanultam.



TURCSÁK BENCE
(Kill With Hate)

HRM: Szerinted mik azok a hibák, amikbe a koncerten előadott dobszólók esetén a leggyakrabban belefutnak a metal dobosok?

Szerintem a leggyakoribb hibák, ha egy dobszóló nem jól felépített, vagy nincs meg benne a fokozatosság, de hiba lehet még az is, ha hiányzik a megfelelő kommunikáció a közönséggel. Ha nincs jól felépítve egy dobszóló, az nagyon amatőr módon hathat, elveszik a lényege, a menete az egésznek, csak egy nagy maszlag lesz. Érdemes a koncert előtt a szólót jól kigyakorolni, felépíteni, kiszínesíteni, hogy utána koncerten profin, dögösen szóljon az egész. Egyébként simán belefér a dologba, hogy ha csak a szóló szerkezete van összerakva, azon belül pedig nagyrészt improvizálás megy.

Másik probléma, ha hiányzik a fokozatosság, ekkor a szóló egy idő után ellaposodik, túl hosszúnak hathat. A fokozatosság hiánya alatt azt értem, ha végig ugyanolyan tempóban, hasonló témákból, pörgetések halmazából áll az egész szóló, és nincs benne egy-egy tempó- vagy témaváltás, ami megtörné az egészet. Tehát például a gyors pörgetések után egyszer csak jön egy leállás, utána elkezdődik egy funkys/groove-os téma (általában a közönség is ilyenkor szokott beindulni), ami nagyon fel tudja dobni az egészet.

Harmadik hiba lehet, amikor nincs kommunikáció a közönség és a dobos között szólózás közben, ilyenkor azt vettem észre, hogy a közönség is kevésbé figyel oda (elkezdenek beszélgetni), szólózás közben érdemes leállni és „megkiabáltatni” vagy ritmusra megtapsoltatni őket.

HRM: A különböző extrém metal stílusok (death, thrash, „matek-metal” stb.) az utóbbi években egyre technika-centrikusabbak lettek, fontosabb lett a komplexebb, gyorsabb játék. Hogy látod, egy death/thrash/stb. metal dobszólónál mennyiben érvényesülnek más elvárások, mint egy rock vagy heavy metal szólónál?

Véleményem szerint, mivel a rock és a heavy metal zene kevésbé dobcentrikus, mint a nagyobb technikai felkészültséget igénylő zenék (pl. death metal, djent stb.), ezért ezekben a stílusokban (rock, heavy metal) „sztenderdebb” dobszólók szoktak elhangzani. Nagyon népszerű például a 2 pergő, 2 lábdob, 2 felső tam, 2 lábdob stb. féle, egyszerűbb szólók, amit pl. tempóban egyre gyorsítanak, aztán lassítanak, ezt rengetegféleképpen lehet variálni. Ami még sűrűn előfordul, az a power metalosabb duplázás, ami alá különböző pergő variációkat, tam szólamokat szoktak ütni. Heavy metal/rock zenében jellemzők még a dobverő pörgetések és a dobverő trükkök („stick tricks”), amikor a dobos az ujjai között pörgeti a verőt, vagy épp egy ritmust játszik a két dobverő összeütésével, ami nagyon látványos szokott lenni. Ezeket (dobverő trükkök) is rengetegféleképpen lehet variálni, vannak bonyolultabb, de hálás trükkök, amiket nagyon sokáig tart és nagyon nehéz kigyakorolni úgy, hogy ne rontson az ember, és vannak egyszerűbb, de látványos pörgetések.

Az újabb stílusokban (death metal, thrash metal, djent stb.) – mivel a hallgatóság elég vájt fülű és az ingerküszöbük magasabb és a zene is dobcentrikusabb – véleményem szerint az őrültebb és kevésbé „standard”, gyorsabb dobszólók a jellemzők. Persze ezen stílusok szólóiban is megtalálhatók  a heavy/rock stílusokban jellemző pörgetések, de inkább a gyorsabb, őrültebb, tördeltebb, kéz-láb függetlenítéses dobszólók a jellemzők. Jó példa Flo Mounier (Cryptopsy) szólói, amiket a death metalra jellemző blastbeatekkel szokott megtűzdelni, vagy ott van Kai Hahto (ex-Rotten Sound, Wintersun), aki a kéz-láb függetlenítéses, tördelt ritmusú szólók mestere. Például van egy szólója, amiben bal lábával egyet rúg egy kolompra, jobb lábával pedig két lábdobot játszik, és erre az alapra egy teljesen más ritmusra ettől az alaptól teljesen függetlenül szólózik a két kezével, mondanom sem kell, hogy a közönség őrjöng. (nevet)

HRM: Szerinted mennyiben változtak az extrém metal stílusokban a dobszólók és a szólózás, illetve a dobjáték iránt támasztott elvárások a '90-es évekhez képest?

