"Blues zenészeket sosem hallok panaszkodni, hogy túl sok az önismétlés és a klisé a világban": Interjú a Diagonal-lal

írta Hard Rock Magazin | 2013.04.06.

Prog-körökben a tavalyi év egyik kellemes meglepetése volt a brit Diagonal második albuma, miután a 2008-as bemutatkozó lemezük atmoszférikus, nosztalgikus, a ’70-es évek nagyjainak zsenialitását felemlegető debütlemeze egyöntetű sikert aratott. A ’The Second Mechanism’ előtt távozott a zenekarból Alex Crispin énekes/orgonista és Daniel Pomlett basszusgitáros, aminek következtében a zene is direktebb, szaxofon-központúbb és instrumentális lett. A ’The Second Mechanism’-ról és a progresszív rockzene jelenlegi helyzetéről beszélgettünk Nick Whittaker szaxofonossal és Luke Foster dobossal.

Hard Rock Magazin: Miért kellett a rajongóknak négy évet várni a második lemezre, és mivel foglalkoztatok ez idő alatt?

Nick Whittaker: A ’Diagonal’ után elkezdtünk új dalokat írni a következő albumra, de aztán Alex és Dan kilépett a zenekarból. Úgy éreztük, ezután teljesen új anyaggal kell újrakezdenünk, mivel így öten már más zenei világot képviselünk, mint amikor még heten voltunk. Elég sok időbe tellett hozzászokni ehhez az új felálláshoz. Egész egyszerűen körülbelül 18 hónappal az első album után egyszer csak azt vettük észre, hogy nincsenek új dalaink, és tagjaink száma is kettővel kevesebb! Keményen dolgoztunk az új dalok szerzésén, és pár fellépésünk is volt.

HRM: Miért hagyta ott Alex Crispin és Dan Pomlett a zenekart?

NW: A pontos válaszért őket kéne megkérdezni! Azt hiszem, Alex egyszerűen más lehetőségeket is ki akart próbálni a zene területén, most egy nagyszerű zenekarban játszik, a Baronban. Vele vettük fel a ’The Second Mechanism’-ot, és nagyon sokat segített, úgyhogy egyáltalán nincs köztünk harag. Egy nagyszerű zenész, szeretnivaló ember és tudom, hogy a jövőben még sokszor fogunk együttműködni.

Luke Foster: Úgy gondolom, Alex kicsit tehetetlennek érezte magát a Diagonalban fennálló zenekari demokráciában. A Baront tavaly alapította, és kizárólagosan arra akart koncentrálni. Dan kilépésében több ok játszott közre. Először is, hat hónappal előtte elköltözött Londonba, és minden héten Brightonba utazni elég fárasztónak bizonyult egy idő után. Másodsorban szerintem fokozatosan elvesztette a lelkesedését a zenénk iránt, és kevésbé érezte magát befogadottnak.

NW: Azt hiszem, Dannek elege lett a zenekarosdiból. Hiányzik, hisz nagyon jó ember és fantasztikus zenész.

HRM: Mi volt az első reakciótok, amikor bejelentették, hogy kilépnek? Gondoltatok esetleg arra, hogy ez a zenekar végét is jelenti?

LF: Dan bejelentése a semmiből jött, teljesen váratlanul, és amint elmondta, volt egy megérzésem, hogy Alex is követni fogja. Mindegyikünket nagyon megtört. Az elkövetkezendő pár napban nem tudtuk, mi is lesz majd…

NW: Nagyon kiakadtam a történések miatt: olyan volt, mint egy rémálom. Olyan sokat elértünk már, és jól is haladtunk. Már vártam és izgatott voltam az új album miatt, de hirtelen úgy éreztem, mindennek vége. Most, hogy már rég túlestünk mindezen, teljesen furcsa visszaemlékezni – de amikor először közölték, tényleg azt hittem, hogy ennyi volt, vége. Miután megtartottuk az első próbát, már csak mi, öten, tudtam, hogy rendben lesz a dolog. Új és izgalmas volt.

