"Szeretek kemény riffeket játszani a billentyűkön": Interjú Per Wiberggel, a Spiritual Beggars billentyűsével

írta Tomka | 2013.04.13.

Április 15-én, azaz hétfőn jelenik meg Michael Amott (Arch Enemy) bandájának nyolcadik stúdiólemeze, az ’Earth Blues’, amely a doomosabb ’Demons’ és ’Return to Zero’ után most visszakanyarodik kissé a Spiritual Beggars rockosabb gyökereihez. A ’70-es évek rockzenéjéből nagy kedvvel merítő ’Earth Blues’ vérbeli örömzene, de egyben Per Wiberg billentyűs zsenijének lenyomata, aki kísérletező énjét is megvillantotta a dalokban. Wiberggel az ’Earth Blues’-ról és a hetvenes évek rockzenéjéről beszélgettünk.

 

 

Hard Rock Magazin: Az ’Earth Blues’ egy felszabadult és szórakoztató lemez. Mennyire játszott ebben a direktebb megközelítésben szerepet az, hogy jammelés során vettétek fel a dalok alapjait Staffan Karlsson felügyelete alatt?

Per Wiberg: Staffan csak a lemez keverésében vett részt. A dalok alapjait egy másik stúdióban, egy Robert Ekholm nevű sráccal vettük fel. Ő egy nagyszerű hangmérnök és jó barátom. Az, hogy „élőben” rögzítettük az anyagot a stúdióban, határozottan rányomta a bélyegét a végeredményre, és az egésznek egyfajta spontán hangulatot kölcsönzött.

HRM: Ez a jammeléses módszer mennyiben tért el a korábbi dalszerzői módszeretektől?

P.W.: A dalszerzési folyamat mindig is ugyanaz volt a Beggars-nál. Általában Mike jön egy riffel vagy groove-val, amit ő és Ludwig kipróbál a próbateremben, mielőtt én és Sharlee belépnénk a képbe. Nagyjából minden dalnak megvan a végső formája és hangszerelése, mire nekikezdünk a felvételeknek, de néha persze megy egy kis impró is a szóló részeknél stb. A különbség ezúttal inkább abban rejlett, ahogyan felvettük, és nem ahogy megírtuk az anyagot.

HRM: A zenekar felállása nem változott a ’Return to Zero’ és az ’Earth Blues’ között. Jobban ki tudtátok használni Apollo hangját most, hogy már 3 éve tagja a bandának? Szerepet játszott Apollo dallamosabb hangja és stílusa abban, hogy az ’Earth Blues’ egy hard rockosabb és kevésbé stoneres-doomos anyag lett?

P.W.: Igen, eltart egy ideig, mire kiismeritek egymást zeneileg. Apollo egy nagyon változatos énekes, de úgy gondolom, hogy attól függetlenül is egy tempósabb és rockosabb albumot szerettünk volna, hogy azon gondolkoztunk volna, milyen is legyen az ének.

HRM: Kérlek, mesélj a lemez nyers hangzásáról. Karlsson mennyiben járult hozzá a hangzás kialakításához?

P.W.: Már a felvételek előtt tudtuk, hogy mit szeretnénk: kevés utómunkát az ének- és gitártémákon, hogy inkább élő hangulatot kölcsönözzünk a lemeznek. Staffan egy nagyszerű hangmérnök, és a hangzást illetően azzal dolgozott, amit mi leszállítottunk neki. Fontos, hogy óvatosan közelíts ilyenkor az anyaghoz, és ne rontsd el az élő hangulatot, pulzálást, amikor egy ehhez hasonló produkciónál trükközöl, és hogy legyen egy jó megérzésed arról, mi fogja elmélyíteni, növelni az élményt. Szerintem Staffan nagyon jó munkát végzett.

HRM: Néhol egészen különös hangszíneket és hangzásokat használsz az ’Earth Blues’-on (például a One Man’s Curse-ben). Mik a kedvenc billentyű hangjaid, hangszíneid?

P.W.: Próbáltam bővíteni a hangzásom ezen a lemezen a ’Return to Zero’-hoz képest, és olyan dolgokat is használtam, amik pár Beggars albumokról hiányoztak, mint például a Mellotron-hangok vagy a Clavinet. Mindig szórakoztató különböző hangzásokkal és hangszerelésekkel kísérletezni, de ez egyben csapatmunka is, mivel a többi srácnak is sok ötlete van, hogy hol milyen billentyűtémát kéne használni. A hangzás, amit a legtöbbet használok, az természetesen a torzított Hammond, és gondolom egyben ez is a kedvencem, mivel ez a „fő” billentyűs soundom.

HRM: Mely billentyűs részek voltak a legizgalmasabbak számodra az új lemezen?

P.W.: Amit a legjobban szeretek – nem csak az ’Earth Blues’-on, hanem az egész Beggars-ban –, az az, hogy kemény riffeket játszhatok. Szeretek csak simán rock ’n rollozni és némi élt adni a dolgoknak. Az, hogy billentyűn játszom, még nem jelenti azt, hogy csak a melodikus vagy az „okos” részek érdekelnek. Jól érzem magam, ha hozzárakhatom a magamét a bandához, és súlyosabbá, vadabbá vagy rockosabbá tehetem az egészet – ennyi nekem elég is.

HRM: Hova helyeznéd az ’Earth Blues’-t a zenekar diszkográfiájában?