Az újabb, extrém metal zenék sokkal dobközpontúbbak lettek, lényegében egy technikai fejlődés látható a régi zenékhez képest a mostani metal műfajokban. Szerintem ennek a fejlődésnek a hátterében legnagyobb szerepe az internet teljes körű elterjedésének volt és van a mai napig, mivel bármilyen zenéhez, oktatóvideóhoz, trükkökhöz-technikákhoz pillanatok alatt ingyen hozzá lehet jutni. Az internet térhódítása előtt vagy rájött az ember és kikísérletezett sajátos technikákat, vagy szerencséje volt és jó zenetanárt fogott ki, vagy épp a kevés oktató kazettából, ami a piacon volt és egyáltalán be lehetett szerezni itthon, el tudott lesni egy-két hasznos technikát. Manapság aki meg akar tanulni valamilyen hangszeren, annak kvázi nincs szüksége kilépni a házából, hiszen az internet nyújtotta lehetőségekkel élve és persze sok szorgalommal megtanulhat szinte bármilyen hangszeres trükköt, technikát. Az internet miatt már nem csak a népszerű zenekarok és népszerűbb, „populárisabb” műfajok tudnak hódítani, hanem bármilyen extrém, a sorból kiálló, újító zenekar számaihoz hozzá lehet férni. Véleményem szerint épp ezért a zenékben kezdenek elmosódni a határok és ma már simán belefér, hogy például egy extrém metal zenébe beleraknak egy-egy „oda nem illő” jazz meg funky témát, amire régen még csak pislogtak volna az emberek és nem értették volna, mi történik. (nevet)

Visszakanyarodva a kérdésre azt lehet mondani, hogy nőttek az elvárások a dobjátékkal és a dobszólókkal szemben. Az embereknek is egyre edzettebb a fülük, egyre magasabb az ingerküszöbük, nagy a zenekínálat, ráadásul egyre több, egyre fiatalabb és egyre jobb dobos nő ki a földből gomba módjára. (nevet) Ha az ember ki akar tűnni a tömegből, akkor igazán oda kell tennie magát, nem elég a jól bevált sablonokat használni, hanem nehezebb, extrább filleket, groove-okat érdemesebb alkalmazni. Manapság sokkal több gyakorlás szükséges, mint régebben, akár a ’90-es években. A mai zenék magas technikai fejlettsége miatt vannak dobosok – például Romain Goulon (Necrophagist), vagy épp Derek Roddy (ex-Hate Eternal, Serpents Rise) –, akik napi 3-4 órák gyakorolnak.

Viszont, hogy mondjak ellenpéldát is a mai kor technikailag fejlett dobosaira, ott volt Buddy Rich, aki az 50-es, 60-as években volt a legaktívabb, és akinek technikai fejlettsége és szólótudása messze meghaladta a korát. Állítom, hogy még a mai bandák témáit is eldobolná, ha még élne: ő volt szerintem minden idők legnagyobb dobosa, nagyon sok dobos még a mai napig is használja az ő technikáit. Buddy Rich-nek különösen a dobverő trükkjei és egyes ütés technikái (push-pull) voltak nehezek, ezek a trükkök, technikák még egy mai dobost is rendesen megizzasztanak. Meg lehet nézni, hogy a Muppet Show-ban mit művel például.

HRM: Szerinted a látvány mennyire fontos az inkább technikacentrikus extrém metalos dobszólók esetében?

Szerintem a látvány nem egy lényeges, meghatározó faktor, mivel a szólótémák általában nehezek, ezért főleg azokra kell koncentrálni, bár vannak kivételek. Egyes extrém metal dobosokra jellemző, hogy használnak stick trickeket, dobverő pörgetéseket, például Mike Terrana előszeretettel használja a szólóiban. Ha többféleképpen értelmezzük a látványt, akkor egyes extrém metal dobosokra jellemző a dobszerkó felspécizése, itt szintén meg tudnám említeni Mike Terranát, akinek cin leszorítói helyett tüskék vannak, vagy például Flo Mouniert (Cryptopsy), aki egy időben duplakarámos dobszerkót használt, a második karám az első felett volt, és azon voltak a cinek, így egy nagyon dizájnos, egyedi szerkót rakott össze. Végül vannak, akik mozgó platformot használnak dobszólók alatt, látványra ez szerintem mindent überel, legjobb példa Joey Jordison (Slipknot), akit az egyik Slipknot koncert dobszólója alatt a magasba emelnek és minden elképzelhető módon forgatják, átmegy teljesen függőlegesbe is! Ezt a mozgó platformos módszert, bár nem extrém metal, de Tommy Lee (Mötley Crüe) is használta egy időben, csak annyi különbséggel, hogy a közönség fölé is repült, plusz lángokat szórt a dobszerkója, azt hiszem ezt még mindig előveszik időnként.