HRM: Milyen hatással voltak a tagságbeli változások a dalszerzésre?

LF: Amikor Alex még zenekartag volt, gyakran úgy jött a próbákra, hogy volt nála csomó kidolgozott dalrészlet, és azokat aztán közösen fejlesztettük tovább. Most már legtöbbször egy vázzal kezdünk, aztán jammelgetünk, kísérletezünk, és ebből alakult ki az adott dal.

NW: Mindig demokratikusak voltunk a zenekaron belül, de Alexnek sok lényegesen ponton járult hozzá a dalszerzéshez, lényeges dolgokat változtatott az utolsó simításoknál a közösen írt dalokban. Olyan számok, mint a Pact, Canon Misfire és Deathwatch, nagymértékben Alex művei, szóval tudtuk, hogy nélküle nehezebben fog menni a dalírás. Úgy gondolom, ez az egész amúgy jót tett nekünk, mint zenészeknek, hisz tudtuk, most nem rejtőzhetünk majd el.

HRM: Hogyan alakult ki a ’The Second Mechanism’ direktebb, szaxofon-központúbb stílusa?

NW: Azzal kell dolgoznod, amid van – és Alex orgonája és vokáljai nélkül logikus lépés volt a szaxofont és a gitárt fő dallamvezető hangszerekként előtérbe helyezni.

LF: Amikor újrakezdtük öttagú bandaként, az első 5 vagy 6 hónapban még több ének volt a szerzeményeinkben, de aztán arra jutottunk, jobban hangoznának azok instrumentális dalokként. Tehát úgy voltunk vele, hogy ha nem lesz ének, ami viszi a dallamot, a legjobb lenne, ha lecserélnénk szaxofonra és gitárra. Hogy direktebbé váltak a dalok, az szerintem annak köszönhető, hogy fejlődtünk a dalírás területén. Büszkék vagyunk az első albumra, de pár dal eléggé szétesősnek tűnik, nem áll annyira össze.

HRM: Ezt a stílust fogjátok továbbvinni a harmadik albumon is?

LF: Fogalmam sincs. Már írjuk az új anyagot, és úgy gondolom, fog változni a stílusunk a dalszerzés során, szóval meglátjuk. Semmiképpen sem szeretnénk ismételni magunkat.

NW: Úgy gondolom, egyáltalán nem kell egy helyben állnunk zeneileg. Rengeteg lehetőség van, hogy merre menjünk el a későbbiekben.

HRM: Azért a következő lemezre majd nem kell újabb négy évet várni, ugye?

NW: Remélem nem! Ha minden rendben folyik, akkor nem látok hátráltató okot, ami miatt nem jönne ki az album a megfelelő időben. Már sok új dolgon törtük a fejünket, de pillanatnyilag a ’The Second Mechanism’ turné bulijaira szeretnénk koncentrálni.

HRM: Miért nem ötlöttetek ki valami fantáziadúsabb albumcímet a ’The Second Mechanism’-nek? (nevet) És ha már a neveknél tartunk: mit jelent a Diagonal név számotokra?

LF: Mert lusták vagyunk. Nem, amúgy csomó ötletünk volt… Ez volt végül a nyerő, amit jónak éreztünk. A zenekarnév szülővárosunk, Farnham egyik épületének a nevéből jött. Úgy gondolom, jól képviseli a zenekar rendhagyó zenéjét

HRM: Több kritikus a bemutatkozó albumotokat a progresszív rock újjáéledésével hozta összefüggésbe az Egyesült Királyságban. Mit gondolsz, milyen értelemben beszélhetünk a „prog újjászületésről” az Egyesült Királyságban?

