Egyszemélyes csatársor: Bon Jovi - Kreau, Bécs, 2013.05.17.

Persze, persze, ez a Bon Jovi már rég nem az a Bon Jovi, és az utóbbi évek lemezei már nem is igazán rockalbumok voltak, de ennek ellenére, ha valaha csípted ezt a brigádot, legalább egyszer, muszáj őket megnézned élőben is! Nem olyan nagy ördöngösség Magyarországról eljutni egy Bon Jovi koncertre: két évente rendszeresen eljönnek Bécsig. Így, ha egy kis utazás, no meg a 20000 forinttól induló jegyár nem veszi el a kedvünket, máris részesei lehetünk a shownak. Nem is lehet így a véletlenre kenni, hogy sok magyar szót lehetett hallani a koncert helyszínéül szolgáló park környékén.

A showbiznisz pedig olyan, amilyen: mivel a Bon Jovi a világ egyik legnagyobb és legsikeresebb neve a zeneiparban, arra mérget lehetett venni, hogy végtelen profizmussal és különleges élménnyel fog mindenki hazatérni Bécsből ezen a péntek estén. Ám hiába a monumentális színpad, a hosszú program, meg a lélegzetelállító show, ha az időjárás nem kegyes, akkor igen csak meg kell dolgozni a közönség jókedvéért!

Az estét két felvezető zenekar kezdte, de az azért nyilván nem volt kérdés, hogy ez a buli nem róluk szól. A beengedés mondjuk nem volt teljesen zökkenőmentes, brutális sorban állás és kapukeresgélés után sikerült elfoglalni egy nem is olyan orbitálisan távol eső állóhelyet a nézőtér jobb oldalán. Persze ez egy trükkös dolog, hisz Jovi die-hard rajongói bázisa végtelenül fanatikus, így ha valamit látni is akarsz, kemény pénzeket kell kiperkálnod a helyedért. Ráadásul időben is kell érkezned... hiába, a tömeg az tömeg.  Ami már első pillantásra is lenyűgözött, az a brutálisan impozáns színpadkép volt. Joviék egy monumentális Buick/Cadillac orrában alakították ki a színpadot, körülötte rengeteg kivetítővel, monitorokkal, lámpaerdővel, meg mindennel. A díszleteket amúgy állítólag olyan hosszú idő felépíteni, és lebontani, hogy egyszerre négy színpadot utaztatnak a srácok a turnén. Így valamelyik pakk mindig biztosan odaér a következő helyszínre. Ami további szimpatikus húzás volt, hogy a szervezők folyamatosan kiírták, hány perc múlva kezd a banda, és ezt nagyjából tartani is tudták... látszik, hogy nem Guns N’ Roses koncertre jöttünk. Így váltott a délután estévé, mi pedig nagyjából negyed kilenc körül megkaptuk, amiért jöttünk...

A lányok bugyija már az első dalok alatt átnedvesedett. Sajnos az enyém is, lévén, hogy abban a másodpercben, ahogy elindult a show, elkezdett esni az eső. Ezt a nem túl jó szokását sajnos meg is tartotta a koncert teljes hosszúsága alatt. Szerencsére a leleményesebbek már eleve dzsekivel, esőkabáttal, sapival készültek, de lévén, hogy ez egy szabadtéri buli volt, azért így is jócskán megázott mindenki. Arról nem is beszélve, hogy ilyen körülmények között egy nedves, hideg székben végigücsörögni egy bulit pl. maga lehetett a pokol. Látván, hogy mennyire nem kegyes az időjárás, a műsor alatt a tömeg sajnos fokozatosan hagyta el a parkot, ráadásul Joviéknak a programot is le kellett rövidíteniük, mert láthatóan 2 óra 20 perc után már ha fejre állnak sem tudták volna a tömeget a színpad előtt tartani.