HRM: Szerinted mi az alábbi dobosok szólóinak erőssége, ill. gyengéje?

George Kollias (Nile)

Ha jól tudom, Coca-Kollias (nevet) nem szokott nagyon élőben dobszólózni, legalább is én nem tudok róla. Viszont a DVD-jén van egy improvizált dobszólója, ami egész jó és technikás, bár rá nem jellemzően kicsit jazzesebbre és halkabbra vette a figurát.

Joey Jordison (Slipknot)

Joey szólóira az ütősség, lényegretörés a jellemző. Legnagyobb erősségeként a látványt tudnám megemlíteni, mivel ahogy előzőleg leírtam, egyik szólója közben platformon körbeforgatták, ami egyébként a világ egyik leghíresebb dobszólója lett. Hátrányként talán azt tudnám megemlíteni, hogy nem bonyolódik túlzott technikai megoldásokba, főleg pörgetésekkel operál és talán még azt, hogy nem túl hosszúak a szólói.

Tomas Haake (Meshuggah)

Sajnos ő sem a szólók embere, bár egy-két rövidebb hangvételű dobszólója megtalálható a neten, de Meshuggah koncerteken nem szokott dobszólózni. Azokban a szólóiban, amik megtalálhatók, jellemző a nagyfokú groove-osság funky-s elemekkel megtűzdelve és persze Haakéra jellemzően nem szokványos ritmusok, poliritmikusság – ezek mind erősségként hozható fel.

Derek Roddy (ex-Malovalent Creation, ex-Hate Eternal, Serpents Rise)

Roddyban az a jó, hogy egy teljesen univerzális dobos, a jazztől a death metalig bármit eljátszik, neki a szólóiban általában a death metal elemek dominálnak (blastbeatek, gyors duplázás stb.). Vannak viszont jazzesebb szólói, ahol rá jellemzően sűrűn használ dupla lábcines ritmusokat, ami már a védjegyévé vált és többen is utánozzák, pl. George Kollias is! Erőssége, hogy nagyon karakteres, egyedi szólói vannak, itt főleg a nem metal szólóira gondolok, és rengeteg újító elemet használ pl. dupla lábcin-lábdob ritmusvariációk. Ami még kifejezetten jellemző rá, hogy játszik pl. egy blastbeatet, miközben rájátszik más ritmusban egy kolompritmust a bal lábával, ezt szintén lenyúlták páran tőle. Gyengeséget nála nem is nagyon tudnék megemlíteni, talán azt, hogy nem tart dobos klinikát Magyarországon – ez szörnyű hiba! (nevet)

Mario Duplantier (Gojira)

Erősségként nála az egyedi komplex ritmus variációkat tudnám megemlíteni, gyengeségként talán azt, hogy rövid, kevésbé változatosak a szólói.

Danny Carey (Tool)

Erősség: jóféle poliritmus variációk, jól megoldott számokba ágyazott dobszólókat használ, amik nem válnak unalmassá. Gyengeség: nem nagyon használ látványos technikás elemeket, amiktől úgy igazán robbanna egy dobszóló.


TATAI TAMÁS
(Cry Free)

HRM: A közönséget gyakran nem érdeklik a dobszólók, sokan ekkor mennek el egy korsó sörért vagy osonnak ki a WC-re. Szerinted általánosságban ez azért lehet, mert nem értik, nem értékelik eléggé a dobszólókat, vagy mostanában tényleg egyre több a fantáziátlan, kidolgozatlan dobszóló?

Elsőként és tömören annyi, hogy nem minden dobos alkalmas szólózásra. Ez szerintem alkati kérdés. Én azt gondolom, hogy a legfontosabb tényező egy dobszólóban a „hatáskeltés”. Persze, emellett még sok-sok dolognak kell stimmelni, de a fő csapásvonal számomra ez. Ha valaki nem kíváncsi egy dobszólóra, valószínű, hogy azért, mert annak a játéknak nincs hatása, nem közvetít semmit. Csak szimplán „csapkod, mint hal a szatyorban”, és ezért nem érdekel senkit. Fontosnak tartom még azt, hogy miként szól a hangszer, hogyan van behangolva, kierősítve. Egyébként érdekes helyzetben van egy dobos, ha szólóznia kell, mert rövid, koppanásszerű hangokról van szó, ebből kifolyólag kisebb az eszköztár, mint más zenész kollégáknál. Kitartással, szorgalommal, gyakorlással, kellő kreativitással azonban szép eredményeket lehet elérni.