LF: Nem vagyok benne biztos, hogy mi lennénk egyedül felelősek a prog újjászületésért. Nem hiszem, hogy elég ember hallotta ahhoz az albumunkat, hogy ez új zenekarokat inspirált volna, hogy játsszanak ők is progos zenét. Viszont úgy érzem, egyre több fiatal banda kezd egyre összetettebb és összetettebb zenét játszani, bár szerintem ez az egész sokkal inkább a Mars Volta-nak és a matek-rock zenekaroknak köszönhető.

NW: Úgy gondolom, hogy a stílus kedvelői számára nem tűnt el soha, bár egyértelműen volt egy időszak, amikor kevés minőségi prog anyag jött ki (természetesen ez csak az én véleményem!). Tisztán emlékszem – ahogy cseperedtem, a 90-es évek közepén, vagy vége felé teljesen magával vitt a prog, és igen, sem King Crimson, sem a Genesis nem képezte utálat tárgyát. Vissza tudok emlékezni, mikor ezt a gyönyörű zenét hallgattam, meg olvastam az átkozódó kommenteket minden zenei publikációban, weboldalon – és arra gondoltam – lehetetlen, hogy ezek arról írnak, amit hallgatok! Minden bizonnyal manapság „elfogadhatóbb” progresszívnak lenni, de a zenei sajtó szeret visszatérni a régi dolgokhoz… szóval meglátjuk!

HRM: Nagyon jó fogadtatásban részesült az albumotok az egész világon. Létezik egy szilárd Diagonal rajongótábor, vagy ez inkább csak „kritikai siker” volt?

LF: Rendelkezünk rajongótáborral. A gond az, hogy nagyon elszórt a föld minden kontinensén – ezt abból érezzük, hogy nem tudnánk saját headliner turnéra menni, vagy hasonlók. Remélhetőleg a mostani albummal a már most meglévő rajongótáborra tudunk építeni.

HRM: Ha arra terelődik a szó, hogy milyen bandák hatnak rátok, a ’70-es évek nagy nevei mindig felbukkannak. Valóban a King Crimson, a Gentle Giant és a Van der Graaf Generator munkásságán alapszik a zenétek, vagy egyéb zenekarokat is idesorolhatunk?

LF: Mindegyikünk nagyon szereti ezeket a bandákat, de amúgy nem nagyon hallgatunk progot. Szeretünk mindent a jazztől kezdve a komolyzenén és a metalon át az elektronikus zenéig, vagy az énekes-dalszerző központú dalokig. Természetesen nem fogunk elkezdeni power balladákat írni, mert az egyszerűen nem a mi zenekarunk műfaja. A zene, amit mi művelünk, természetesen sok közös vonást tartalmaz King Crimsonnal, mert ők is hasonló módon dolgoztak, hasonló dolgokban gondolkodtak, mint mi, és emiatt lehetnek kisebb hasonlóságok.

NW: Mindannyian nagyon sokféle zenét szeretünk a prog mellett, de amikor összejövünk, és elkezdünk játszani, progresszív rock lesz belőle!

HRM: Vannak, akik „retro (prog) rocknak” titulálták a stílusotokat.

NW: Az emberek valamiért mindig mindent be akarnak kategorizálni, csak így tudnak a dolgoknak értelmet adni. Az első albumot hallgatva meg tudom érteni, miért mondanak ránk az emberek valami ilyesmit, hisz ezen a korongon mindenképp van egy nosztalgikus hang. Az új anyagnál szerettük volna, hogy valóban úgy hangozzon, mint egy 2012-es album – bármit is jelentsen ez –, és úgy gondolom, sikerrel jártunk.

Bizonyos értelemben minden retro, hisz olyan dolgokból merítünk ihletet, ami már létezett, ami a múlt része. Ritka az olyan zenész, aki létre tud hozni valami teljesen újat.

LF: Nem tartom magunkat retro zenekarnak, de ha más emberek ezt gondolják rólunk – tegyék, nem baj. Én úgy gondolom, hogy egy retro banda már nem tud újat mutatni, de a Diagonalról ezt nem mondanám – ha azt tenném, nem érdekelne az egész.  

