"Tapasztaltabbak, megfontoltabbak, higgadtabbak lettünk" - Interjú a Dying Wish zenekarral

írta Bazsa | 2012.04.11.

A Dying Wish egyike volt a kilencvenes évek végén indult „új metal generáció” legaktívabb és legnépszerűbb zenekarainak. A 2001-es debütálást követő hosszú sikerszériát később tagcserék akasztották meg, Dömötör Balázs 2007-es kiválását követően pedig gyakorlatilag teljesen eltűntek a szemünk elől. Tavaly azonban újra munkához látott a csapat, mára pedig több koncertet és egy rövid stúdiózást is maguk mögött tudhatnak. Az aktuális történések és a jövőbeli tervek mellett a leállás körülményeiről és a „régi szép időkről” faggattuk a zenekart, kérdéseinkre a durva énektémákért is felelős Papp Lajos (gitár) és Ács Sándor (gitár) válaszolt.

Hard Rock Magazin: Alig néhány hónapja aktivizáltátok újra magatokat. Pontosan mikor és miért éreztétek úgy, hogy eljött a visszatérés ideje?

Papp Lajos: 2011 tavasz végén, egy igen rossz véget ért Stardrive próba után, hazaúton morfondíroztunk Ács Sanyival, hogy ideje lenne megpróbálni újraéleszteni a Dying Wish-t. Hiányzott a banda, a régi feeling, az óriási koncertek! Az elhatározást hamarosan tett követte, körbetelefonáltam a régi tagokat és mindenki nagyon örült az ötletnek. Moldoványi Jani sajnos nem tudta vállalni különböző elfoglaltságai miatt a zenekari feladatokat, így helyette a karcagi Decadence ütősét, Kocsis Krisztiánt szerveztük be, aki teljes mértékben beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Szeptember óta már koncertezünk, és most lassan túl vagyunk egy új nóta stúdiófelvételein is! Úgy néz ki, hogy beindultak a dolgok!

HRM: Mivel töltöttétek a 2007-2011 közti időszakot? Közben megfordult esetleg a fejetekben, hogy végleg feloszlatjátok a zenekart?

P.L.: Balázs kiválása után természetesen kerestünk új énekest a zenekar élére. Sokan jelentkeztek a meghallgatásokra, de sajnos nem találtuk meg köztük azt a hangot, amit hallani szerettünk volna. Egy-másfél évig próbálkoztunk, utána kezdett ellaposodni a dolog. Mindenki csinálta a saját dolgait, a Dying Wish pedig egyre jobban háttérbe szorult. A két Sándor akkoriban a Stardrive-ot erősítette, Jani ezer zenekarban session-dobolgatott, én egy jó ideig csak otthon zenélgettem, később a Vale Of Tears-ben bukkantam fel kisegítőként egy buli erejéig, majd beszálltam én is a Stardrive-ba. Kilátástalan volt a Dying Wish helyzete akkoriban, de egyikünknek se volt szíve kimondani, hogy feloszlott a banda, csak azt, hogy pihenőre küldtük, meghatározhatatlan időre. De most itt vagyunk újra és ennek nagyon örülünk!

HRM: Egy hosszabb szünet soha sincs jó hatással egy zenekar karrierjére. Hogy látjátok, mekkora jelenleg az érdeklődés a Dying Wish iránt?  

P.L.: Igen, nagyon hosszú volt a kihagyás! Négy év csend, hangzóanyag pedig hét éve jelent meg tőlünk utoljára. Igaz, nem is voltunk soha az a termékenynek mondható zenekar! (nevet) Mikor újra nekiindult a banda, a haverok, jó ismerősök és a régi Dying Wish-kedvelők/rajongók is örömmel fogadták a hírt. Igaz, az eltelt időszakban is rengetegen „molesztáltak”, hogy mikor lesz már megint Dying Wish! Azt, hogy valójában mekkora az érdeklődés irántunk, még így egy év távlatából sem könnyű felmérni. Volt néhány bulink, amik igazán nagyszerűek voltak, érkeznek folyamatosan a koncertfelkérések, tehát nem felejtettek el bennünket az emberek. Persze nincs frenetikus őrület a banda körül, de azért haladunk szépen előre a saját tempónkban.