HRM: Erről jut eszembe, az improvizált vagy inkább a megszerkesztett dobszólókat kedveled jobban?

Én nem tudok előre megszerkesztett szólókat játszani. Mindig improvizálok. Persze a fejemben nagyjából összeáll a szerkezet, hogy hogyan jutok el A-ból B-be, aztán C-re stb. De ez az adott pillanatban változhat is, attól függően, hogy milyen formában vagyok, mi inspirál éppen, mennyire szól jól a cucc, mit hallgattam aznap stb., szóval rendkívül összetett dolog ez!

HRM: Ha dobszóló, akkor Neked nyilván Ian Paice az egyik favorit! De kik még és miért?

Igen, nagyon bírom Paice-t, de rajta kívül nagyon sok kedvencem van. A legkedvesebb számomra Bonzo, aztán Buddy Rich, Dennis Chambers és Jojo Mayer. Ez az öt játékos az, akitől a mai napig sokat merítek.

HRM: Paice mesterrel már találkoztál, mi volt az első kérdésed hozzá?

Találkoztam, de gyakorlatilag nem sokat kommunikált. Igazi angol. De nagyon laza és „megnyugtató” személyiség. Ilyen helyzetben, mint amilyenben én voltam (a 2010-es Győri Ütős Fesztiválon), hogy találkozhattam Ian Paice-szel, gyerekkorom példaképével, nem sokat tud kérdezni a magamfajta zenész. Csak csodálja azt az embert, aki játszotta a Fireballt, a Burn-t, You Fool No One-t és még sok nagyszerű dalt.

HRM: Visszatérve az alaptémához, hogyan képzeled el álmaid dobszólóját?

Úgy, hogy minden ütés 500.-Ft. (nevet) Na jó, elég lenne egy 100-as is! Nincs és szerintem nem is lesz olyan, hogy „álmaim dobszólója”. A szólózás annyira helyzet- és hangulatfüggő. Egy nagyon jó „lélektükör", amiben megismertetik az ütős személye és tulajdonságai.

HRM: Köztudott, hogy tanítasz is. Hogyan állsz az oktatáshoz, egyáltalán mi a véleményed erről a témáról?

Az én személyes véleményem szerint a tanítás lényege az útmutatás, nem pedig  kottapéldák szigorú bemagoltatása. Hiába tanulsz meg egy Dennis Chambers groove-ot hangról hangra, soha nem fogsz úgy játszani, mint Ő, mert Ő nem Te vagy! Esetleg olyan érzettel játszhatsz, mint Ő, de Te akkor is Te maradsz és ettől lesz saját hangod, érzeted, feelinged! Ez nagyon fontos, sőt a legfontosabb! Igazából ez „tapasztalat-átadásnak” nevezném. Persze kell valami koncepció és pedagógiai érzék. Ha valaki megkeres, hogy foglalkozzak vele, azért teszi, mert látott valahol és tetszett neki, amit csináltam. De azt nem tudja, hogy mi áll e mögött, hogy jutottam el erre a szintre, ahol most vagyok, és ez egy sarkalatos része a dobolásnak. Azt mindig tisztázom, hogy ez egy hosszú és nehéz folyamat. Többnyire a tanultak és a saját tapasztalataim alapján oktatok. A zenészek nagyon sokat „lesnek” el egymástól, de azért nagyon fontos a jó tanár kiválasztása is. Szerintem a legfontosabb az eredendő tehetség és a „szív-érzet” – ezt sajnos nem tudom jobban kifejezni, érezni kell! Minden mást lehet fejleszteni. De a tehetség magában kevés, kell hozzá párosulni a szorgalomnak, kitartásnak, és céltudatosságnak. Persze ezek nélkül is lehet dobolni, de arról én nem akarok beszélni. Ezután nagyon sokat foglalkozok technikai dolgokkal. Verőfogás, ütéstechnika, kézrendek, 4 végtag függetlenítése, mozgás koordináció. Az utóbb említett dolgot általában el szokták hanyagolni, pedig nagyon fontos, mivel a dob egy terebélyes hangszer. Gyors, koordinált és határozott mozdulatokra van szükség. Ha ezek nagyjából rendben vannak, onnantól már személyre szabottak az órák. De ezeket a dolgokat mindig „lecsekkolom” az új tanítványoknál, mert ezek nélkül nehéz a fejlődés. A dobolás egyszerre összetett és mégis egyszerű, ezért az órákon több témakörrel is foglalkozom. Kinek épp mire van szüksége, kapacitása.