HRM: Sok „retro” zenekar van a kiadótoknál, de több elismert progresszív banda is, mint az Astra vagy a Litmus. Inspiráló számotokra ez a zenekari közeg, esetleg barátok vagytok más Rise Above-os zenekarokkal?

NW: Sok olyan banda van a Rise Above-nál, amelyik inspirálóan hat ránk. Jó lenne megismerni pár arcot a kiadótól. Sajnos úgy szokott lenni, hogy minden alkalommal, amikor találkozunk valamelyikükkel, akkor mindkettőnknek sok a dolga – hisz nem véletlenül találkozunk, valószínűleg mind épp készülődünk játszani, vagy épp összepakolni egy buli után – szóval, ha találkozunk is, sajnos nincs időnk.

LF: Igen, sok a jó zenekar a Rise Above-nál. A személyes kedvenceim, azt hiszem, az Electric Wizard, bár mi elég más zenét játszunk.

HRM: Úgy tűnik, a kortárs prog. rock és metal zene is kialakította a saját agyonismételt zenei fogásait és kliséit. Hogyan látod te a prog rock/metal jelenlegi állapotát?

LF: Őszintén szólva, nem igazán hallgatok modern progot vagy metalt, szóval jobban nem tudom megválaszolni a kérdést. Az egyetlen zenekar, aki olyasmi zenét játszik, mint mi, a Jaga Jazzist, a legutóbbi albumuk egészen fantasztikus.

NW: Ez mindig így lesz, amíg valaki úgy tekint a zenére, dalokra, hogy azokra melyik stílus húzható rá. A feltenni való kérdés hallgatóként inkább egyszerűen az: tetszik a zene, amit hallok? Ha igennel tudsz válaszolni, akkor onnantól mindegy, hogy esetleg klisével teli a zene. Blues zenészeket sosem hallok panaszkodni, hogy túl sok az önismétlés és a klisé a világban – ami természetesen jelen van. Az igazság az, hogy a legtöbb zene egyáltalán nem egyedi… aztán majd jön egy újítás, egy újító bevezet egy új paradigmát. Majd azt észlelik az emberek, hogy újjászületett, felfrissült a stílus – míg csak el nem kezdi mindenki az újítót utánozni. Akkor a stílus ismét kliséssé válik, míg el nem érkezik egy ilyen ritka, újítást hozó valaki.

HRM: Mit gondolsz, hogy tud a progresszív zene manapság fejlődni, és progresszívnak maradni a szó eredeti értelmében?

NW: Amíg csak vannak zenészek, akik katolikusok és ezoterikusak akarnak maradni, nincs gond. Amit mindenképpen szeretek a progresszív zenében az az, hogy a zenészek, akik művelik, semmit sem erőltetnek, semmit sem csinálnak kényszerből. Jónak látom, hogy különbséget teszel a progresszív zene, és a prognak nevezett stílus közt. Gyakran a progba sorolható a progresszív zene és fordítva is, de nem kell, hogy a kettő feltétlen fedje egymást. Ez visszatér az előző kérdéshez – a bandák, akik a prog kliséit visszhangozzák, általában nem igazán progresszívak. Ez azt jelentené, hogy rossz a zene? Ezt csak szubjektívan lehet megválaszolni, én személyesen inkább progresszív zenét hallgatok szívesen, ha emellett prog is (ami előfordul), az is teljesen rendben van.

HRM: Experimentálisnak tartod a saját zenéteket?

LF: Nem igazán. Úgy gondolom, avantgárdok vagyunk, de nem experimentálisak. Nem vagyok benne biztos, hogy manapság bármi is, ami kísérletezősnek mondja magát, valóban az is. Kicsit olyan érzésem van, hogy mindent eljátszottak már, amit el lehet.

Készítette: Tomka

Fordította: Vica