HRM: Egy 2008-as hír szerint elkészültetek a harmadik lemez teljes zenei anyagával. Mi lesz ennek a sorsa?

P.L.: Nagyrészt kuka! (nevet) Valójában 2007 nyarára készen volt vagy kilenc dal, nagyjából arra az időszakra terveztük az új album felvételét, de közbeszólt Balázs kiválása. Mai füllel nem igazán ütik meg azt a szintet, amit képviselni szeretnénk a zenénkkel. Bár vannak közöttük jó témák, amiket talán később majd kimentünk. Ilyen például az a dal, amit március elején kezdtünk felvenni.

HRM: Mit lehet tudni erről az új dalról? Zeneileg mennyire illeszkedik a Dying Wish-életműbe?  

P.L.: A legjobban sikerült nóta az előbb említett időszakból és nem akartuk, hogy feledésbe merüljön. Igaz, az évek alatt párszor átírtam benne dolgokat, és a végleges formáját csak most érte el. Ez egy igazán fogós, nagyon dallamos, ízig-vérig Dying Wish dal! Nagyjából a ’d.y.i.n.g.w.i.s.h.’ lemezen szereplő Buried, Forgotten Dead, Mechanical Life, Schizophrenia nóták irányvonalát viszi tovább. Már nagyon kíváncsiak vagyunk a fogadtatásra, reméljük, hogy minél hamarabb be tudjuk mutatni a nagyérdeműnek!

HRM: Korábban szokás volt titeket is a kilencvenes évek végén indult „újhullám” zenekarai (Demonlord, Obsruction, Stainless Steel stb.) között emlegetni. Hogyan emlékeztek vissza ezekre az évekre?

P.L.: Imádtuk minden percét! Rengeteget koncerteztünk, iszonyat jó bulikon, fesztiválokon vettünk részt. Megismertünk ezernyi jó bandát és még több jó haverra tettünk szert, lemezeket készíthettünk… Olyan dolgokat értünk el a zenekarral, amikről nem is álmodtunk a megalakuláskor. Szerintem nagyon jó helyen voltunk jó időben, és ahogy tudtuk, kihasználtuk a lehetőségeket. Az pedig egy óriási plusz volt, hogy a közönség is vevő volt minderre.

HRM: Melyik időszakot tartjátok eddigi pályafutásotok csúcsának?

P.L.: A ’Silent Horizon’ EP és a ’Neverending Road’ lemez megjelenése körüli időszak volt a csúcs. Kis túlzással a csapból is mi folytunk ezekben az években, és a Hammertől szerencsére rengeteg támogatást kaptunk. Az ország minden jelentősebb megmozdulásán ott voltunk, többször körbeturnéztuk főbandaként az országot, ezernyi interjú tévékben, újságokban. Jól éreztük magunkat a bőrünkben. (nevet)

HRM: Ennyi év távlatából hogyan értékelnétek a 2001-es ’Never-ending Road’ és a 2005-ös ’d.y.i.n.g.w.i.s.h.’ lemezeket?

P.L.: Ez egy nehéz kérdés! (nevet) A zenekar fele lecserélődött a két album felvétele idején, más hatások értek bennünket, más volt a hangulat, az érzés, és teljesen más munkamódszerrel íródtak a dalok. A ’Never-ending Road’ még nagyjából a ’Silent Horizon’ irányvonalát viszi tovább, néhány újabb dologgal megspékelve, mint pl. az albumzáró, progresszívebb hatású The Mirror nóta. Annak idején úgy gondoltuk, hogy ez a lemez rengeteg riffel, melódiával, hangulatváltással van telepakolva, ezért a ’d.y.i.n.g.w.i.s.h.’ lemeznél próbáltunk egyszerűbben fogalmazni, de – így utólag visszanézve – még súlyosabb témák születtek. Úgy gondoljuk, hogy a kettes lemez egy elég sötét hangulatú, nehezen emészthető anyag lett. Ráadásul Balázs énektémái is merőben mások voltak, mint a régi dalokban. Egyébként a mai napig nagyon büszkék vagyunk mindkét lemezre, örülünk, hogy megcsinálhattuk őket! Egyetlen dolog van, amiben mindannyian egyetértünk, hogy lehetett volna sokkal jobb mindkét albumon: ez pedig a hangzás. Sajnos egyik sem úgy szól, ahogy igazából szeretnénk, és ez fájó pont a mai napig. Egy újrakeverést talán megérnének a jövőben!