VACZÓ GÁBOR
(Reason, Chemical Wedding, Lugo Band, ex-Crossholder)

HRM: Szerinted mik azok a hibák, amikbe a rock/metal koncerten előadott dobszólók esetén a leggyakrabban belefutnak a dobosok; miért van az, hogy nagyon sokszor nem tudják lekötni a közönség figyelmét?

Úgy gondolom,  a rossznak mondott dobszólók 90%-a egyszerűen túlvállalás miatt értékelhetetlen. Értsd: a dobos nem ismeri a korlátait. Úgy gondolja, ő majd megmutatja, ennek az az eredménye, hogy egy totálisan fölösleges, értő fülnek roppant feltűnően innen-onnan összeollózott panelek káosza lesz az úgynevezett dobszóló. Akkor a legrosszabb a helyzet, ha képzett dobos próbálkozik a Nagyok sémáival, de katasztrofálisan előadva. Ez szerintem egyszerűen ciki, mégis sokan csinálják. Ha ott bejött, itt miért ne jönne be alapon sokan nyúlnak innen-onnan. Fontosnak tartom még, hogy a dobos meg tudja ítélni, hogy az adott helyzetben szükség van-e egyáltalán a dobszólóra, és ha igen, milyen stílusban, milyen módon előadva. A hazai zenei életből nagyon kevés, általam jónak tartott dobszólót tudnék megemlíteni, valamiért itthon a kreativitás nem jellemző.

HRM: Régebben sokkal gyakoribb volt a lemezekre felvett, kidolgozottabb dobszóló; manapság stúdióalbumon ritkán hallani dobszólót, viszont élőben minden második dobos úgy gondolja, hogy neki szólóznia kell. Szerinted miért lehet ez?

Jó kérdés, azért a minden második dobos szerintem erős túlzás. (mosolyog) Valaki azt mondta, a dobosnak van az egyik legnehezebb dolga csajozás terén, biztos így próbálnak kompenzálni. (nevet)

HRM: Legjobb / legrosszabb dobszóló élményed koncerten?

Élőben nem sok szólót hallottam, viszonylag ritkán jutok el élőzenei koncertre, így nem is tudok konkrét szólót megemlíteni. Felvételről a legjobb élményem egy névtelen Borlai-videó volt, sajnos nem tudom a címét, de emlékszem, hogy ezerszer megnéztem, és tátottam a számat. Szintén felvételről, a legrosszabb szóló, amit valaha láttam, Lars Ulrich szólója, amibe röviden Hetfield is beszáll.

HRM: Ha a következő turnén lehetőséged nyílna dobszólót játszani, milyen szólót állítanál össze?

A lehetőség ellenére semmilyet. Rosszat nem szeretnék csinálni, jót pedig nem tudok. (nevet)

HRM: Kedvend dobszólód?

Roppant közhelyes leszek, Mike Portnoy Live in Tokyo ’93 koncerten előadott szólója volt rám a legnagyobb hatással, még a dobos fejlődésem kezdetén. Így utólag, mai fejjel belegondolva, nem történik semmi extra, de abban az időben bizony úttörőnek számított az a fajta dobolás, aminek az elemeit sajnos azóta a legtöbben meguntuk, és többen ki is nevetik Portnoy-t a későbbi sematikussága miatt úgy dobszóló, mint stúdiószámok terén. Mégis, a kérdéses szólóban benne van az a fajta lazaság, pontosság, kreativitás, amit később valamiért a kérdéses úriember csak kevésé enged(het)ett meg magának. 


MACZÁK MÁRK
(Watch My Dying)

HRM: Szerinted mik azok a hibák, amikbe a koncerten előadott dobszólók esetén a leggyakrabban belefutnak a metal dobosok?

Egy olyan embernek, aki átlagos zenefogyasztó, egy hangszeres szóló már öt perc után unalmas, kivéve, ha az tud valami újat mutatni folyamatosan. (nevet) Nagy kihívás kiállni a közönség elé egy szólóval, ha azt szeretnénk, hogy izgalmas legyen. Nem szabad, hogy hosszú legyen, felépítettnek és dinamikusnak kell lennie, mert amúgy egyhangú. Én leginkább ezeket a hibákat látom. Viszont egy jó dob-groove mindig feldobja a hangulatot! (nevet)

HRM: Te melyik zenei műfaj dobszólóit kedveled a leginkább?

Legjobban az olyan műfajú dobszólókat szeretem, amire miközben hallgatom, szívem szerint táncolnék. (nevet) Tehát ha kép nélkül, csak hallgatom, akkor is megmozgat legbelül és ez igaz bármilyen stílusra.