Nos, ha fejre végül nem is álltak, azért kitettek magukért. Próbáltak is volna meg valami haknival idejönni ilyen jegyárak mellett, nem igaz!? Végtelen professzionalizmus áradt az egész produkcióból, ez kérem maga a showbiznisz. Itt a szórakoztatásba már nem csúszhat semmiféle hiba. Maga a kezdés is sziporkázó volt: felkapcsolódtak autónk lámpái, a színpad fölötti kivetítőn megjelent a szélvédő, abban pedig visszatükröződtek az utcák, illetve a zenekari tagok képei. A hangzás értelemszerűen végig kristálytiszta volt, a látvány és a show pedig egész egyszerűen káprázatosra sikerült. Ennek ellenére azért pár negatívumot meg kell említeni, és ezt tegyük is meg talán a beszámoló elején.

Nekem egyvalami hiányzott ezen az estén, ez pedig egy „zenekari produkció” volt. Félreértés ne essék, Phil X gyakorlatilag tökéletesen ugrott be Sambora helyére, és mindenki, aki a színpadon volt, zseniális produkciót mutatott be. Mégsem éreztem azt, hogy egy egységes bandát látok: inkább tűnt ez egy Jon Bon Jovi szólókoncertnek, mint egy zseniális rockcsapat közös produkciójának. Jon szinte folyamatosan a kifutó elején szórakoztatta a nagyérdeműt, ami nyilván nem baj, de azért milyen banda az, amelyikben a frontember a 140 percből maximum 20-at tölt a társai között? Nekem hiányzott, hogy a többiek is kiálljanak Jovi mellé megázni, vagy hogy főhősünk többször játsszon zenésztársai kötelékében. Így túlságosan is az jött le, hogy van Jovi, akiről szól a show, és van mögötte néhány profi zenész, aki az alapot nyújtja ehhez.

Ennél viszont láthatóan több ember zavart a setlist összeválogatása, pontosabban a műsor hullámzó hangulata. Mielőtt bárki félreértene, bevallom, én az újabb kori Jovit is szeretem, hiába nem írnak már jó ideje rockhimnuszokat, a slágereket szívesen hallgatom a ’Lost Highway’-en, a ’Circle’-ön, vagy a friss lemezen is. A baj csak az, hogy a közönség nagyrésze ezzel sajnos nincs így. Nagyon cselesen Joviék igyekeztek a rockosabb slágerek között egyenletesen elbújtatni a countrysabb tételeket. Noha már a Lost Highway, vagy a Because We Can sem tudott igazán nagyot szólni, a When We Were Beautiful, Amen, I’ll Be There For You, Captain Crash, We Weren’t Born ötös volt az, amikor a tömeg már-már botrányosan elvesztette a buli iránt az érdeklődését. Oké, hogy esik, de milyen dolog már, hogy az Amen-t alig hallom, mert a sok unatkozó osztrák körülöttem németül hadovál inkább egymással? Lehet amúgy, hogy Amerikában ezektől a dologtól is őrület van, de Európában óvatosabbnak kellene lenni. A vak is láthatta, hogy ezen az estén Bécs rockbuliért jött.

Na de jöjjenek végre a pozitívumok. Arról már ugye szó esett, hogy micsoda remek látványműsort élvezhetett a közönség, nos a Buickkal többször is tettünk egy-egy kört a dalok alatt erre-arra, de amikor épp nem voltunk autós kedvünkben, akkor is baromi okosan és profin használták a srácok a kivetítőket, monitorokat. Esett már szó Joviról, aki egy kicsit talán többször odakacsinthatna a társaira. Egy valamit viszont még így is végtelenül jól csinált: eladta a show-t. Olyan lazán, és könnyedén vonta be a buliba a hatalmas rajongótábort, mintha csak egy klubkoncert lenne. Borzasztó szimpatikusan, humorosan konferált, és vezényelte az estét. Noha az időjárás miatt ő is egy vízálló kabátban és baseball sapiban nyomult, simán partikellékké változtatta a rossz időből adódó ruházatát. Egy abszolút hétköznapi, közvetlen, jópofa fickó benyomását keltette, ez pedig meghozta a közönség hangját és a tapsvihart is.