P.W.: Számomra ez a lemez az ’On Fire’ és az ’Another Way To Shine’ keveréke. Az ’Earth Blues’-on határozottan kevesebb metalos hangzású gitártéma akad, és a hangzás – habár nem ugyanaz, de – közelebb áll az ’AWTS’-éhez, mint az ’Ad Astra’ vagy a ’Return to Zero’ fényesre csiszolt megszólalásához. A dalok pedig nagyon változatosak, ami az ’On Fire’-re emlékeztet. Szerintem nagyon jól megállja a helyét a katalógusunkban, számomra az erősebb albumaink közé sorolandó.

HRM: Te készítetted az ’Earth Blues’ borítóját, ami elég érdekesre sikerült: egy meztelen pár áll, és néz egy nukleáris robbanást. Hogyan kapcsolódik ez a borító az ’Earth Blues’ szövegeihez?

P.W.: A borítókép már az albumcím és a dalszövegek előtt megszületett, szóval nem igazán van kapcsolat közöttük. Az alapötlet az volt, hogy a borítónk egy ’70-es évekbeli, bárdolatlan poszterhez hasonlítson, amin egy pár áll a tengerparton. A nukleáris robbanás hozzáadása mintegy kommentálja azt a különös érát a nukleáris fenyegetéssel együtt. Sokszor, amikor hasonló dolgokon agyalsz, a végeredménynek kevés köze lesz az eredeti elképzeléshez, de ebben az esetben igen közel áll a megvalósult kép ahhoz, amit eredetileg kiötlöttünk.

HRM: Mit gondolsz, a lemez mely dalai lesznek legsikeresebbek a koncerteken?

P.W.: Nehéz megmondani, mivel az első koncert csak jövő héten lesz, és még nem teszteltük őket az úton. De én ezekre tenném a pénzem: az One Man’s Curse-re a groove-okért és csavarokért, a Wise As A Serpentre a rockos részért és a Turn The Tide-ra a funkys Sabbath-hangulatért.

HRM: Mostanában felélénkült az érdeklődés a ’70-es évek rockzenéje iránt, és sok svéd (Graveyard, Witchcraft és társai) és más nemzetiségű „retro” banda játszik ebből a korszakból merítő hard/doom rockot. Még egyes progresszív bandák is, mint az Opeth vagy a Pain of Salvation, ezen évtized zenéjéhez nyúlt inspirációért a legutóbbi lemezén. Mit gondolsz erről a „trendről”, és mennyire kedveled a ’70-es évek által inspirált bandák lemezeit?

P.W.: Szerintem fontos, hogy megértsd, honnan jöttek azok a bandák és zenészek, akiket kedvelsz. Nehéz úgy létrehozni a saját védjegy-hangzásodat vagy egyéni hangodat, ha nem ismered a saját történelmedet. Ez persze tök más, mint a másolás. Úgy alakult, hogy ezt a zenét játszuk, pusztán azért, mert ezt szeretjük, és ezt fogjuk játszani akkor is, ha lecseng ez a trend... megint... (nevet) Amikor a Beggars elindult, nem volt még semmiféle stoner rock, és nem volt menő a hosszú haj, úgyhogy nem nagyon agyalunk ilyesmiken. A zenekarok közül, amiket említettél, különösen szeretem a Graveyardot, de van még jópár nagyszerű zenekar.

HRM: Szerinted a Spiritual Beggars „elveszett a tegnapban” ilyen értelemben? [A ’Return to Zero’ második dala a Lost In Yesterday.]

P.W.: Amíg olyan zenét játszol, amilyet szeretsz, addig nem számít, hogy a tegnapban vagy a holnapban veszel el...

HRM: Mit szeretsz a legjobban a ’70-es évek rockzenéjében?

P.W.: Azt, hogy a zenekarok úgy szóltak, mint egy zenekar, vagyis olyan hangzása volt az egésznek, mint amikor emberek együtt játszanak. Nagyon sokféle zenét hallgatok, és abszolút nem vagyok egy nosztalgikus ember, ha zenéről van szó, de amikor általánosságban rock, metal és punk zenéről beszélünk, mindig meglepődök, hogy milyen sok zenekarban mennyire kevés hajlandóság és törekvés van arra, hogy kialakítsa a saját stílusát – mind zenészként, mind zenekarként.

HRM: Most, hogy már nem vagy tagja az Opeth-nek, a Spiritual Beggars az elsőszámú bandád? Milyen egyéb projektjeid vannak a Beggarson kívül?

P.W.: Sok vasat tartok a tűzbe, mivel számos más bandában is játszok, és nagyon sok tervezést kíván, hogy mindegyik simán működjön. Már egy éve besegítek koncerteken a Candlemass-ben, a Switchblade nevű bandával pedig extrém doomot játszok szintén egy éve. De megvannak a saját dolgaim is, mint például a Mojobone nevű heavy rock banda, amiben gitározok és énekelek. Valamint basszusgitározok és énekelek a King Hobo-ban JP Gasterrel (Clutch) és Thomas Juneor Anderssonnal (Kamchatka).

HRM: Elképzelhetőnek tartod, hogy valaha még játszani fogsz az Opeth-ben?

P.W.: Nem. Számomra úgy tűnik, hogy az már nagyon régen volt, és nem tartom valószínűnek. De ettől még nagyon sok sikert kívánok a srácoknak, és remélem, hogy ők továbbra is örömmel zenélnek és turnéznak majd.

Készítette: Tomka

Legutóbbi hozzászólások