HRM: Szerinted fontos, hogy látványos is legyen egy dobszóló?

Persze! Az emberek többségének színház kell. Kellenek dobverő trükkök, színpadmozgatás, mint akár egy Slipknot dobszólónál. Ezek nagyon feldobják az egész műsort és tetszik mindenkinek. Persze ez csak az egyik fele a sikeres dobszólóknak.

HRM: Te hogyan viszonyulsz a dobszólókhoz?

Nem szeretek igazán szólózni. Furcsa, hogy egyben jó érzéssel tölt el, mivel tetszik az embereknek. Másfelől olyankor ego-harc dúl bennem, mert tombol a bizonyítási vágy, hogy megmutassam magamnak, hogy többet is ki tudok hozni, mint ami elvileg épp a határ nálam. Elég kritikus vagyok magammal szemben. De hát mindenkinek megvan a maga bolondsága. (nevet)

HRM: Legjobb / legrosszabb dobszóló koncertélmény?

Régebben sokat jártam dobos fesztiválokra, amit sajnos manapság nem teszek, de szeretnék változtatni rajta. Ugyanis ott hallottam először olyan dobszólókat, amik olyan élményeket hagytak bennem, amik hatására azonnal szerelem lett a dob, és közben rengeteget tanultam belőlük. Youtube-on is van rengeteg zseniális előadás, de egy jó élő dobszóló hatását semmi nem adhatja vissza. Szóval mindenkinek ajánlom a dobos fesztiválokat, könnyű velük szerelembe esni (pl. a dobosok farsangját, vagy a ceglédi dobos fesztivált)! (nevet)

HRM: Ki a kedvenc dobosod, aki szokott szólózni is?

Huh. (nevet) Számomra mindig bonyolult kiemelni akár egy kedvenc előadót, vagy zenei műfajt, főleg mivel ez nálam folyamatosan változik, mint a hangulatok. Show tekintetében Joey Jordison, illetve a zsonglőr osztag: Matt Greiner, Thomas Lang vagy Luke Holland. (nevet) Technikai értelemben vett példaképem abszolút Jojo Mayer. Aki pedig jelenleg talán a kedvencem, az Aaron Spears és Tony Royster első helyen. Ezek a dobosok műfajilag mindannyian mások, de szerintem akkor lesz jó egy dobszóló, ha a sokszínűségével sok embert megfog.


FEHÉR VIKTOR
(Kerekes Band)

HRM: Kezdjük az elején! Mikor és hogyan csapott meg a dobverő, a bőrök és a cintányérok szele?

1997-ben kezdtem el dobolni, akkor még balkáni tapanon és gyimesi ütőgardonon. Kb. 16 éves koromig szinte csak népzenét hallgattam, aztán jött Muddy Waters és a blues, ami ráterelt egy másik útra. Aki miatt végül a dobszerkó mellett döntöttem, az Joe Morello volt. Amikor meghallottam a Take Five-ot, minden megváltozott. Először a moldvai dobomat kezdtem el felszerelgetni különböző cintányérokkal, aztán rájöttem, hogy inkább vennem kellene egy teljes cuccot. Ekkor már kb. 6 éve együtt játszottunk a srácokkal a Kerekesben, és a többiek már profik voltak a hangszerükön. Én viszont a nulláról kezdtem a dobszerkót: verőfogás, gumilap, kézrendek, kéz-láb koordináció. Napi 2-3 órát kellett gyakorolnom, hogy egyáltalán megfeleljek a szintnek a próbákon. Amikor az első lemezt, a ’Pimasz’-t felvettük, még csak 3 éve doboltam. Egyébként nagyon sokat köszönhetek Martonosi Gyuri bácsinak, akihez két évig jártam. Új kapukat nyitott ki számomra a dobolás terén.

HRM: Jól tudom, hogy Zsomborral az autentikus népzene „vonalán” indultatok el? Milyen ide vonatkozó (vagy más) hangszeren játszol még? És egyáltalán, hogy kerültél kapcsolatba a folk/ethno műfajjal?

Ahogy említettem, tapanon és ütőgardonon játszok még, de ezeket már csak nagyon ritkán veszem elő. Átvette a helyüket a dobszerkó. Népzenével kezdtük és sokat gyűjtöttünk. Így ismerkedtem meg Tímár János bácsival, aki egy gyimesi gardonos. Viccesen hangzik, de tőle tanultam meg diszkót játszani. Mert a táncház valahol az. A zenész játszik, és közben nézi, hogy hogyan reagálnak a táncosok, annak megfelelő dinamikával nyomja, annak megfelelő dalba kezd bele, és akkor engedi rá a „mélyet”, amikor már minden elszabadult. A fent és lent érzése, ami közössé teszi a house-t és a gyimesi csárdást. És ráadásul dobosként is sokat lehet belőlük tanulni.

