Pink Pestre jött: Bob Geldof - Pecsa Music Hall, 2012.05.04.

írta TShaw | 2012.05.10.

Bob Geldof egy igazi életművész. Bár lemezkészítés terén az elmúlt jó két évtizedben már nem volt túlzottan aktív, azért folyamatos politikai állásfoglalásai és a fáradhatatlan Afrika-mániája miatt mindvégig bent maradt a világ kulturális vénájában. Nem is véletlenül lett ő a Budapesten első alkalommal megrendezésre kerülő Hay Festival legfontosabb vendége, hiszen a zene mellett egy nagyadag mondanivalót is hozott magával az ír MĹ°VÉSZ – így, csupa nagybetűvel.

Mert Bob Geldof tényleg egy igazi művész. Megtehetné, hogy a szövegközpontúságra hivatkozva elsunyizza a dalainak zenei részét, de ő nem él ezzel a lehetőséggel – ezt számos slágerré vált Boomtown Rats és szóló nóta bizonyítja a részéről. Viszont az is biztos, hogy az 1985-ös Live Aid nélkül talán nem emlegetnénk olyan sűrűn a nevét manapság – viszont a Live Aid, ez a zenetörténeti, sőt, történelmi esemény egyértelműen az ő keze munkájának köszönhető. Ennek fényében a régóta várt pesti fellépését izgalommal vártam, de féltem is kicsit attól, hogy talán a zene mellett valami másról, valami erőltetett, oda nem illő dologról is szólni fog ez az este a Pecsában. Szerencsére tévedtem, itt kizárólag zenéről volt szó. Nem is akármilyenről…

Részemről a pénteki este egy nagyon várt koncert mellett a nemrég újranyitott Pecsa Music Hall bemutatkozása is volt. Miután jó ideig a levegőben lógott a hely sorsa, kíváncsi voltam, most mit tudnak kihozni a helyszínen egy ilyen, relatíve nagy volumenű buliból. Nos, örömmel jelenthetem: a Pecsa Music Hall szervezés és lebonyolítás tekintetében is kiválóra vizsgázott. A színpadon álló hét zenész által megszólaltatott majd egy tucat hangszer gyakorlatilag probléma nélkül szólt, tehát technikailag sem volt probléma a műsorral. Talán a hangerővel voltak gondok az elején, de a második sorban már ez sem jelentett problémát. A kezdés relatíve pontos volt, a szervezők és a biztonságiak szintén segítőkészen terelgettek minket és a vendégeket.

A koncert nagyjából negyed órával nyolc után kezdődött, még erős félházas lézengés mellett. A tavalyi turnéról megszokott módon most is a country ízű The Great Song of Indifference volt a kezdőnóta, amit az A Sex Thing követett, majd a friss, 2011-es lemez egyik agyasabb dala, a Systematic 6-Pack. A harmadik nótára a hangerőt már nagyon jól eltalálták, a hangosítás innentől végig kiváló volt. Geldof a koncert elején rögtön a humorából is adott egy kis ízelítőt: saját magát Pinkként mutatta be, John Turnball gitárost David Gilmourként, Niall Power dobost pedig Nick Masonként, utalván egyetlen komoly színészi munkájára, a Pink Floyd ’The Wall’-jának filmváltozatára.

Geldof kísérőzenekara egyébként óriási egyéniségekből állt össze. Mint említettem, hét zenész muzsikált a színpadon, az átlagéletkoruk pedig már bőven hatvan év környékén, vagy afölött volt, mégis elképesztő energiával szóltak az olyan modern, fiatalos felfogásban született nóták, mint az Etiópiában íródott Scream in Vain, vagy a modern popsláger Silly Pretty Thing. A zenészek folyamatosan mosolyogtak egymásra és a közönségre, kisugárzásuk és életvidám stílusuk az amerikai rock dinoszauruszok gondtalan stadion bulijait idézte meg – vagyis a Geldof által képviselt filozófiai gondolkodás és politikai aktivizmus nagyon is jól megfért a zenélés mindenen túlmutató szeretetével.

Külön magánszám volt Bob Loveday, aki korát és fizikumát meghazudtoló módon trikóban hegedülte, vagy pengette végig az estét. A gyönyörű Les Pault nyúzó John Turnball is kitett magáért, jó ízű blues-os szólói, vagy pszichedelikus játszadozásai a Scream in Vainben nagyon érdekes és különleges ízt adtak az estének. De a fő szám azért mégiscsak Geldof volt. Öltönyben állt fel a színpadra, akusztikus gitárját bal kézzel pengette. Játéka és előadása a teljes átélésről szólt, az I Don’t Like Mondays-ben még néhány tánclépést is megejtett, amit a közönség kitörő lelkesedéssel fogadott. A megasláger alatt egyébként Turnball megszabadult a gitárjától és Loveday-jel együtt beállt vokálozni a szintén üres kézzel álldogáló Geldof mellé. Említsük még meg Pete Briquette basszistát is, aki annakidején együtt kezdte űzni az ipart Geldof mellett a Boomtown Ratsban!

Magának a bulinak a lendülete nem nagyon tört meg, talán mert számítani lehetett rá, hogy Bob nem fogja megállni, hogy valamilyen monológot elő ne adjon. Ez meg is történt a Banana Republic előtt. Hősünk röviden párhuzamot vont az ír polgárháború és a Magyarországot elnyomó szovjethatalom között, majd elegánsan bemutatott az üzleti szférának, a tehetetlen ír politikusoknak és a katolikus egyháznak is. Meg még finoman az angoloknak is, akik szerinte „sosem hallgatják meg a dalok szövegeit”, így a Banana Republic-ben is csak egy „táncolható slágert” látnak. Ennél hosszabb megszakítások azonban nem akadtak, bár visszatérő poénként többször is elmondta, hogy nem tud magyarul – „de különben is, ki a franc beszél magyarul a magyarokon kívül?” Természetesen ezzel is jókora kacajt csalt ki a közönségből.

Bár a koncert alatt végig lelkesen és magával ragadóan húzták az ír folkpop-rockot, a csúcs mégiscsak az első zárásnál jött el, ahol egy soha véget nem érő medley-t játszottak végig ügyes átkötésekkel és rögtönzésekkel. A ráadás elején még egy régi klasszikust is sikerült kicsalni Geldoftól – igaz, egy versszakon és néhány akkordon kívül többre már nem emlékezett a nótából. Ezt azonban készségesen eljátszotta, majd jött a 2011-es csúcssláger, a Silly Pretty Thing (egy óriási „discotime” felkiáltással), aztán keretbe foglalva a bulit a koncertkezdő The Great Song of Indifference, ami azonban ezúttal közönségénekeltetésbe torkollott – és így már sokkal jobban működött, mint a koncert elején.

Összességében nézve Bob Geldof magyarországi fellépése egy kifejezetten jól sikerült bulivá kerekedett ki. A közönség lelkes volt, Geldofot is elemében érte a péntek este, ráadásul a Hay Festival keretében másnap délelőtt egy baráti hangulatú beszélgetésen is el lehetett őt csípni. Megjegyzendő, hogy a fesztivált első alkalommal rendezték meg hazánkban – és lássuk be, Bob „Live Aid” Geldof nem akárki, így merek reménykedni benne, hogy jövőre sem fogják beérni kisebb kaliberű zsenivel!

Szerző: TShaw

Fotók: Braun István

A lehetőségért köszönet a szervezőknek!