Metal az Olümposzon - Görög mitológia és a kemény műfaj

Emlékszik még valaki erre a rovatra? Én igen, és úgy döntöttem ideje folytatni a rock- és metalzenét ért/érő kulturális hatások boncolgatását. Utoljára Karácsonykor találkozhattak a kedves Olvasók Kultuszkóp írással, és úgy éreztem újra itt az ideje leporolni a régi lexikonokat. Már a rovat legelső epizódjában egy mitológiai témát boncolgattunk, méghozzá a Manowar és az északi hitvilág kapcsolata jegyében. Most jóval délebbre utazunk, hogy elfelejtsük a fagyos tundrák világát, és a zúzmara lepte fenyőket lecseréljük a mesés tengerpartra. Lépjünk hát be a nyugati kultúra bölcsőjébe, az ókori Hellászba!

Ki ne ismerné legalább érintőlegesen a görög mitológiát? Nem hiszem, hogy akadna olyan, legalább 8 általánost elvégzett egyén, aki ne találkozott volna Zeusz, Hádész, Aphrodité agy Héraklész nevével. A legtöbbünk fejében persze kigyúrt, szakállas – esetleg tógás – figurákként maradtak meg, akik az Olümposzon henyélnek és szőlőt zabálnak. Természetesen a valóság ennél sokkal bonyolultabb és lenyűgözőbb, hiszen egy rendkívül színes, és élettel teli világ tárul a szemünk elé a görög hitvilág vizsgálatakor. Ez nem a levágott karú, hófehér istenszobrok világa, akik márványba fagyva, patetikusan lebegnek a fejünk fölött, hanem sokkal inkább a viszályok, versengések, túlfűtött érzelmek színtere, amelyek megnyilvánulhatnak a legkicsinyesebb csínyekben, de akár világot leigázó háborúkban is.

Természetesen igazi, hiteles képet nehéz kapnunk erről a korról, és a vallásról, hiszen egy csaknem háromezer éves kultúrára kell visszatekintenünk. A mitológia az ókori görög kultúrában elsősorban irodalmi műfajokon keresztül jutott el a befogadó közönséghez, de ettől függetlenül az eredete a szájhagyományból ered. Modern kutatások a hatásait az ókori Keletről eredeztetik, ám egyre nagyobb a valószínűsége, hogy a legnagyobb és legjelentősebb elődje az egyiptomi mitológia volt. Maga gondolkodásmód és a tudás is az Észak-afrikai birodalomból származhat, hiszen tudni véljük, hogy többek között Pythagoras (már ha egyáltalán létezett) és Platón is járt és tanult Egyiptomban. A kulturális fejlődés ezen szakaszában hatalmas tudásanyag halmozódott fel, ami ezen államok között állandó kommunikációban volt. Természetesen a mitológia leghíresebb forrásai a költők voltak, ezek közül is a leghíresebb Homérosz (akiről nem tudjuk biztosan, hogy létezett-e, de az biztos, hogy vak volt). Máig lezáratlan vita, hogy vajon az Iliászt és az Odüsszeiát ugyanazon személy írta-e, de tény, hogy a Homérosz névnek hatalmas tekintélye volt a korban (ugyanúgy, ahogyan számos szerző írt később Arisztotelész néven, így adva autoritást műveinek). Számos más forrás is rendelkezésünkre áll, úgy mint Hésziodosz írásai, Pszeudo-Apolludórusz könyvtára vagy későbbi középkori lejegyzései a mítoszoknak. Rengeteg történet maradt fenn római közvetítéssel Ovidius, Seneca vagy Vergilius tollából, és a történetírás is megőrzött számos tanmesét vagy mítoszt.

Rengeteg kérdést vet fel a görög mitológia alapvető jellege. A fejekben egy egységes, hierarchikus kép él az istenekről, ahol van egy főisten, az ő alattvalói, egy olyan világban, aminek jól meghatározható kezdete és vége van. Ez hatalmas tévedés, amire a filológia már régen rámutatott. Itt meg kell említenem Kerényi Károly nevét, aki a görög mitológia valódi jellegének feltárásában oroszlánrészt vállalt, és máig a téma egyik legnagyobb tekintélyű szakértőjének tartják világszerte. A görög mitológia ugyanis korántsem egységes. De gondoljunk csak bele miért is lenne az? Eleve mit nevezünk görögnek? Ezen a területen a klasszikus homéroszi „görögség” előtt a mínoszi kultúra ütött tanyát, méghozzá Krétán. Számos jól ismert történet származik innen, legeklatánsabb példája a mindenki által jól ismert Minotaurusz esete Theseusszal. Akkor ez a görög mitológia? Vagy talán a dórok? Esetleg a ionók? Hogy is van ez?