HRM: Vissza a doboláshoz: hazai és külföldi példaképek? Ki az abszolút favorit?

Hm. Nehéz kérdés. Kedvencek... Én igazából zenét szeretek hallgatni. A dobos nálam csak másodlagos. Nagyon sok olyan zenét hallgatok, amiben még csak a dobos nevét sem ismerem, és nem is hallom, hogy mit játszik. Például a The Strokes vagy a Kings of Leon attól még jó zene, hogy nincs benne semmi „szakmailag” bonyolult dobos megoldás. Ennek ellenére persze vannak kedvencek, akiknek a játékához rendszeresen térek vissza stílustól vagy korszaktól függetlenül. A megfejtők közül ilyen például Stewart Copeland (The Police), Mitch Mitchell (Jimi Hendrix), Jojo Mayer vagy Trilok Gurtu. És ott a másik oldal, akiknél senki sem groove-ol jobban: Phil Rudd (AC/DC), Buddy Miles (Band of Gypsys), Carlton Barrett (The Wailers), Ringo Starr, Tony Allen (Fela Kuti), Clyde Stubblefield (James Brown). Hozzám ez a második tábor áll közelebb.

HRM: Cikksorozatunk mottója a „dobszóló létjogosultsága”, ezért nem mehetek el szó nélkül mellette. Van néhány legendás dobszóló a rock történelemben, Neked melyik a kedvenced?

Nagy kedvencem a mára már klasszikussá vált woodstocki Santana koncert dobszólója. Ezerszer visszatekertem annak idején. Zseniálisan felépített, örökérvényű darab. A másik, Joe Morello Castilian Drums-ja. A dal 5/4-ben van, ami már eleve kifacsarja az ember agyát, és talán a dobosok legnagyobb ellensége. De ami a legjobban tetszett, az a hanyag és flegma mozdulat, amivel az öreg meg-megigazítja a szemüvegét dobolás közben. Ettől egyszerűen kikészültem. Annyira emberi, és annyira laza. Hogy őszinte legyek, több szóló most nem jut eszembe. Talán még Mitch Mitchell Wight-szigeti szólója, de szerintem ő is jobban szeretett inkább kísérni, mint szólózni.

HRM: Te magad (bár a Kerekes Band stílusához nem igazán passzol) miként állsz a dobszóló fogalmához?

Ezért biztosan megköveznek páran, de én az évek alatt szép lassan megutáltam a dobszólókat. Egyszerűen untat. Semmiféle szakmai irigység nincs bennem, és azt is bevallom őszintén, hogy nem tudok szólózni. Életemben egyetlen egyszer kényszerített rá Zsombor, hogy szólózzak színpadon. Még az elején nagyjából ment is, de aztán már én sem tudtam, hogy hol tartok. Nagy nehezen kijöttem belőle, és igyekeztem egy nagy mosollyal elsimítani a dolgot, amikor Zsombor bemondta: „A doboknál Fehér Viktor! Most először szólózott!” Ekkor valaki felkiáltott a közönségből: „Olyan is volt!” Azt hiszem, ilyen jó kritikát azóta sem kaptam. (nevet) Mindig is groove dobosnak tartottam magam, és egy feszes kettő-négy, vagy egy jó helyen történő lábcin nyitás nekem többet ér egy 10 perces szólónál. Például az az elcsúsztatott pergő, amit Bonham játszik a No Quarterben, az nekem maga a Szent Grál.

HRM: Az utóbbi időben amúgy is egyre kevesebb dobszóló hangzik el a koncerteken. Szerinted is csak arra alkalmas, hogy a társak egy kicsit pihenjenek, a közönség pedig igyon egy sört a büfében? Mert igaz, ami igaz, egyre kisebb érdeklődés mutatkozik irántuk! Vagy maguk a dobosak fantáziátlanok és nem tudják „bevonzani” a rajongókat?

Az utóbbi 50 évben a dobolás technikai része hatalmasat fejlődött. A ‘60-as évek sztárdobosait a maiak már bőven felülmúlják technikában. És szerintem pont itt van a probléma. Amíg a dobosok óriásit fejlődtek, addig az „átlagembernek”, vagyis a közönségnek, akinek játszunk, még mindig megerőltető egy sima szinkópát eltapsolnia. Egyszerűen szerintem a közönség már nem tudja feldolgozni agyilag ezt a sok poliritmiát, ritmusbontást és miegymást. Lehet, hogy egy sima tá-tá-titi-tá nagyobb sikert érne el néha, mint a balkáni törtritmussal vegyített duplalábas rudimentál technikai bemutató 160 bpm-en.