HRM: Úgy tűnt, mintha a kettes lemez kiadása után kisebb lett volna a pörgés a zenekar körül. Mi lehetett ennek az oka?

P.L.: Elsősorban az újabb kényszerű doboscsere akasztotta meg a lendületet, ugyanis a lemez megjelenése után már lekötött bulikat kényszerültünk lemondani. Viszont azt is figyelembe kell venni, hogy a két album között eltel négy év, és volt egy énekes-cserénk is. Sok embernek nem jött be Balázs Monori Gyuriétól nagyban eltérő orgánuma. (nevet) Ez ellen nincs mit tenni, viszont minket meg épp ebben a különleges párosításban rejlő lehetőségek ragadtak meg. A koncertezést sem vittük túlzásba, igazából csak olyan bulikat vállaltunk el, ahol normális körülmények között tudtunk fellépni. Már nem akartunk mindent mindenáron elvállalni!

HRM: Mennyire változott meg szerintetek az underground zenei élet az elmúlt 10 évben?

Ács Sándor: Nem követem száz százalékosan a hazai undergroundot, az viszont teljesen nyilvánvaló, hogy az elmúlt 10 évben felnőtt zenész generáció már sokkal profibb, mint mi voltunk annak idején. És ez nagyon jó dolog! Ha a hangszerkezelésben megvan a technikai alap, az még természetesen nem minden, de ha ez a tudás találkozik a kreativitással, akkor nagy dolgok születhetnek, és születtek is az elmúlt időszakban. A dalok terjesztése is pofon egyszerű lett a Youtube, a Facebook és társaik megjelenésével. Ami viszont semmit sem változott, talán még romlott is 2002 óta, az a klubok helyzete, főleg vidéken. Kevés a jó hely, kevés a néző, kevés a pénz!

HRM: És miben más a mai Dying Wish, mint az 5—10 évvel ezelőtti? Változott valamit az, ahogy ti gondolkoztok zenélésről, zenekarozásról stb.?

Á.S.: Persze, sokat változtunk. Egy dolog viszont maradt: az a jó érzés a gyomromban, amikor színpadon vagyunk, és az a tűz, ami bennünk ég egy koncert alatt. Fantasztikus volt újra koncertezni, energiabomba robbant bennünk! Visszatérve a kérdés lényegére, az elmúlt években mindenkinek volt valamilyen változás az életében, munkahelyi dolgok, otthonteremtés stb. A nagybetűs életben szerzett tapasztalatokat remélem, hogy tudjuk kamatoztatni a zenekarban is. Itt főleg arra gondolok, hogy tapasztaltabbak, megfontoltabbak, higgadtabbak lettünk mi is. Nincsenek világmegváltó terveink. Jó dalokat akarunk írni, sokat koncertezni, és ami a lényeg: együtt lenni és jól érezni magunkat, mert ebben a stresszes világban talán ez a legfontosabb.

HRM: Mit várhatunk tőletek a közeli, illetve a távoli jövőben?

Á.S.: Most fejezzük be egy új dalunk stúdiómunkálatait. Ez amolyan életjeladás a részünkről. Azt jelzi, hogy itt vagyunk, dolgozunk és tudunk még jó dalokat írni. (nevet)

A felvételek Karcagon készülnek Mulicz Zoli barátunk (Vale Of Tears) házi stúdiójában. Ahogy kész lesz, csinálunk hozzá egy klipet, amit a Youtube-csatornánkon és a Facebook oldalunkon azonnal közzé is teszünk.

Április 7-én játszottunk a Fehérvári úti új klub, a Zúzda Rock Kert nyitóbuliján, de lesz még más pesti bulink is ebben a hónapban. Májusban megyünk Székelyudvarhelyre a Thunder Rock Clubba, június 23-án pedig a debreceni Vekeri Fesztiválon játszunk, többek között az Amorphis társaságában. De folynak még tárgyalások több koncerttel kapcsolatban is!

Bazsa