Amit látnunk kell, hogy az ókori Hellász nem volt a mai értelemben vett egységes állam. Városállamok, ún. poliszok tarkították. Az köztudott, hogy Athén volt ezek közül az egyik legnagyobb és legjelentősebb, és az átlagember általában rájuk reflektál, ha az ókori görögökre gondol, de a teljes ókori hellén kultúra velük történő azonosítását legalábbis a spártaiak erősen kikérnék maguknak. Alapvetően széttagolt városállamokkal, széttagolt törzsekkel, széttagolt családokkal van dolgunk. Ebből következőleg a hagyományaik is ilyenek. A családoknak, törzseknek megvolt a maga istenük, védőszellemük, és ugyanígy a városoknak, városállamoknak is. Ezért történik az, hogy képtelenség egységes kánonba rendezni a gyakran egymásnak is ellentmondó mítoszokat, hiszen a görögségnek nincsen szent könyve, mint a keresztényeknek a Biblia, a germánoknak az Edda vagy a hinduknak a Védák. Ugyanolyan jelentősek a mindenki által ismert főbb istenségek, mint Zeusz, és a házitűzhelyt védő kisebb istenecskék, szellemek.

Természetesen nem fogok elkezdeni történeteket leírni a görög mitológiából, hanem megpróbálok rámutatni ezek valódi jellegére. Ahogy Friedrich Nietzsche rámutatott a görögség nem egy merev, földöntúli szépségben lebegő, magasztos erkölcsöket megfogalmazó, emberfeletti lényeket rakott a mitológiájába. Legalábbis kezdetben nem. A görögség színes volt, élettel teli, humoros, telve vérbő szexualitással. Ezek az istenek nem akartak erkölcsi mércét állítani az emberek elé. Hogyan is tehették volna?  Ha szembe állítjuk őket a zsidóság törvényadó Istenével, akkor máris hatalmas különbséget látunk, hiszen az Univerzumot teremtő, a valóságot uraló, hatalmas, omnipotens, kvázi szuperistenhez képest a hellén istenek igencsak szedett-vedett bandát alkotnak. Iszákosok, nőrablók, verekedők, emberlányok megrontói, akiket az sem érdekel, hogy mi folyik odalent az emberek világában, ha éppen ők bunyózni vagy vetélkedni akarnak. Azt hisszük, hogy az istennők jobbak? Szép, kontyba tűzött hajú, éteri szépségű szüzek? Elég csak hármat említeni (Aphrodité, Héra, Pallasz Athéné), akik a második világháborúhoz mérhető világégést (trójai háború) robbantottak ki csak azért, mert nem tudták eldönteni, hogy kinek jár az az aranyalma, amelyikre rá volt firkantva, hogy „a legszebbnek”. Láthatjuk, hogy ezek az istenek mélyen emberi vonásokkal rendelkeznek, és olykor egymással is a bolondját járatják. Dionüszoszt konkrétan gyermekkorában darabokra tépték, Hermésznek pedig egy barlangban kellett megszületnie, mert Héra féltékeny volt az anyjára. De ha csak az alapokra gondolunk vissza, már akkor is bűzlik az egész az tetejétől, hiszen a Zeusz-garnitúra csak az előző istengeneráció – azaz az apuci és anyuci vezette titánok – legyőzésével és rabigába hajtásával kerülhetett hatalomra. De azért a jó édes apját, Kronosz bácsit sem kellett félteni, aki konkrétan megette az összes kölkét, nehogy valamelyik esetleg felmerjen lázadni ellene, Prométheuszt pedig arra a sorsra kárhoztatta, hogy kiláncolva élje halhatatlan életét, miközben egy saskeselyű a máját tépi – ja, és a mája minden nap visszanőtt, csak hogy legyen egy kis humor a dologban. A szexről meg ne is beszéljünk…. Zeusz előszeretettel hágott meg földi asszonyokat állatok alakjában. Ebből az igazán vicces, amikor ezt megtette hattyúként, a kevésbé vicces pedig amikor bika képében – főleg, ha azt tekintjük, hogy a görögök mindezt színdarabban el is játszották, de igazi állatokkal. Még viccesebb, hogy Aphrodité Uránosz égisten levágott kukijából született, amit Kronosz behajított a tengerbe.