Annak idején, amikor dobosokat néztem videón, mindig zavart, hogy a kamerás miért az arcát veszi, és miért nem a kezét. Pedig a kéz csinálja a „trükköt”. Aztán rájöttem, hogy csak mi zenészek vagyunk ilyen perverzek, hogy mindenáron a kezét akarjuk látni. A közönséget az arc érdekli. Az, hogy mit fejez ki ez az arc, hogyan éli meg a zenét. Tud-e valamit adni a dobok mögül az egyéniségéből. Itt van például Papa Jo Jones. Öröm ránézni. Ez az ember játszik nekünk, szórakoztat. És ott van Neil Peart. Nekem ő egy gépkezelő. Olyan mintha 30 éve a Népliget-Vecsés vonalon vezetné ugyanazt a buszt. Balesetmentes, precíz munka, csak éppen elalszol az első kanyar után. Nem tudok vele azonosulni.

HRM: Mit gondolsz, hogy lehet valakiből „jó” dobos?

Arra kell törekedni, hogy a zenekarban, amiben játszol, te legyél a legjobb dobos. Dobosként abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy minden zenekarban csak egy dobos játszik. Magyarul, csak más bandák dobosaival lehet minket összehasonlítani, annak viszont szerencsére semmi értelme. (nevet) Viccet félretéve, szerintem az a jó dobos, aki megtalálja a helyét egy adott bandában. Phil Rudd nem azért a világ egyik legjobb dobosa, mert pontos, hanem azért, mert mint láthattuk, más dobosokkal nem működött az AC/DC. Ergo, Ő pótolhatatlan. Száz meg száz pontos dobos van a világon, mégis csak vele működik a banda. Valószínűleg ugyanez a helyzet az olyan alulértékelt dobosokkal is, mint Ringo vagy Charlie Watts. Valaki egyszer azt mondta: 10% technika, 90% zene. Totálisan egyetértek vele. Elvégre nem autóversenyzők vagyunk, hanem zenészek...

HRM: Hogy állsz a tanulással, gyakorlással? Tényleg nem szabad abbahagyni?

Két része van a dolognak. Ha nem gyakorol az ember, szarul fogja érezni magát a színpadon: „Hoppá, ez a figura egy hete még ment...” Sajnos könnyen kilehet esni bármilyen rutinos az ember. A másik része a dolognak, hogy 10 óra gyakorlás sem ér annyit, mint egyetlen koncert. A gyakorlás egy steril dolog. A koncert élő. Ha otthon kigyakorolsz egy trükkös fill-t, tuti, hogy koncert közben pont akkor történik valami, amikor bemutatnád. Koncerten válhat igazán jó dobossá valaki. Amikor tudsz egyszerre figyelni a zenésztársakra, a közönségre, a hangzásra, az adott számra, saját magadra és persze még egy sor másik dologra. Ezt a megosztott figyelmet nem lehet otthon megtanulni.

HRM: Esetleg a tanítás gondolatával is foglalkozol? Nyilván sok rajongó lesné el az „ethno funk” trükköket!

Egyszer odajött hozzám egy srác, hogy szeretne tőlem tanulni. Jelenleg ő az egyetlen tanítványom. Jó dolog tanítani, szeretem csinálni, bár ismerem a korlátaimat. Szerintem a legfontosabb a zenei oktatás, ezért is adok minden óra után 2-3 albumot meghallgatásra. Ha már az iskola teljesen alkalmatlan erre, muszáj a tanárnak. Sosem értettem, miért kell Prokofjevet tanítani 12 éveseknek, amikor lassan olyan klasszikusokat is, mint a Doors vagy a Led Zeppelin, csak néhány „zene iránt fogékony kiválasztott” ismer. A minőségi könnyűzenét szerintem be kellene emelni a tananyagba, és akkor talán nem Nótár Marinak lenne hét milliós Youtube videója. És még az is lehet, hogy a dobszóló is visszatérne. (nevet)

Készítette: Tomka, pearl69

 

Kapcsolódó cikkek:

A dobszóló nyomában I.: Donászy Tibor, Nagyfi Zoltán, Tadeusz Rieckmann, Ágota Balázs, Világi Zoltán, Paróczi Krisztián, Knausz Péter

„Amikor szólózom, belül képeket látok": Interjú Debreczeni Ferenccel, az Omega dobosával

„A dobszóló kora lejárt": Interjú Fejes Tamással, a Tankcsapda dobosával