Dead metal, avagy Glen Benton pizsamapartyja: Deicide, Destinity, Arvas, Sweetest Devilry - Kék Yuk, 2013.03.07.

írta Hard Rock Magazin | 2013.03.13.

A Deicide gyakori vendég Európában. A death metal mint műfaj azonban már egyre kevésbé az. 2013-ban death bulit szervezni a Yukba egyenlő azzal, hogy az ember felkészül nettó kétszáz ősrégi farmerkabátos és bőrnadrágos rajongó fogadására – ez a szám pedig üzenetértékű egy olyan együttes esetében, aki legutoljára másfél évvel ezelőtt, a Hegyalján lépett fel Magyarországon.

Óramű pontossággal zajlott le a koncert – elvégre a Deicide csinálta a bulit. A baj az, hogy nehéz eldöntenünk, ez jó vagy rossz ómen a műfaj szempontjából, hiszen ez egyrészt jelenti azt, hogy a death metal képtelen meglepetést hozni, illetve azt is, hogy a műfaj eljutott a lehető legtökéletesebb fokára. Nem tudom, melyik unalmasabb alternatíva.

Számos nézőpontból lehet méltatni és kárhoztatni a Deicide-ot, de egy dolgot szükségszerű leszögezni: még ha unott fejjel, csuklóból kipengetett riffekkel, blastbeatekkel és kiemelkedő pillanatoktól mentes koncertet is adott, akkor is elvitathatatlan technikai profizmussal vezetik elő a mondandót. Ez a mondandó persze rémesen egyszerű, központi alakja a Sátán, de vissza-visszatérő elem az inverz kereszt, a pokol, az erőszak, a vér és még számos keresztényietlen dolog, beleértve a death metal mítoszból táplálkozó egyéb transzcendens entitásokat – a kiszámíthatóság simára csiszolt határain belül. Le kell szögezni, ez utóbbi nem menti meg a Deicide-ot a kritikától, hiszen ezekkel a kvalitásokkal gyakorlatilag az összes fellépő rendelkezett.

És ezen a ponton meg kell jegyezni: egy már befutott, saját karrierjének legfontosabb állomásaiból táplálkozó zenekar előadását azzal lehet igazán elrontani, hogyha felvezetésként nem pusztán ismeretlen, hanem kifejezetten unalmas, ötlettelen és mérsékelten lelkes bandákat szerepeltetünk. Ez fokozottan érvénye a norvég Arvas, illetve olasz Sweetest Devilry nevű együttesekre, akik nagyjából a garázs/hobbiegyüttes kimunkáltságának szintjén teljesítettek. Az még hagyján hogy rémesen szóltak, de minden szám alsó zs-re hangolt kvinttologatásból állt, és általában – elég kiszámítható módon – „darkness” felütésre kezdődött. A zenei kontextus felmérése és megismerése emellett gyakorlatilag szükségtelen időpazarlás, a jól ismert metálos sablonokat szórták, ezzel lényegében pont került a mondatok végére.

Az este egyetlen igazán üde színfoltja a francia Destinity volt, akik ha nem is olyan merészen, de figyelemreméltóan keverik a göteborgi death metalt a dudorgó elektronikával és mérsékelt mennyiségű tiszta énekkel. A zene ettől még sűrű duplázásokkal bőségesen el van látva, de a más műfajokból merített váltásokkal és díszekkel képesek voltak végig fenntartani az érdeklődést. Az újdonság (ha ez a műfajban egyáltalán értéknek számít) mondható tehát a Destinity fétisének, melyre exponenciálisan erősített rá a (szinte hiperaktív) frontember jelenléte. Az együttes fiatalos lendülete bőséggel elegendő volt ahhoz, hogy a hallgatóságot a színpad elé kösse, és ne azzal kelljen szembesülnie az éjszakát egyébként végtelenül profi módon vezénylő staffnak, hogy a látogatók fele dühösen vedel és dohányzik az előtérben.

És mindezek után jött a rajongók által félistenként tisztelt Glen Benton. A Deicide-nak egyetlen dolgot azért sikerült bebizonyítania (amit egyébként sem átallottak takargatni): egyáltalán nem azért koncerteznek, mert azt olyannyira élveznék. Talán a dobos Steve Asheim arcán volt látható némi átélés és egy-egy mosoly; az arcmimikával egyébként is hadilábon álló ex-Cannibal Corpse gitáros Jack Owen és a csapat legújabb tagja, a szintén gitározó Kevin Quirion mintha ott sem lettek volna – gyakorlatilag CD-ről is lejátszhatták volna a trackjeiket. Glen Benton pedig egy minden kétséget kizáróan karizmatikus figura, viszont szemérmetlenül látványosan hidegen hagyja őt az, hogy a saját közönségének játszhat. Nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy egy már régóta érdektelenné konzervált stílus a sajátjuk, és amellett sem, hogy utoljára 2006-ban sikerült egységesen jó színvonalú albumot írniuk (köszönhetően többek között az azóta már más utakon járó Ralph Santolla-nak), azt a tényt pedig már ideje lenne elfogadni, hogy új közönségbázist már aligha építhetnek ki. Talán a meglévő közönség megbecsülése és erőteljesen idézőjeles kiszolgálása lehetne az a megbízható alternatíva, amire lehetne a Deicide banális szövegeit alapozni, Benton egóját és az újításra való hajlam szinte teljes hiányát ellenpontozandó.

A műsorrend tehát új termékmegjelenítést nem tartalmazott, mindössze egy kiszámíthatóan összerakott best of akciót, aminek jóval nagyobb volt a füstje, mint a lángja. Jöttünk, láttunk (mulattunk egy keveset) és hazamentünk.

Szerzők: Sárosi Ádám és Hegyi Ede

Képek: Reczer „Tank” Gábor

Köszönet a Noir Planetnek és Tóth Balázsnak!

Legutóbbi hozzászólások