Meghalt az énekes, éljen az énekes!: Nasum, Black Breath - Dürer Kert, 2012.09.30.

írta Hard Rock Magazin | 2012.10.10.

2004 decemberére a keményebb metal hívei úgy emlékeznek, mint a zenetörténelem leggyászosabb hónapjára: szűk három héttel azután, hogy a színpadon agyonlőtték Dimebag Darrellt és vele együtt az utolsó halvány reménysugarat arra, hogy lép majd még színpadra valaha Pantera nevű zenekar, az éppen Thaiföldön nyaraló Mieszko Talarczykot ölte meg a cunami. És ezzel egyetlen hónapon belül a második korszakalkotó együttes szűnt meg – akkor még úgy tűnt – véglegesen.

Mert Talarczyk zenekara, a Nasum a Panterához hasonlóan, bár sokkal kisebb szubkultúra számára, megkerülhetetlen jelenség volt. A svéd zenekar abszolút új ízt, új lendületet adott a grindcore-nak, ráébresztve egyúttal mind a műfaj híveit, mind pedig azokat, akiknek ez a fajta zene már túl szélsőséges volt, hogy a grind nem jelent egyet a rekordgyorsaságú és rekordrövidségű kakofóniával. A svéd zenekar már az első lemezein elkezdte azt, ami a ’Helvete’ című albumon csúcsosodott ki: remek hangzású, (viszonylagos) rövidségük ellenére is átgondolt dalstruktúrájú számaikat épp úgy kiemelkedően emlékezetes riffekkel és témákkal rakták tele, mint bármely más műfaj nagyjai – miközben mindegyik zenész abszolút profi volt, a hangzás pedig mindig egészen tiszta. Aligha volt véletlen, hogy a műfaj legnagyobbja, a Napalm Death két tagja is azt nyilatkozta tizenegy-két éve, hogy a Nasum zenéje kellett ahhoz, hogy újra tudják fogalmazni magukban a grindcore műfaját, és új lemezt tudjanak felvenni. Egyetlen dolog hiányzott égetően a banda életművéből: egy koncert Magyarországon.

Így amikor alig három nappal harmincadik születésnapja után Mieszkót elragadta a víz – és amikor két hónappal később azonosították a holttestét –, alighanem a teljes magyar rajongótábor törődött bele, hogy soha nem lesz már lehetősége élőben látni a Nasumot. Ennek a párszáz embernek jelentett új reményt, amikor nyolc év után kijelentették: ha már soha nem volt alkalmuk elbúcsúzni a közönségtől, most – kiegészülve a Rotten Sound finn énekesével – megteszik. És bár eleinte úgy tűnt, hozzánk egy salzburgi helyszín lesz a legközelebb, a pár koncert végül turnévá hízott, az állomások között pedig feltűnt a Dürer Kert is. Hogy a nyolc év szünet, az énekes kényszerű lecserélése teszi, vagy eleve is kevesebb rajongó mozgott Magyarországon, mint azt hinni lehetett, nem tudom, de az biztos, hogy a Dürer nagytermében lelkesedő félháznál nagyobb érdeklődésre számítottam.

Előzenekarként sajnos nem egy másik grindcore együttes érkezett a Nasummal – pedig alaposan megemelhették volna a tétet egy Misery Indexszel vagy egy Dying Fetusszal –, hanem az amerikai, a hardcore-os, thrashes, stoneres zenéjüket deathes hatásokkal súlyosbító, idén új lemezzel előállt Black Breath. A zenekar számaira lemezen is eléggé oda kell figyelni, hogy ne folyjon egybe az egész, mint egy egyszínű, egy anyagból gyúrt massza – a koncerten viszont talán nem is lehetett annyira összpontosítani, hogy ne így történjen. Az öt zenész gyakorlatilag semmit nem tett annak érdekében, hogy izgalmasabbá, egyénibbé tegyék a show-t: legnagyobbrészt csak álltak egymás mellett a színpadon, és játszották a korántsem eléggé karakteres zenéjüket. Így pedig a legtöbben két szám után feladták, hogy a megfelelő mennyiségű figyelemmel kövessék a ráadásul elég röhejes küllemű zenekart; a pár számonként kissé enerváltan közönségmozgatásra buzdító énekesre talán ezért nem hallgatott a kutya sem.

A Black Breath tökéletes ellenpontja volt az utánuk következő Nasum koncertjének: a középkorúsághoz közeledő, csaknem tíz év után a kerékvágásba visszazökkenő zenészek olyan energiával kezdték el a koncertet, mintha nem egy feloszlott zenekar búcsúkoncertjéről, hanem egy feltörekvő, nemrég berobbant csapatról lett volna szó – ráadásul az energia a legutolsó percig ugyanezen a szinten maradt. Igaz, ezt szinte predesztinálta a setlist: a legerősebb, legjobban összerakott dalok rögtön a koncert elején elhangzottak – az első öt szám között volt a Nasum fennállásának legjobb dala, a Scoop, plusz pár olyan „sláger”, mint a This is… vagy a Bullshit.

Bár sokan féltek attól, hogy hogyan sikerül (sikerül-e) pótolni Mieszkót, a koncert után egyértelmű, hogy Keijo Niinimaa tökéletes választás volt: nemcsak a hangja hasonlított nagyon Talarczykéra, de a kiállására sem lehet egyetlen rossz szót sem mondani. Folyamatosan mozgott, egyfolytában kereste a kontaktust a közönséggel, sőt az egyik szám alatt bejött a tömegbe énekelni – azért a grindcore-ban meglehetősen kis kedveltségnek örvendő közönségénekeltetéssel még ő sem próbálkozott meg. Nála is lelkesebbnek tűnt viszont Jon Lindqvist, fonott hajával, iszonyatos beleélésével: akkor is végig énekelte a számokat, amikor mikrofon sem volt előtte, és szinte minden szám után lekapta a nyakából a gitárt, hogy azzal csápoljon, vagy odanyújtsa a közönségnek – mint egy kobold, akit ráállítottak a speedre.

Sem a hangulatot, sem a setlistet nem lehet eléggé dicsérni – az viszont meglehetősen rosszat tett a koncertnek, hogy a hangzás miatt tulajdonképpen a Nasum lényege veszett el. Persze a kásásabb, kaotikusabb hangorkán nem idegen a grindcore-tól, és sok zenekarhoz valószínűleg megfelelő is lenne az a hangzás, amit a Dürerben el tudtak érni, ahhoz viszont nagyon kevés volt, hogy azokat a finomságokat is érzékelni lehessen, amelyek kiemelik a Nasumot az átlagból. A Scoop utolsó témája – a zenekar életművének legjobb fél perce – például olyan veszteség volt, ami felett még egy ilyen, minden más szempontból támadhatatlan koncerten is nehéz napirendre térni, de szinte minden számban akadt egy-egy téma, ami ismeretlenül nem tűnt volna maradandónak – pedig nagyon is az.

Búcsúkoncert ide vagy oda, azzal a lelkesedéssel, amivel a „csak mostanra” összeállt Nasum színpadra lépett és egy órán keresztül pörgött, szerintem senki nem lenne meglepve, ha bejelentenének még egy turnét – aztán egy lemezt. Minden tiszteletem és elismerésem Mieszko Talarczyké, de nekem semmi kifogásom nem lenne ez ellen.

Szerző: Kovács Bálint

Képek: Reczer ’Tank’ Gábor. További fotók itt.

Köszönet Phoenix Music Hungary-nek!