I don't wanna hear the Crimson Idol!: W.A.S.P. - Club 202, 2012.11.27.

Akármennyit agyalhatok ezen a keddi estén, nem tudok kifejezetten pozitív véleményt nyilvánítani vele kapcsolatban. Teljesen vegyesek az érzéseim, de inkább egy picit a negatív felé mozdulok el: nem volt ez egy túl izgalmas este, kérem szépen. Pedig én aztán nagyon bírom a W.A.S.P.-ot. Véleményem szerint ők írták a rocktörténelem talán legfülbemászóbb slágereit, amik egyszerre voltak dinamikusak és dallamosak, kemények és epikusak, földbe döngölők, de ugyanakkor felemelőek. Egy azon pillanatban éreztem megamat amerikai motorosnak és európai lovagnak. Tehát a dalok meg vannak írva, ismerjük, szeretjük őket, aztán élőben meg mindig jön valami kisebb pofára esés. Persze nincsenek bakik, az előadásmód is profi, de a nagy baj a következő: a közönség cseppet sincs kiszolgálva.

Nagyjából pontos, korai kezdésnek voltunk fültanúi, és a rövid intro után a zenészek bele is kezdtek az On Your Knees-be. Most komolyan? Nem unalmas még? Zsínórban a harmadik magyarországi bulit nyitják ezzel a számmal… sőt nem csak a nyitány okozhatott deja vu-t, hanem az egész setlist. A koncert gerincét ugyanazok a sokat játszott nóták alkották, amik két éve az azóta jobb létre szenderült Diesel Klubban. Ja, és persze mindezt még drágábban. Pedig a buli milyen jól indult! Az első fél órában Blackie bátyó brigádja eltolta a csapat történetének legdinamikusabb számait. Egyszerűen hibátlan volt. Az örök kedvenc Real Me, a katartikus L.O.V.E. Machine és Wild Child, aztán kis pihenő a Sleeping (in the Fire) / Forever Free párossal, de csak, hogy újra megőrüljünk az I Wanna Be Somebody-val. Nagyon jó kis rock ’n roll parti volt kialakulóban… sajnos a múlt idő meg is marad.

De ne szaladjunk ennyire előre. Időzzünk el azon a koncepción, amit Blackie Lawless elénk tárt ezen az estén. 30 éves évfordulóját ünnepli ugyebár az együttes, és ezt a szép kerek számot egy jubileumi turnéval illik megünnepelni. Pipa. A turné megy. Aztán a ’The Crimson Idol’ is két évtizeddel ezelőtt látott napvilágot, és ennek örömére is szólhat a dáridó. Ámen. Viszont az én véleményem, hogy az ilyen jubileumi eseményeket nem csak a pólókra és poszterekre nyomtatva kéne lobogtatni, hanem például meghálálni a közönség három dekádon át tartó szeretetét és kitartását egy tisztességes koncerttel. Nem volt ez egy rossz buli, mielőtt a tősgyökeres W.A.S.P. fanatikusok habzó szájjal nekem esnének, de könyörgöm ne legyen már még egy ünnepi koncertsorozatnak is olyan hakniszaga, hogy már nem csak bűzlik, hanem látszik is. Főleg akkor ne, amikor ilyen szép számban összegyűlnek az emberek, méghozzá egy hétköznapi estén. Mert bizony rég nem láttam ekkora érdeklődést egy rockbuli okán a Club 202-ben.

Az első fél órában még én is úgy gondoltam, hogy na, megváltozik a prekoncepcióm Blackie lustaságával kapcsolatban. Énekesünk kiválóan teljesített, még jól el is bohóckodott a színpadon. Most érdekes módon teljes kivilágításban „pompázott”, míg két éve még mentek a pletykák, hogy nem kultiválja a sok fényt, mert nem elégedett a róla készült fényképeknek… mondjuk a hibát nem a fotográfus, hanem inkább a modell oldalán érdemes keresni. Blackie remekül énekelt, és nagyon dinamikus hangulatot kerekített az előadás első felében. A színpadon felállított kivetítőkön régi videók mentek, amit én mondjuk teljesen fölöslegesnek tartok. Mondjuk az nagy poén volt, amikor Lawless elégedetten nézegette magát a Wild Child klipjében. Doug Blair és Mike Duda végig vokálozott és hozzátettek a hangulathoz. Akárhogy is nézem, nem a színpadon volt a baj, hanem azzal a hozzáállással, ami viszont már jóval a pódiumra lépés előtt eldőlt.

Blackie még koncert közben közölte, hogy a buli három részből fog állni. Tehát az első rész hibátlanul sikerült, valódi best of W.A.S.P.-nak lehettünk tanúi. Aztán jött a második blokk, és vele a dögunalom. Elvileg a ’The Crimson Idol’ „rövidített verzióját adták volna elő”… legalábbis Blackie ezt találta mondani a színpadon. Ez a blokk viszont olyan végtelenül unalmasra sikerült, hogy azt elmondani nem lehetett, ráadásul a felét videónézéssel töltötte a közönség… azaz inkább töltötte volna, mert hirtelen mindenki megszomjazott, és megindult a pult felé. Nem is csodálom. A két teljesben előadott dal, a The Idol és a The Great Misconception of Me sem tudott kárpótolni minket. Az egész Crimson blokk megakasztotta a lendületet, amit már nem lehetett visszaterelni az elején bemutatott mederbe.

A végjáték aztán meg megint nem nagyon tudott hozzátenni a bulihoz. Mert ahelyett, hogy újra felpörgött volna a csapat, csak tovább tördelte a koncertet egy rohadt unalmas dobszólóval. Aztán kaptunk még kettő, azaz kettő darab számot: a ’Dominator’-ról a Heaven’s Hung in Black-et, amit én mondjuk személy szerint imádok, de már ez sem menthette meg az estét. A Blind in Texas-ért pedig sohasem voltam annyira oda, de természetesen ezzel kellett zárni, mert ugye kultikus slágere a csapatnak.

Tehát szerintem a koncepció dőlt be, hiszen minden más rendben volt. A koncert első fele remekül működött, aztán zuhanórepülés. Majdhogynem zuhanás. Kár érte, mert továbbra is imádom a W.A.S.P. zenéjét, de az is biztos, hogy többet nem megyek el egy koncertjükre sem. Egy kis odafigyeléssel és a közönséggel való törődéssel ez a dolog nagyon jó koncertélménnyé nőhetné ki magát. De ezt most kéne közölni Blackie-vel? Harminc év után?

Setlist:

On Your Knees / The Torture Never Stops / The Real Me / L.O.V.E. Machine / Wild Child / Sleeping (in the Fire) - Forever Free / I Wanna Be Somebody / The Titanic Overture / The Crimson Idol Medley (The Invisible Boy / I Am One / The Gypsy Meets The Boy) / The Idol / The Great Misconceptions of Me /// Heaven's Hung in Black / Blind in Texas

Szerző: Adamwarlock

Képek: Szakáts Tibor

Köszönet a Concertónak!