Persze semmit nem ért volna az egész jó dalok nélkül... és amikor beindult a buli, akkor az aztán tényleg nagyot szólt! You Give Love, Born to Be, It’s My Life, Raise Your Hands, We Got It Goin’ On, Keep The Faith... zseniális hangulat, zseniális dalok. Hatalmas rockbuli kerekedett a nagy slágereknél, és én még azt sem bántam, hogy egy kicsi impro meg bohóckodás kedvéért az I’ll Sleep When I’m Dead-et és a Bad Medicine-t megbolondították a Rockin’ all Over The World-el, a Start Me Up-pal, és a What I’d Say-jel. A töltelékdalok ellenére is legalább 100 perc tömör rock-gyönyörben és fergeteges partihangulatban volt része annak, aki vette a fáradságot, hogy eljöjjön a koncertre.

Azt ugye lehetett tudni, hogy Ritchie Sambora ezúttal nem tart a srácokkal, mindesnesetre kíváncsi lettem volna, hogy ha ő jön, Jon akkor is ennyire ellopta volna-e a showt. Mindenesetre Phil X játékába nem lehetett belekötni, abszolút jól hozta, amit kellett... de igazából a teljes társaság végtelenül profin és szórakoztatóan játszott. Nyilván. Ilyen kaliberű produkciónál azért ez elvárható. A Keep The Faith végén volt egy remek kis összemuzsikálás is, le a kalappal mindenki előtt. Különösen a végig mosolygó David Bryanre esett jól olykor-olykor odapillantani, de a többiekhez képest kissé látványosan megöregedett, ám attól még erőteljesen püfölő Tico Torres is hibátlan volt.

Ami viszont továbbra sem volt kegyes, az az időjárás, s noha a program vége már igazi örömünnep volt a slágerek jóvoltából, és Jon is próbálta jópofa szövegekkel marasztalni a közönséget, az eléggé egyértelművé vált, hogy a ráadás végén megszólaló Livin’ On A Prayer után a csapat már nem fog visszatapsot kapni. Noha a meghajlás után még érkezett egy nagyobb tapsvihar, a zuhogó esőben a skandálás helyett a tömeg szinte egy emberként indult meg a sáron keresztül a kijáratok felé. 2 óra 20 perc így is bőven elég volt, a hallottak-látottak alapján pedig meggyőződésem, hogy senki nem tért haza rossz szájízzel.

Mit is lehetne írni összegzésnek? Nyilván tökéletes koncert nem (nagyon) létezik, az viszont biztos, hogy a Bon Jovi bulija a maga hibái ellenére is frenetikus volt. Ritkán jár egy metal arc ilyen nagyszabású rendezvényekre, így az a fajta végtelen profizmus, ami minden szempontból magával kísérte ezt a monumentális, ugyanakkor mégis emberi léptékű showt, hatalmas tiszteletet érdemel. Jon pedig az egyik, ha nem a legjobb frontember a földön, hihetetlen, hogy egy ennyire nagyra kapaszkodott sztár mennyire közvetlen, kedves, személyes, és humoros is tud lenni. Ha pedig éppen úgy adódik, akár még zuhanyozni is szeret több tízezer rajongójával együtt.

A koncerten elhangzott dalok:

1. That's What the Water Made Me
2. You Give Love a Bad Name
3. Born to Be My Baby
4. Raise Your Hands
5. Lost Highway
6. Whole Lot of Leavin'
7. It's My Life
8. Because We Can
9. What About Now
10. We Got It Goin' On
11. Keep the Faith
12. When We Were Beautiful
13. Amen
14. I'll Be There for You
15. Captain Crash & the Beauty Queen From Mars
16. We Weren't Born to Follow
17. Who Says You Can't Go Home
18. I'll Sleep When I'm Dead
19. Bad Medicine

-----------------------------------------

20. Last Man Standing
21. Wanted Dead or Alive
22. Have a Nice Day
23. Livin' on a Prayer

Szerző: MMarton88

Képek: David Bergman. További képek ITT.

Köszönet az osztrák Skalarnak és Martina Kalbnak!