Még egy adalék az elmondottakhoz: a papság nem követelt hitet. A vallás irányítói nem vártak ájtatosságot, csakis a meghatározott rituálék elvégzését. Alapszabály volt, hogy tisztelni kell a város istenét, el kell végezni az előírt rituálékat, de ezen túl aztán teljesen mindegy volt, hogy Luke Skywalkerben hisznek-e vagy a Réztökű Bagolyban. Ez nagyon egyszerű okból volt így: a rituálé kizárólag közösségmegtartó funkcióval bírt, azaz nem volt megváltó szerepe, és általában valamilyen mezőgazdasági cselekményhez kötődött.

Most pedig nézzünk néhány csapatot a rock és metal világából, akik ihletet merítettek az ókori Hellász mondáiból: Kivel is kezdhetnénk ezt a beszámolót, ha nem a Virgin Steele-lel, akik a ’The House of Atreus’ Act I. és II. címet viselő lemezeiken feldolgozták az Atreidák történetét egészen Trója elestétől kezdve, de ugyanilyen fontos feldolgozás a HRM TOP 100-ban is helyet kapó ’The Triumph of Steel’ album a Manowar-tól, amelynek első tétele, a Achilles, Agony and Ecstasy in Eight Parts az Iliászt mutatta be. A BlueÖyster Cult logója Kronosz, a titánok vezérének jele.

A Toto együttes száma a Hydra, Héraklész történeteiből jól ismert rengeteg újranövő fejjel bíró óriáskígyó. A The Muse együttes neve múzsát jelent, azaz a művészetek, tudományok és irodalom istennőit, védelmezőit. Az Iron Maiden ’Piece of Mind’ albumán található a The Flight of Icarus című rövid dal, ami Daidalosz és Ikarosz tragikus történetét meséli el, ahogy meneküli próbáltak a mínoszi palotából (tudniillik az előbbi volt a labirintus tervezője és megépítője, ahová a Minotauroszt zárták). A Stratovarius Elysium című dala is görög ihletésű, méghozzá a cím Hádész (most az alvilág értelmében) egy részét jelenti, ahol a halál után a jó emberek lelkei vígan élhetnek. Kvázi egy mennyország szerű világ. Ha magyar vizekre evezünk máris itt van a mára hírhedté vált P.Box név, ami a Pandora szelencéjére utal, amit ha kinyitnak, akkor képes elpusztítani a fél világot.

Ha még távolabbra utazunk vissza az időben, szemünkbe ötlik a King Crimson ’In the Wake of Poseidon’ című nagylemeze, de az Aphrodite’ Child neve is az ókori görög mitológiából ered: természetesen a szerelem istennőjéről nevezte el magát az együttes. Az Odüsszeia sem hagyta teljesen hidegen a rockereket, hiszen a Dixie Dregs harmadik albumán is találunk ilyen című dalt, s persze Yngvie Malmsteen legnagyobb példányszámban eladott, 1988-as lemeze is az ’Odyssey’ címet viseli. A Cream Tales of Brave Ulysses című dala is ezt a témát mutatja be. Persze a trójai háború sem maradhat ki a sorból, rögtön itt van a Led Zeppelin Achilles Last Stand címet viselő száma, ami valójában Robert Plant Görögországban szenvedett autóbalesetét dolgozza fel. Az Aerosmith Hésziodosz Munkák és Napok című könyvének Pandóra leírásához hasonlóan írja le a férfiak szomorúságának koncepcióját a Pandora’s Boksz című dalukban. A Rush  Apollo-Dionysus száma a két istenség nietzschei jellegére utal.

Igazából sorolhatnánk szinte a végtelenségiga görög mitológiai témájú dalokat, albumokat, hiszen rengeteg akad, még olyan darabokból is találunk szép számmal, amelyekben csak utalás szinten szerepel a hellén mítoszvilág ( pl.: Police - Wrapped Around Your Finger, King of Pain, The Doors – The End, Styx – The Castle Walls). Ebből is látszik, hogy a görögség mekkora kulturális lenyomatot hagyott a nyugati világon. Az Olümposz istenei a rockzenén át is érezteti jelenlétüket, és várják, hogy alámerüljünk, színpompás és kalandos világukba.

Olvasnivaló:

- Homérosz: Iliász
- Homérosz: Odüsszeia
- Hésziodosz: Theogónia
- Hésziodosz: Munkák és Napok
- Kirk, Raven, Scoefield: A preszókratikus filozófusok